Szűkítés



Minden Címke 191

Egy tanár emlékezete

„Partra szállottam. Levonom vitorlám.”

                                                                                                                                                       Berzsenyi Dániel

A lélek egy nagy színes ceruza készlet, mely önmagától színezi az emlékarcot, s a talált tárgyat egyaránt. Az emlékarc volt kollégánké, Dr. Himmer Péter főiskolai tanáré, s a tárgy – az etika, mely kedvenc tárgya volt. Dr. Himmer Péter (1953-2017) főiskolai tanárral három évtizeden keresztül oktattunk, segítve egymást a tanári munkában, a vizsgáztatásban (szigorlatok, doktori szigorlatok) egyaránt. 1998 - ban magam is a Filozófia Tanszékre kerültem tanárként kinevezésre. Egymás között ismertük Himmer Péter kitartó és rendíthetetlen ragaszkodásait, így: oktatói státusának „Főiskolai tanár”, később a „Tanszékvezető Főiskolai Tanár” megnevezéséhez, az utolsó percig, akkor is, mikor már egyetem lettünk; ragaszkodott még, - mint az ELTE-n filozófiai szakot végzett tanár (1985) - a görög-latin átszellemítettséghez is, a goethei - fausti kultúrához, mely szellem nélkül elképzelhetetlen – s melynek hiányát a társadalomban, különösen az utolsó évtizedekben érezte. Tudta, hogy minden  klasszikusságban stabilitás, kiszámíthatóság van, s csak a stabilitásban van tere a racionalitásnak, művészetnek, a vallásnak, az erkölcsnek, a játéknak, minden kulturális, szellemi és lelki produktumnak. Társadalmunkban azonban még nem alakulhattak ki a nyugalomnak ezek a körei, itt mindig minden együtt van jelen, és állásfoglalásra késztet. Tárgyában, a filozófiában egyedüli módon olvadnak össze a jelenségek – problémák - elméletek, ami a hallgatói megértést jelentősen nehezíti. Az oktatás minősége - színvonala, látóhatára, keresztmetszete, gondolkodásának anyaga - a tanároktól függ. A gondolkodás a ránk hagyományozott gondolkodás pályáján tartózkodik, s gondolkodásunkkal egy két és félezer éves hagyomány terében mozgunk.

Néhány Freudista-komplexum, amiben hitt, s amit átélt-átéltünk tanárokként, s melyekről - a mozgalmas harminc év alatt - sokat beszélgettünk, mert nemcsak a kultúrában való közérzetünkre hatottak, hanem oktatási-kutatási problémaként is jelen voltak.


  • Hinni a kultúrában, - miközben érezzük, hogy egyre inkább csak fedőréteggé válik, s a kultúra, a polgári társadalmakban egészként már nem létezik. Etikailag megérteni a rossz erőterét, mely olyan naggyá nőtt, hogy a hozzá való vonzódás érdemmé, s nem intellektuális ellökődéssé vált! Az eszmei átcsapott szélsőséges pragmatizmusba. Az emberi tudat nagy paradoxona, hogy az ész világszerű, de a világ ésszerűtlen. Az ember az egyetlen anyag, aki megéli, felfogja és gondolja anyagiságát. „Jelenvalólétünket (unseres Dasein) – a kutatók, tanárok és tanulmányaikat folytatók közösségében – a tudomány határozza meg.” – írta M. Heidegger. A mi területünkön ez a társadalom-, és bölcsészettudomány sajátos tartalmaikkal. Azt mondhatjuk, hogy a társadalomtudomány, a társadalmasult ember többé-kevésbé tudatos önreflexiója. A társadalom, változó adatokat, információkat, összefüggéseket, viszonyokat termel, melyekkel a társadalomtudomány dolgozik.
  • Hinni a demokráciában - miközben az zsákutcák sokaságává vált. Olyan mesterséges hatalmak nőttek az emberi világ fölé, mint: a pénz, a gép, az elektronika, a bürokrácia, a fegyver. A társadalmi krízis mélypontja a morális, lelki szétesettség, melyben összekapcsolódott a kapzsiság és az erőszak is. Ezért az etika, a végtelen interpretáció esélyét nyújtja, mivel a tárgy kimeríthetetlen. Nem véletlen, hogy a lopakodó-krízis mindig megjelenik valamelyik társadalmi területen, és a kultúra nagy rendszerei – oktatás, gazdaság, stb. – valamint a hatalmi intézmények is zavarban vannak. Tudta, hogy a „Jó” és a „Rossz” mögött - Kerényi Károly (1933) kifejezésével - a szeretet és gyűlölet bipolaritása húzódik, melyek nem egészen etikai kategóriák.  A második világháborút követően a - nemzetközi szakirodalomban, - „demokratikusnak” felfogott államok gyakrabban indítottak és indítanak háborút, mint a „diktatúraként” jellemzettek. Jelenkorunkra a jelzett „demokráciák” inkább demokrácia-, és identitás - patológiává váltak.
  • Hinni a választott értékekben – miközben lerombolódott 1990-2010 között - két évtized alatt - az értéktudat, a morális nagy tömbök szétverődtek - jó, helyes, igaz, nemzet, haza, becsület, (társadalmi) - felelősség, (köz) - szolgálat, törvénytisztelet, erő, rend - ami hatással volt a hadseregen belüli viszonyokra is. Nem, a gondolkodom, tehát vagyok descartesi elve, hanem a szerzek, tehát vagyok darwini elve érvényesült. A szerzés érdeke magába szívta az emberi jellemeket. A profi katona fegyveres vállalkozóvá, a NATO multinacionális nagyvállalattá vált. A pénz vezérelte társadalom viszonyainak élesedésével, élesednek, a viselkedés amorális jellemzői is, miközben sokasodnak az egyént körülvevő coach-ok (edzők), a pszichológusok, a trénerek, menedzserek. Elvált egymástól a nyilvános média retorika, valamint a nem nyilvános cselekvés; elvált egymástól a cselekvés érdekvezéreltsége, szociális logikája, valamint a teljesítmény. Új, eddig nem tapasztalt emberi, jellembeli dimenziók tárultak fel, amelyeken elgondolkodhatunk, és a helyzetből kivezető pedagógiai – esetenként inkább gyógypedagógiai - programokat alkothatunk (gondoljunk elsősorban a sorozatos iskolai tragédiákra Amerikában).  Bizonyára a szétszakadt világok fragmentumai még sokáig zakatolnak bennünk.
  • Hinni a közszolgálatban: A történelmi nemzetek érzékenyek a kulturális és civilizációs értékekre egyaránt, közülük az olyanokra, mint a hivatástisztesség, hivatásbecsület.  A Szózat egyik erkölcsi üzenete, "Áldjon vagy versen sors keze: Itt élned, halnod kell." - és nem az, hogy rabold ki, hagyd ott, és a pénzeddel menekülj off-shore paradicsomokba. Más szempontból nem feledhetjük, hogy misszióban, katonaként a civilizációs értékekért is felelősek vagyunk, nem hunyhatunk szemet hadműveleti területeken a múzeumok, templomok kirablása fölött sem. Nem csak akkor kell észbe kapnunk, amikor az újságok közlik az elrabolt műkincsek képeit, és felrémlik, hogy tényleg, ez már benne volt az általános iskolás történelemkönyvünkben is. Egyedi emberként is, az egész emberiség történelmére vagyunk utalva. A politikai erkölcs kérdése az is, hogy milyen háborúkra mondunk igent.
  • Hitt a magyar filozófiatörténet – kevés, számba-vehető nemzetközi alakjai közül Lukács Györgyben (Georg Löwinger, 1885-1971), annak ellenére is, hogy a Lukács- kultusz csapdája: a múlt aknái azért nem nyílhattak meg korábban, mert nem volt bátorság a kényelmetlen végső következtetések levonásához, s nem lehetett kritikus a viszony a tudat olyan ballasztjaihoz, mint a sztálinizmus, később a szocializmus, és képviselőik. Szentkuthy Miklós nyomán (Prae I. 366) az egész magyar szellemet a mítoszt, iróniát, jámborságot, naiv destrukciót, a heroizmust, a panteizmust, s a filozófiai gondolkodás magyar hagyományait stb. nem volt, aki jelentős filozófiává tudta volna összeolvasztani. Himmer Péter tudta azt, hogy a forradalom osztályharcos szelleme ellentmondott a vállalható erkölcsi szellemnek, s a korábbi társadalom belső tudati csődjéből, erkölcsi spirálok indultak el, ebbe a jövőbe.  Láthatjuk, hogy tradíció az is, ahogyan felfogjuk és értelmezzük a múltat, azaz a múlthoz vezető közvetítő mechanizmusok, így a nyelvi és érzelmi gazdagság, a gondolkodás fogalmi készlete, szerkezete, stb. közreműködnek a valódi értékek felismerésében, megértésében, elfogadásában.
  • Hinni a katonák oktatásában. Himmer Péter (is) fontosnak tartotta, hogy a tisztjelöltek, a klasszikussá vált korok kultúrájából megismerjenek valamit. Az erkölcsi reflexiók eredetét is azokban a korszakokban ismerhetjük fel. Az etikai problémák nem új-keletűek a hadseregekben sem. Ebben Immanuel Kant nyomán járt, aki Königsbergben porosz tiszteket is oktatott etikára. Tudta, hogy a honvédtiszti hivatás választása, önmagában is eleve elkötelezettséget jelent morális értékek mellett, melyekhez akkor is ragaszkodunk, ha nincs konjunktúrája ezeknek az értékeknek. Milyen energiát adnak ezek az értékek? Clausewitz meghatározása nyomán azt mondhatjuk: a fegyveren az "igazi fém" az erkölcsi erő, a szolgálatban való kitartás, az elkötelezettség, a bajtársiasság, harcban az elszántság. A katonát speciális feladatrendszere, kemény (konzervatív) karaktere, elkötelezett értékválasztása, gyors gondolkodása, és cselekvése teszi valóban különössé. Katonákat tanítva, tisztában volt azzal, hogy a háború mesterséges szituáció, amelyért az etika önmagában nem felelős. Egyetértettünk abban, hogy a katonának is olyan morális elvekre van szüksége, amelyek a társadalom számára is értéket jelentenek, s amelyek hatékonyan motiválják a katonai aktivitást, és összhangban vannak a nemzetközi hadijoggal, s nem utolsósorban a fegyveres összeütközésekben győzelemre ösztönöznek. A hadseregek bázis értékei is: a bátorság, lojalitás, fegyelem. Fiatal kollégáját, Dr. Boda Mihályt is ösztönözte például a bátorság elvi kérdéseinek kutatására. A katonai virtus motívumai között is hasonlóakat találunk: igazság, ravaszság, bátorság. Tegyük hozzá, hogy ezek az erények régi görög eredetűek, s az atléta-erények csoportjához tartoztak.

Emlékszem, a társadalomtudományi összevont szigorlat, filozófia és kultúrtörténet kérdéseire, melyek próbára tették tisztjelöltjeink gondolkodását, így például néhány a 2013-as szigorlat kérdései közül: Az antik görög kultúra sajátosságai; Szókratész előtti görög filozófia; az első iskolák és az első gondolkodók; a klasszikus görög gondolkodás:  Szókratész, Platón és Arisztotelész.;  az ótestamentumi zsidó vallás és zsidó kultúra; az ókori zsidó állam története az állam fölszámolásáig; a Biblia: az Ó- és Újtestamentum (Keletkezése, szerkezete, fordításai.); a középkor szellemisége és a keresztény vallás; Jézus tanítása és a Biblia; a patrisztika és a skolasztika; Szent Ágoston és Aquinói Tamás; a reformáció és az ellenreformáció, mint a polgári társadalom kialakulásának előfeltételei és kísérőjelenségei; a német, a francia és az angol reformáció - Luther; a klasszikus német filozófia; Immanuel Kant Az örök békéről; G. W. F. Hegel, a hegeli gondolkodás, a történetfilozófia és a hegeli historizmus; a 19-20. századi társadalom- és cselekvéselméletek: Karl Marx és Lukács György; Az Iszlám civilizáció, az iszlám kultúra, az iszlám vallás; az Iszlám kultúra fő területei (írás, építészet, irodalom), a Korán; az iszlám és a Nyugat, a terrorizmus.

Az oktatás minősége (színvonala, látóhatára, keresztmetszete, gondolkodásának anyaga) a tanároktól függ. Himmer Péter tanári világa, gondolkodása önálló volt, ezt mutatják munkásságából a következő részletek is:

1. Vélemény az MTA Tudományetikai Bizottsága által közreadott Tudományetikai Kódex tervezetről (email számomra: Himmer Péter, 2010. február 4.): „Jól érzékelhető, hogy a Tervezet prakticista felfogású, angolszász nyersanyagok alapján készült…. A Közép-Európában, (kiváltképp a társadalomtudományokban) honos, kontinentális etika-felfogás alig van jelen benne. Ismeretes, és garantáltan eredményes az ’életpálya egyengetése’, pl. az ismert akadémikushoz való odadörgölőzés, majd a ’barátság’ konvertálása kutatási eredményre, pozícióra, stb. Sajnálatos, hogy ezt a kirívóan amorális, feudális jelenséget pl. a Széchenyi professzori ösztöndíj feltételrendszere nem csupán legitimálta, hanem az „ajánlás” követelményében egyenesen feltétellé tette, s ezzel intézményesítette. (Az ilyen típusú jelenségekről általában az érintett szakma minden kutatója tud, de hogyan illeszthetők etikai kódexbe? A barátság ugyanis nem büntethető, az pedig nem bizonyítható, hogy az előbbre jutás a barátság révén történt.)”

Az idézetben szereplő első megállapításához hozzátehetünk egy kérdést: Miért van az, ha az ember elolvassa mondjuk, Déry egyik könyvét, úgy érzi, hogy értelmesebb lett, mint mikor egy nagy amerikai filozófust olvasott? Az idézett feljegyzésének utolsó mondata, így hangzik: „Amire szükség van: széleskörű és elmélyült etikaoktatás a felsőoktatás egészében.” Pontosan tudta, a filozófiai gondolat felé, az erkölcs fogalmain keresztül lépdel az értelem, miközben az ember igyekszik megfejteni a saját-, és az emberiség-sorsát. „Az etika legfeljebb úgy fogható fel, mint az emberi cselekvés középpontba állításával végiggondolt filozófia.” – írta egyik munkájában. Az iskola (az oktatás, nevelés) az egyéni valamint a szociális késztetések, viselkedésének mérlegelését, a morálisan helyes lépés vagy út választását, az előrelátás, az együttműködés képességét nyújthatja.


2. Kedvelte kérdésekkel kibontani mondanivalóját, mint látszik ez az etika konferenciára való felkészüléshez kiadott, általa készített anyagon is, melyből kiemelek néhány mozzanatot:

Hogyan újítsuk meg a katonai etikát? Honnan remélhetünk támpontokat? Miket tekinthetünk a katonai etika változatlan (mindenkori) értékeinek, és miket tehetünk ezek mellé, mint a mi korunk által felszínre hozott speciális értékeket? A kérdéskör napirendre tűzésével nem valamiféle dogmatikus tisztázottság felé törekszünk, inkább a felszín alatt lappangó, ám esetenként nagyon értékes álláspontokat igyekszünk számba venni. Az alábbiakban (inkább emlékeztető, ötletadó jelleggel) felidézünk néhány, a katonai etika tárgykörét érintő tradicionális, illetve újabb problémát:

ÉRTÉKEK ÉS ESZMÉK A JELEN TÁRSADALOMBAN: Érdemes felfigyelnünk például a jelenlegi ’eszmétlenség’ állapotára.…Lehet, és kell is kritizálni egyes ideológiákat, vagy általában az ideologikus társadalmakat, az azonban tagadhatatlan, hogy helyes tartalmakra, láttató eszmékre minden valahova tartó társadalomnak szüksége van, mert ezekből következnek a legalapvetőbb, legátfogóbb értékek. Immáron negyed százada tisztázatlan a magyar társadalomépítés fő iránya, így tisztáz(hat)atlan a társadalmi értékrend. Negyed százada üres az értékpiramis csúcsa, ahol a legalapvetőbb, legmaradandóbb érték(ek)nek kellene egzisztálnia. Közérdek? Magánérdek? Államilag szabályozott piacgazdaság? A deklarált ’nemzeti együttműködés rendszere’ teoretikusan zavaros, a társadalomelméletben jelölettel nem bíró kifejezés. Miféle általános értékrendre orientálhatjuk ilyen körülmények között a honvédtiszt jelöltet, aki (magán)életét mégiscsak itt éli végig, s ráadásul kívánatos (lenne) tisztánlátó értelmiségiként élnie?

HAGYOMÁNYOS ÉRTÉKEK ÉS MODERNIZÁCIÓ: Mennyiben érvényesek ma, és milyen jelentéssel bírnak a katonai hivatás legeredetibb értékei? Mit jelöl ma a ’bátorság – hűség – becsület’ oly sokat hangoztatott triumvirátusa? Gondoljunk csak arra, hogy a katona fogalma korunkban jelentősen átalakult: mind kevésbé jelenti a harctéren küzdő hős vitézt, és mind gyakrabban valamely modern technika kezelőjét, netán egyszerűen a számítógép billentyűzetén kimagasló szaktudással operáló szakembert. Mind összetettebbé válik a régi kérdés: foglalkozás vagy hivatás? Nem kellene idegenkednünk a ’hivatás’ kifejezéstől, ez mindenekelőtt erősebb elkötelezettséget jelent, illetve dominánsabb benne az emberekért érzett felelősség.

ALKOTMÁNY ÉS ÉRTÉKEK: Következik-e ügyünkre nézve valami megfogható a 2011-ben elfogadott alaptörvényből, amit sokan tekintenek tartalmilag helyénvalónak, mások pedig tarthatatlan abszurditásként beszélnek róla. Az előző, 1949-es alkotmány sem épült közmegegyezésre (úgymond, belenőttünk csupán), s a világ más tájain is adódnak hasonló, különös esetek. (Lásd például az 1947-es japán alkotmányt.) Lehet-e ilyen körülmények között tényleges mérce és rendíthetetlen irányzék a moralitás világában a 2011-es alaptörvény, s ha igen, milyen értékek vezethetők le belőle?

HALAT ADJUNK, VAGY HALÁSZNI TANÍTSUNK? Bár észlelhetők kezdeményezések a továbblépésre, sokan még ma is egyszerű parancsteljesítő szervnek tekintik a katonát. Számunkra pedig kérdés: konkrét értékrendet közöljünk a katonával, avagy inkább gondolkodó lénynek, bonyolult helyzetekben is önállóan értékelni tudó lénynek tekintsük őt? Halat adjunk neki, vagy inkább halászni tanítsuk őt?...”  - írta a konferenciában érintettek részére körbeküldött email - ben 2015. október 6- án Himmer Péter.

2016. november 4-i konferencia nyitó előadójaként is, referátumában a katonai értékrend mai tartalmáról beszélt (Lásd, Honvédségi Szemle 2017/2. szám.) „Észre kell vennünk – mondta –, hogy a katona fogalma korunkban jelentősen átalakult: mind kevésbé jelenti a harctéren küzdő hős vitézt, s mind gyakrabban valamely modern technika kezelőjét. Előadásában felvetette, hogy adósak vagyunk a huszadik század jelentősebb korszakaiban rögzült katonai értékek transzplantációjával, de éppígy a jelenkori társadalmi folyamatok értékszempontú vizsgálatával is. Remélhetőleg új értékeket hoz majd felszínre a megváltozott nemzetközi környezet, a missziós szolgálat, így lehetségessé válik a modern önkéntes haderő új értékrendjének mind tartalmasabb feltárása. Felhívta a figyelmet egy ezzel kapcsolatos módszertani problémára, amely mindenekelőtt a tisztképzés során jelentkezik: vajon akkor leszünk-e eredményesebbek, ha kész, kidolgozott értékrendre orientáljuk fiataljainkat a képzés során, vagy inkább akkor, ha morális készségeiket, értékelő képességüket gyarapítjuk?”

Megjegyzésként a fentiekhez hozzátehetjük: Az egyedi tudat a világgal telítődik, és mi ezt a világot folytatjuk érzéseinkben, gondolkodásunkban, cselekvéseinkben. A helyzetek és viszonyok azonossága termeli ezt a kollektív-tudatot, különben nem lehetne összefogni, nem létezne kooperáció, testületi szellem, nem léteznének az emberiség nagy alkotásai. Tudatunk, ha bizonyos mértékig nem más tudatok ötvözete lenne, nem lenne megértés, értelmezés sem. Ahogyan a Bibliában Jézus mondja: „Én vagyok ezek." E vonatkozások nélkül, nem lennének olyan lelki állapotok, betegségek, mint meghasonlás, hasadás, elidegenedés stb. A benső dinamikát a biológiai keret és az "elvont keret"- ek (impressziók-, hangulatok-, emlékek-, intuíciók-, képzetek- nyelve, stb.) biztosítják.


3. MINÉL SZELLEMIBB, ANNÁL EMBERIBB

Az Új Honvédségi Szemle 2007/1. számában (73-84. old.) örömmel olvastam Himmer Péter „Címszavak – etikához (szemelvények két évtized megoldatlan hordalékaiból)” című  tanulmányát, mellyel mélyebben szeretné belehelyezni a gondolkodást ebbe az érzékeny mezőbe, amely már több mint húsz éve átalakulóban van. Figyelemre méltó gondolataiból - a filozófiával és az erkölccsel összefüggésben, - néhányra részletesebben is szeretnék reflektálni, így a gondolkodásra, az emberi természetre, valamint a történelemre és bizonyos katonai vonatkozásokra is.

Himmer Péter jelzett tanulmányából kiemelek néhány fontos mondatot: „Az etika létformája a gondolkodás….. (ha az etikához bázist keresünk – H.D.)…, nem indulhatunk ki a bennünk lévő természetes hajlandóságokból sem, hiszen ugyan miért nevezhetnénk egy cselekvést erkölcsösnek, ha azt a bennünk lévő hajlam nyomán már eleve, úgyis megcselekednénk….Eszményekről és erényekről nincs szó az etikában. Amit e két szó jelöl, az az utóbbi századok viharaiban összetört. A törmelék, az apró cserépdarabok pedig végképp porrá zúzódtak az utóbbi évtizedek mérhetetlen emberi csalásaiban és öncsalásaiban.”

Minden embernek van szellemi léte is. Minél inkább a napi fiziológiai szükségletek kielégítésére csupaszodik az egyedi ember élete, annál inkább nincs lehetősége arra, hogy a gyakorlati élet elvontabb vetületeivel foglalkozzon, mérlegelje tettei indítékait vagy következményeit. A létminimum általában és nem kizárólagosan én-minimumot is jelent, a létproblémák valódisága gyakran fölébe nő a kulturális tartalmaknak, ezért a magasabb rendű, a nívósabb nem mindig választás kérdése. A bázis szükségletekben fellépő hiányok előhívják a megmaradás, a túlélés kódját: a rivalizálást, a harcot, amelynek során saját szükségletünk felerősödik, megnő, miközben elhalványulnak, esetenként megsemmisülnek számunkra  mások,  szükségleteikkel együtt.

A kulturális antropológia szempontjából, az erkölcs alapja, az ember természeti és társadalmi valósága közötti feszültség. Az etika a gyakorlati ész teljességéhez tartozó alakzat, amelyhez belső tudatunk olyan faktorai is tapadnak, mint a vágyaink, értékorientációink, képzeteink. A gondolatok többségét nem lehet közvetlenül gyakorlattá alakítani, megjegyzem az elgondolhatónak határai is vannak (nyelvi, fogalmi, stb); valamint, ha beszélgetünk valakivel, akkor az általa létrehozott világ képzetével valamint a mögöttes emberi természetével is beszélgetünk. Sokszor az „ész cselének” az áldozatai vagyunk, mert azt gondoljuk, hogy az embernek is van végső megoldása, de Heideggerrel kell egyetértenünk, hogy végső megoldása nincs.

Az ember erkölcsi egzisztenciáját nem tudta megőrizni, miközben a bürokrácia hajlama és technikája (elektronikus bürokrácia), az emberek kormányzására óriásira nőtt. Minél mesterségesebb egy társadalom - és ez az ipari társadalmak jellemzője - annál inkább „kitaláltabbak” szabályai, értékei, elvei, céljai, amelyek részeivé válnak a válságoknak, a válságok elhúzódásának. Ezért problematikus az ilyen rendszerekben a filozófia, mert lényegénél fogva az alapokra kérdez rá, összefüggést teremtve a tudományok között, ezért ezt a „tükröt” mindig összetörik. Ferenczi Sándor nyomán (Lásd, S. Freud Ferenczi S. levelezés / I/1. kötet 1908-1911 / Thalassa Alapítvány – Pólya Kiadó, Budapest, 2000) azt mondhatjuk, hogy szellemiségünk sajnos még mindig ugyanazokra az alapmozgásokra épül, mint cselekvési készletünk: támadás, védelem, menekülés. E faktorokhoz hozzáilleszthetjük a kooperációt, mint késztetést, amely a túlélés, a kapcsolatok fejlődésének egyetlen esélye. A világ a küzdelmi ösztön szempontjából aszimmetrikus, csak erősek és gyengék vannak benne. Megjegyezhetjük azonban, hogy az elmúlt évtizedek értékeróziójának, a „liberális”- kapitalizmus értékei, emberfelfogása, karakterei is áldozatul estek.

A 20. században a konfliktus pszichés lényeggé vált, azaz konfliktusokra vagyunk hangolva nem kompromisszumokra. A társadalmi világ szerkezetei változnak, de az átrendeződés hatásai nem tartják automatikusan nyitott állapotban az ember személyiségét.

A filozófia jelzéseire általában nem figyeltek, amikor torz vagy torzított eszményeket tágítottak világkoncepcióvá, amelyeknek tragikus, traumatikus végük lett. Nehezen tudunk távolságot tartani a goethei /fausti kultúra lényegétől, a lét és a szellem összetartozásától, ami azt jelenti, hogy a fejlődést nem tudjuk eszmék nélkül elgondolni, miközben minden területen a pragmatizmus és a technika szorításában vagyunk. A társadalom szabály-játék amelynek teljesületlen elvei, értékei, normái tartják fent az etikát. 


4. Tanszékvezetővé való kinevezését követő 2009/2010-ről szóló éves beszámolójában kiemelte a következőket:

„….jelen vagyunk az intézmény teljes oktatási vertikumában, a BA, az MA és a PhD-képzésben, valamint a felsőfokú vezetőképzésben egyaránt. E fentebbi részterületek tantárgyakká konkretizálódnak, amelyeket az egyes szakok konkrét igényeinek megfelelően alakítunk ki. A BA és az MA képzésben jelenleg összesen 28 aktív tantárgyat gondozunk, a PhD-képzésben pedig egy önálló, aktív tudományszakunk van. E tudományszakon jelenleg 5 szigorlattal záruló, 8 kollokviummal záruló, és 28 kutatói szemináriumot gondozunk, a Hadtudományi Doktori Iskola jelenleg folyamatban lévő tartalmi átalakításait követően pedig 3 szigorlati, 4 kollokviumi, s várhatóan 5-6 kutatói témánk marad a programban. Mindenütt kipróbált és bevált tematika szerint oktatunk, az oktatott anyag és az irodalomjegyzék karbantartása folyamatos, és mindig tanszéki értekezleten történik. A közelmúltban zajlott akkreditáció kapcsán tematikáink jó részét radikálisan megújítottuk.

A tanszék oktatói jelentős óraszámban oktatnak. A 2009/2010-es oktatási év első szemeszterében kontakt órában számolva átlagosan 61 %-os leterheltséget, a második szemeszterben pedig átlagosan 46 %-os leterheltséget regisztráltunk. (A két félév közötti differencia természetes, mert tárgyaink jobbára az első féléves oktatási programokban szerepelnek.) Az igazi nehézségek a tartalmi differenciákból adódnak. Néha egymást követő órákban más-más tematika szerint kell oktatnunk, s ilyenkor az érintett oktatónak mindössze néhány perc áll rendelkezésére a gondolati átállásra. (Jelentős gondolati távolságokat kell szinte pillanatok alatt áthidalnunk, ha például „Üzleti etika” órát követően a „Tiszti értékrend” tárgyból kell órát tartanunk.) Teljes oktatói igénybevételünk a 2009/2010-es tanév 1. félévében 116%, a 2. félévben pedig 84% volt, azaz tanszékünk négy oktatója átlagosan, és a két félév átlagában éppen 100 százalékos teljesítményt produkált. (Mindez annak ellenére is így van, hogy a majdan jelentős munkamennyiséget adó ’Védelmi kommunikáció’ BA-szak, illetve a ’Katonai műveletek multikulturális környezetben’ című szakirányú továbbképzésünk még nem indult meg.) Hozzáteszem: a 2010. szeptemberében induló képzésben a Neptun-ban már megjelent adatok alapján lényeges növekedés várható – még mindig az újonnan szervezett képzéseink nélkül.”

Himmer Péter új, perspektivikusan is fontos tantárgyakat vezetett be, így: Dél-európai kultúrkör főbb jellemzői és érintkezési szokásai (znetifi3120); Az erőszak, háború, béke elméleti kérdései (znetifi2107); Kultúrtörténeti és kultúrfilozófia kérdések a hadseregben (znetifi3130); Világvallások (znetifi2106); Tudományelmélet és kutatásmódszertan (znetifi4101).

Kezdeményezésére kidolgozták „Válsággócok kultúrtörténeti háttere” című tárgyat valamint a klasszikus etikák témaköröket valamint az etikai gondolkodás történetét a kezdetektől a 20. század végéig. Az etika tárgyak közül: üzleti etika – gazdaságetikát, a közszolgálati etikát, a médiaetikát. A kulturális antropológia tantárgyprofil kialakítása is folyamatban volt. Az általunk oktatott tudományok mezeje (túl azon, hogy eredendően valamennyi a tág értelemben felfogott filozófia körébe tartozik, vagy annak perifériális elemét képezi) tematikus differenciálásban hat nagy csoportra osztható: 1. Filozófia- és kultúrtörténet.  2. Etika és szaketikák. 3. Vallástörténet – világvallások.  4. Kommunikációelmélet. 5. Multikulturalitás – kultúraközi kommunikáció. 6. Kulturális antropológia. Himmer Péter kontaktórái a 2009/10-es tanulmányi évben: 72/45, ez a kötelezettség százalékában 40 /25 %, órában kifejezve 240 /88, a kötelezettség százalékában 133 / 49 % volt.


Összefoglalás helyett, tanulságok a tanári életműből:

Nem volt könnyű időszak, melyben Himmer Péter „tanerőből” - „tanárrá” vált. Ez a két szó az 1990-es változásponton, nemcsak társadalmi rendszereket, hanem világokat választott el egymástól. A filozófia tárggyal a gondolkodás, ismeretek valamint a pedagógia kezdeteihez kapcsolódtunk. A volt társadalomtudományi terület értékét adja, hogy bizonyos tantárgy-, és tanári- csoportokban, volt erő a kari struktúrába való emelkedéshez is (gondoljunk a biztonsági tanulmányokra), valamint nemcsak hasznos ismereteket közvetítő, hanem a vezetői- és  a viselkedési készlet kiépítője is.

A problémák egy jelentős része nem oldódott meg a folyamatos változásokkal összefüggésben sem:

  • Nem vált még felismertté, hogy mit jelenthet a kutatásban, a megértésben a szakok tárgyainak konvergenciája, hatékonyabb egymásra épülése.
  • A hadtudomány indokoltan-indokolatlanul nem befogadó tudomány, - paradox módon annak ellenére sem, - hogy széles társadalmi alapjai vannak, s ez a társadalmi alap termeli a társadalomtudomány gondolkodási anyagát, az új jelenségeket, összefüggéseket is (vallási szélsőségek, információ orientált rendszerek, stb.).
  • Nem vált még általánosan felismeréssé, hogy a hadsereg a modern állam egyik kulcsintézménye. A hatalom-közeli egyetemi képzésben a társadalomtudományok is, az állam, hadviseléssel és rendvédelemmel kapcsolatos kondícióit, az érdek – érték - szükséglet rendszereit vizsgálja, finomabb szerkezetű elemzéseket biztosít más tudományok számára is.
  • A helyi háborúk nagyságrendileg termelik az erkölcsi problémákat, nem beszélve arról a történeti tapasztalatról, hogy a 20. század első évtizedeiben az európai polgári társadalmak erkölcse, világháborúkba torkollott.
  • Az emberek kérdőjelek maradnak, ha  nem alakulhat ki pozitív viszony azokhoz a tényezőkhöz, melyekből a jövő szerkesztődik. Tudjuk, hogy a goethei „tiszta-emberi” nem létezik, és az élet az ész ítélőszéke elé sem állítható maradéktalanul. A morális nevelés bázis-problémája, hogy a morális eszmék, és ennek következtében az  elvek, meggyőződések, értékek közvetlen gyakorlattá  alakítása  tisztán nem lehetséges, tekintve eszmei anyagukat. Adott szituációban dől el, hogy aki morálisan helyesen akar eljárni, cselekvését milyen elv, érték nyomán szervezi, amelyben szerepet játszik a választás szabadsága is.

Megoldódnak-e a jelzett problémák, belátható időn belül – kérdezhetnénk?  Egy része következetes társadalom- és gazdaságépítő munka nyomán bizonyára, de az ember viszonyulásának sokfélesége – a történelemhez, a társadalomhoz, a közvetlen közösséghez, intézményekhez, a munkához, ideológiákhoz, konkrét emberekhez, rokonokhoz, a hangoztatott sztereotípiákhoz, stb, - mindig morális zavarokkal terhelt marad. Három mozzanat nem kerülheti el figyelmünket, így:

Bizalom hiány (egymás iránt, egymás tárgyai iránt): Bizalom nélkül nincs stabil teljesítmény, nincs közös siker, nincs közösség, nincs lojalitás. Ez utóbbi azt is jelenti, hogy a vezetők valamint a másik kollégáink erőfeszítéseit, teljesítményét, tantárgyait elsősorban pozitívan ítéljük meg, előfeltételezzük, hogy bizonyára nem ártani akar. A lojalitásnak a mi honvédségünknél is bázis értékké kell válnia! A közösségi-összefogás formáit is újra kell gondolni. A hadsereg közszelleme a testületi szellem, amely az állománykategóriák egymás közötti – az alkotmányból, az esküből eredő célok, kötelességek, feladatok, eszközök és normák  -  konszenzusára, kölcsönös együttműködésre és szolidaritásra épül. A testületi szellem történelmi időszakonként eltérő tartalmakat képvisel.

Hübrisz: szubjektíve, minél magasabb a talapzat, amit az ember rátartiságból, hiúságból, gőgből, vágyakból, spekulációkból épít magának, annál nagyobb az alázuhanás traumája, az így épített talapzat, kártyavárként omolhat és omlott össze, mint ahogyan a közelmúlt gyakorlati példái mutatták. Egymásnak feszült és feszül gyakran a vezetői önző felsőbbség (gör. hübrisz) és a tisztesség, amit a beosztottak mindig pontosan érzékelnek. A csalódások vezethetnek emberi kiégettséghez, belefáradtsághoz, szellemi megkopottsághoz, magánéleti és szakmai traumákhoz, és még sorolhatnánk. Himmer Pétertől távol állt, hogy önző fensőbbséggel törődjön.  

Visszaadni a humán tartalmak autonómiáját. Tapasztaljuk, hogy a morális katasztrófa is van olyan értékpusztító, mint a természeti vagy az ipari. A remoralizáció folyamatában még jelenleg nincs szó harmóniáról, nincs szó kiegyensúlyozottságról, csak a hozzájuk vezető kezdeti lépésekről. Ha egy katonai vezetőnek van egyénisége, morális karaktere, akkor lesz az alegységének is. Az ember „zoon politikon”, de nem a társadalom, hanem egymás miatt vagyunk társas lények. Machiavelli stílusában megjelölhető cél: jó morál, jó törvények és jó hadsereg.

Ahhoz a tanári generációhoz tartozott, akik még a Gutenberg-galaktika áldozataiként, sok könyvet olvastak. Megtudta-e valósítani önmagát? - kérdezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy nem nagyon adatik meg a tanároknak, - ha mégannyira megfeszítik is magukat, - hogy elérjék ezt. Himmer Péter úgy vélekedett az emberi tisztességéről, mint Koestler, és ahhoz is tartotta magát: az a tisztességes, ha hasznosak vagyunk, megálljuk a helyünket lelkiismeretünk szerint, egyszerűen szolgálunk, minden hűhó nélkül – így szolgált tanárként a katonai felsőoktatásban négy évtizeden keresztül, s így él emlékezetünkben.

Mellékletként álljon itt Himmer Péter analitikus, önmagát is marcangoló gondolkodásából, egyik munkája.


Himmer Péter

HÉT MONDAT SPIRÓ FOGSÁG-ÁBÓL*

(Megkésett és szabálytalan recenzió.)


(Az első mondat)

Amikor megjelent, tomboltak a kritikusok, hogy végre, egy igazi történelmi regény. Meg, hogy nem lehet letenni. Tudjuk-e mi az, hogy történelmi regény? Attól, hogy a múltba visz, már az? Nem. Attól, hogy ezt hitelesen teszi, már az? Nem, még attól sem. És, ha csak a hitelesség látszatával, akkor az, vagy nem az? Vajon mi teszi azzá? A dokumentatív erő? A látványos pontosság? A felfokozott hitelesség-igény? A zsonglőrködés, bekezdésről bekezdésre, oldalról oldalra? Amióta eszem tudom, vitatkoztunk a történelmi regény mibenlétén, s ma sem tudjuk megmondani, mi a történelmi regény. Spiró mindenesetre oly erőszakmentesen, oly természetes módon vezeti vissza olvasóját a két évezreddel(!) korábbi világba – a zsidó, a görög vagy a római világokba (ez nála csaknem egyre megy), hogy az elmélázó olvasó már csak odabent riad fel először. Abban a másik világban. Heidegger ejti el a páratlanul merész mondatot: A műalkotás abban a világban létezik, amit megnyit magának.[1] Húsz éve tanítom Heidegger gondolatait, ettől a mondattól mindig féltem, mert nem lehetett elmagyarázni. (Na jó, talán csak én nem tudtam.) Meg – magam sem értettem igazán sohasem.

Most azt mondom: A Fogság világot teremt magának, s abban létezik. Tartok tőle, hogy ezt meg most mások nem értik, ahogy én eddig. Pedig lehet, hogy ez a történelmi regény. Képzeljük el a magyar írót, amint regényt ír – történelmi regényt! Tizenkét éven át írja. Könyvtárak mélyén kutakodik, poros leveleket olvas. Hogy közben miből él tizenkét éven át – ne firtassuk. Hogy hogyan, arra még rágondolni is rossz. Közben szert tesz olyan tudásra, hogy előadását a római kort ismerő legjobb tudósok is elhűlve hallgatják. E tudás nem olyan, mint az övék. Az ő tudásuk objektív, s az ő céljuk a mind nagyobb objektivitás. Spiróé is az, de az ő tudása túlmegy az objektivitáson: személyes tudás.

Spiró könyvét elmélyülten kell olvasni, s csakis elmélyülten lehet olvasni. Ez így volt már a korábbiakkal is. Ő mindig teljes odafigyelést kívánt, őt úgy mellékesen eddig sem lehetett olvasni. A Fogság azonban túlmegy az eddigieken, ez végül maga alá gyűr. Hogy mivel? Hát a történettel biztosan nem. A történet itt voltaképpen huszadrangú. Azzal, ahogyan meg van írva? Azzal sem – hiszen voltaképpen mérhetetlenül unalmas. Egyszerűen csak megállít, és olvastatja magát. Időzésre késztet. Valami miatt. Akkor persze, mégiscsak úgy van megírva. Amikor a Fogságot olvasod, előbb még sajnálod rá az időt. Már két centi mögötted van belőle, már napjaid mentek rá! – és még mindig semmi. Pár szaftos kis történet, meg ez a félkegyelmű zsidó fiú. Ez az Uri, a főszereplő. Nem jellegtelen, de nem is karakteres. Nem taszít, de nem is rokonszenves.

És ekkor letennéd. Az első centi után tennéd le először. Emlékezetből idézed Gadamert: „Az olvasás ugyan hozzátartozik a regényhez, a regénynek eredeti létezése az olvasás, de ez az olvasás a legnagyobb mértékben kötetlen és mozgékony. A könyvet nem kell egyvégtében elolvasni...”[2] Hm… még szerencse! Úgy érzed, a könyvet annak idején nagy dérrel-dúrral bemutató riporterek, esztéták tévedtek, vagy szándékosan vezettek félre, amikor azt mondták, „ó, a Fogság rendkívül izgalmas, le sem tudod tenni”. Spiró könyve igenis letehető, de már kevésbé aggódsz emiatt. A regényforma szokásos inspiratív eszközei nincsenek jelen benne, semmi sem ösztönöz a továbbolvasásra. Kit érdekel ma Róma? A Római Birodalom? Kit érdekel a kereszténység kezdete, kit az alexandriai zsidó-pogrom? Mikor a harmadánál jársz, úgy véled: a Fogság legfeljebb az eladási listákon jut majd újra és újra előkelő helyekhez (testes, szép könyv, kiváló karácsonyi ajándék), az olvasottsági felmérésekben korántsem.[3] (Ha ugyan lennének ilyenek manapság, ha egyáltalán fontos dolog lenne ma az olvasás.) Két évvel később derül ki, hogy még az eladási listákon sem aratott sikert. Megint Gadamer jut eszedbe: „A nem olvasott könyv nem létezik könyvként”. Spiró könyve kétségkívül nem a tömegekhez szól, mondanád ekkor elnézően, de nem is baj. Időnként jusson konc a vájt fülű irodalmár rétegnek is, – tennéd hozzá, ám máris visszakozol: A Fogságot mégiscsak jobb volna megmentenünk az arisztokratizmus fenyegető rémétől. Közben tudod, hogy ez aligha lesz így.

Ha letetted – és itt a rejtély, a műalkotás rejtélye – újra fel fogod venni. Nem, nem a történet miatt, nem a dokumentativitás miatt, és nem is a sodró lendület miatt. Az nincs. Egyszerűen azért, hogy benne lehess! Hogy ott legyél jelen, abban a másik világban.

És ekkor tűnik fel Spiró mondata: „Az olvasó ember viszonylagos védelmet élvez, kevésbé háborgatják a fecsegésükkel az idióták.” (82. o.)

S nyomban hozzágondolod: Igaz – igaz. Sőt! A Fogság olvasója ebben az értelemben nem csupán viszonylagos védelmet élvez, ő abszolút védelmet élvez. A Fogság olvasóját egyszerűen képtelenség háborgatni, mert ő nincs itt. Ő „csak” ott van Rómában, ott a Szentföldön, ott Alexandriában – kétezer évvel ezelőtt, a golgotai időkben. És ezzel az időtlenségben.

Nekem ettől történelmi regény.

(A második mondat)

A szabadság fogalma lényegénél fogva definiálhatatlan. Olyan, mint hajdan, a Vágó-féle kitalálós játékban (barkochba? Bar-Kochba? Barkochba?) a „gödör” szó volt. Ha a másik a gödörre gondolt, hát nem tudtál hogyan kérdezni. Gondold csak végig! Bárhogy igyekszel, nem tudsz pozitív meghatározásokat találni, mert a gödör egy hiány. Úgy van, hogy nincs. Létének lényege a hiány. Noha másképpen, de a szabadság is definiálhatatlan, hiszen amit alatta értünk, nem bír meghatározásokkal. Mert éppen szabad - ság. Sartre szerint valami olyan, ami csak önmagával határos. Nem kategoriális jelenség, nem körülhatárolható, éppenséggel nagyon is megfoghatatlan. Tudjuk, mire kell gondolnunk, ez a tudás mégsem rögzíthető tételesen. Talán ezért van, hogy olyan sok okos dolgot mondtak róla, és oly sok szamárságot. Beszélnek róla az egzisztencialisták, beszél a filmművészet, beszél a költészet. Jelentheti az egyén szabadságát, az állam függetlenségét, az emberi cselekvőképességet kicsiben és nagyban, a diktatúra hiányát és még ezer mást. A magyar rendszerváltás egyik nagy álma volt. Ma már világos: a rendszerváltás két fontos dolgot ígért, és egyiket sem valósította meg. Anyagi jólétet ígért (a Kádár-éra szegénységet egalizáló attitűdjével szemben), és szabadságot ígért az akkori, sokirányú függőség helyett. Ami pedig a szabadság helyett mára előállt, az majdnem az ellenkezője, és leginkább a „parlamentáris diktatúra” kifejezéssel ragadhatnánk meg, akkor is, ha ez a politológiában abszurdumnak számít. Feloldhatatlan ellentmondás: Szabad az ország, és a lakói mégis nem-szabadnak számítják magukat. József Attila mondata aligha felülmúlható:

„ …a szabadság nagy csendjét hallgatom.”

(J. A.: Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak)

És ekkor megint feltűnik Spiró mondata, nem tudsz túllendülni rajta: „Ez az ország szabad, csak a lakói nem tudnak róla.” (309. o.)

Ő ezt arról az országról mondja, és arról az időről. De vajon nekem szól ez a mondat? Vajon nekünk szól?

Vajon áthallásos mű Spiró könyve, vagy valami más?

Ha igen, akkor szokatlanul nehéz „áthallani”, ha nem, akkor mi a fenéért írta volna meg?

(A harmadik mondat)

Kitérő – Pascal felé.

Pascal régóta kedvencem. Rövid kis élete filozófiatörténeti példázattá vált, hiszen egyetlen kacskaringós kérdőjel: Az alázatos hívő és a kutató természettudós véget nem érő párbajának terepe, a misztikum világában kielégülést kereső, elmélyülten hívő lény, s a hűvös racionalitást feladni nem akaró természettudós gyötrelmeinek terepe. Pascal „egykönyves” író, de az az egy, a Gondolatok, az etikatörténet gyöngyszeme. Melléktermék csupán, hiszen nem több,  mint előzetes vázlat, egy éveken át tervezett, aztán végül mégis megíratlan maradt nagy mű vázlata. Afféle előtanulmány ez a könyv, amit az igazi mű elkészültekor el szokás dobni. Komoly és könnyed, ha úgy veszem, semmiről sem szól, ha amúgy, akkor meg világok hámozhatók ki belőle. Bekezdéseit tanítják, amióta megírta, tanítom magam is, amikor csak alkalmam nyílik rá. Az emberről ír Pascal, az újkori emberről, aki nádszál, a természet leggyengébbike, az Istenről ír, aki elrejtőzködött megismerésünk elől, a tudásról ír, és a mindig vele járó nem-tudásról, a tudásszerzés során elnyomhatatlan kételyről, s nagyon keveset, talán csak egyetlen helyen ír a szerelemről. E ponton aztán – minő arányérzék! – világrengető erővel ruházza fel: „[A szerelem] oka valami nem tudom micsoda”… – mondja. „Ez a nem tudom micsoda, ez a meg sem ismerhető semmiség mozgat mindent, az egész földet, a fejedelmeket, a hadakat, az egész világot.” (Blaise Pascal: Gondolatok, 162. fr., kiemelések az eredeti szövegben.)

Érdemes lassan olvasni, többször, figyelmesen. Tulajdonképpen nem túl szép, kicsit fésületlen szöveg, valahogyan mégis egyetemi tankönyvekbe kívánkozik. Talán a tömörsége, a kifejező ereje okán. Kívülről tudom, bár sohasem kellett tanulnom, a tanítás, a két évtizedes napszámos munka megkötötte bennem. Na, erre jön Spiró, s lám’, ő tudja mondani még tömörebben, így:  „…Háborúk törnek ki egy-egy női segg miatt.” (409. o.)

Pascal gondolatait gyakran mondják szentimentalizmusnak. Ezt a fentebbit is.

Akkor Spiróé?

(A negyedik mondat)

(Zsidó ortodoxia – pro.) Éveken át, újra és újra próbálom a lehetetlent: valahogyan megértetni mással, másokkal, hallgatóimmal a zsidó vallás törvénytisztelő jellegét, a zsidó vallású ember és a Törvény viszonyát, röviden szólva azt, hogyan is tartja be a zsidó a Törvényt, hogyan kell betartania a Törvényt. Általában ide jutok, ahová most is – a kérdéshez: mi az, hogy hogyan tartja be? Hogy lehet valamit „valahogyan” betartani? Vagy betartom, vagy sem.

Spiró érdeme, hogy az itt sorakozó, mára csaknem elfeledett zsidó legendákat parádés egyszerűséggel tolja elénk . A történet? Fontos, hogyne volna fontos, mint Spiró valamennyi története! A terjeszkedő Római Birodalom valamikor a Jézus előtti században ér a Szentföld közelébe, s zsidóország bekebelezése nem okoz nagy nehézséget a római katonáknak. A Jeruzsálemet védő zsidók egész héten sikerrel verik vissza a betörni akaró rómaiak támadásait. Pompeius, a római vezér tudja, nem érdemes erőn felül próbálkozni, csupán a szombatot kell kivárnia, hiszen akkor a zsidók úgysem harcolhatnak. Eljön a szombat, s könnyedén be is sepri a győzelmet. A tanulság? Tán még a történetnél is fontosabb! A szent városukat épp elvesztett zsidók vigasza. „Inkább essen el Jeruzsálem, de a Törvény tartassék be!” (32. o.)

Vigasz? Önigazolás?

A zsidó ortodoxia első megnyilvánulásainak egyike – ha igaz.

(Az ötödik mondat)

(Zsidó ortodoxia – kontra.) A főrabbi előadását hallgatom. Csupán tudományos érdeklődésből. Az ortodox zsidó élet mai lehetőségeiről beszél. Arról beszél, hogyan is lehet betartani a mai, modern világban a Tóra 613 előírását – ha már úgyis be kell. Hogyan lehet betartani például a szombatnapi munkátlanság követelményét, hiszen, ha szó szerint vesszük, s egy ortodox zsidó hogyan is vehetné másképp a Törvényt, szombaton még a villanyt sem kapcsolhatom föl, s a televíziót sem kapcsolhatom be. Magamban próbálom konkretizálni: Az például, hogy főzni előre kell, a hét korábbi napjain, világos, és a mai technika mellett az elkészült ételek tárolása is megoldható, mégis vannak olyan tevékenységek, amiket semmiképpen nem tudnék eltenni szombatról. A főrabbi közben tovább megy, szerinte „mindenre van megoldás”. Ő nyilván nem ortodox, hanem neológ, nagyon is neológ. Szerinte bizonyos dolgokra megkérhetem például a nem-zsidó szomszédot is, más dolgokban pedig bátran támaszkodhatok a technika vívmányaira. Ma már a legtöbb korszerű eszköz előre programozható, így akár pénteken is beállíthatom a család szombati életmenetének konkrét időbeli kereteit. Beprogramozhatom a tévét, a videót, a vízforralót, vagy akár a villanysütőt is a megtisztított grillcsirke alatt.

Itt tart a főrabbi, mikor eszembe jut a régi vicc, melyben Kohn kérdésére („mondd rabbi, szabad-e a Tóra olvasása közben dohányozni”) a rabbi így válaszol: „Azt nem tudom fiam, de hogy a Tórát dohányzás közben is szabad olvasni, az biztos.”

Na, erre jön Spiró, és mindössze ennyit mond: „Lyukacsos törvényeket adott az Úr a zsidóknak.” (113. o.) Hm… Lyukacsos… Alighanem a legtalálóbb magyar szót találta meg. Morálisan mindenki tiszta marad, s a törvényt sem kell rossznak minősítenünk. Nem rossz és nem jó, hanem lyukacsos. Példája is messzemenően adekvát: Hiszen, mi van, ha épp péntek este érkeznek zsidó matrózok a szürakuszai bordélyba? Spiró mesél: Akkor az történik, hogy biankó házasságlevelekkel gyorsan összeadják őket a kurvákkal, így már törvényesen hentereghetnek egész éjszaka és egész nap (és mert házasok, henteregniük szombat napon kötelező is, ezzel csak Isten parancsát teljesítik szorgalmasan), majd a szombati napnyugtával épp ily gyorsan szét is választják a párokat, a kamu házasságleveleket meg elégetik.

Spiró előbb azt mondja, ez egyszerűen cinizmus. Átverjük magunkat, s átverjük az Urat is. Aztán oldja az állítás merevségét, mondván: az Úr úgyis látja, amit látnia kell, s ha valóban rossznak találná ezt az öncsalást, hát közbeszólt volna már rég.

Akkor – végül is: (minthogy mindeddig nem szólt közbe) lehet, hogy helyesli? A hallgatásával átvállalja? Valójában az Úr vinné el a balhét?

Ez nekem új.

(A hatodik mondat)

(„Intézze el a vallását mindenki magában!” 415. o.) Tízéves forma lehettem, buzgó ministráns, amikor első ízben személyesen is találkoztam a kádári (állami) egyházpolitika zord következményeivel. A hatvanas évek Kádárék részéről közismerten a hezitálás évei voltak, s ebben éppúgy benne volt az ötvenhat utáni morális zavarodottság, mint „a teendő” tisztázatlansága. A látványosan keresztény életet mindenesetre igyekeztek lehetetlenné tenni, a Mindenszentek-esti körmenetet például a község elöljáróihoz, a Hivatalba érkezett leirat tiltotta meg. Addig évről évre a templomból indulva, égő gyertyával a kézben, énekelve jártuk körül a falut, majd a temetőben kötöttünk ki. A legtöbb ház ablakában is gyertyák égtek, s bizony ez ötvenhat után, így november elsején este már legalább kétfélét jelenthetett. Aztán világossá vált, hogy az addigi „nagy” körmenet helyett már csak a templomot járhatjuk körül, később pedig már azt sem. Aztán egyszer jóságos, tudós plébánosunk olyasformán nyilatkozott valami komolyabb plénumon, hogy „ezek a piszkos csirkefogók!” – de akkor ez a tömör nyilatkozat magukat a dolgokat már nemigen befolyásolta. A vallásosság kiszorult mindenhonnan, a körmenet beszorult a templomba. Tudós plébánosunkat pedig elhelyezték az esztergomi papnevelő intézetbe szemináriumvezetőnek, mondván: „Csak kevesebb vizet zavar ott!”

Másfél évtizeddel később találkoztam ennek a visszájával: 1977 – talán az utolsó békeév volt a szocialista gazdaság történetében. Akkor, őszön kezdődött a romlás pártszintű érzékelése, jött az a bizonyos „külgazdasági határozat”, s nyomában az évtizedes agonizálás. De most, amikor ez a történet játszódik, még csak nyáron vagyunk, ’77 nyarán, amikor egy ismerősöm szakdolgozatát írom, az állam és az egyház kapcsolatainak „rendeződéséről”. Kiugrott katolikus pap barátom véleményét kérdezem a dologról. Az érdekel – mondom neki – miben látná ő a továbblépés lehetőségét. Szerinte mindenekelőtt az egyháznak kéne változnia, éspedig vissza kellene fordulnia eredeti feladatához. Nyilván az akkoriban oly nagybecsű békepapokra gondolt, az állam-egyház megbékélését hirdető, kapcsolatokat rendező, társadalmi megbízatásokat vállaló paptársaira gondolt, amikor a dühtől sziszegve ezt mondta: „Az egyház foglalkozzon a maga feladatával, azzal, amivel az Úristen megbízta, mikor a Földről eltávozott – a lelkek ápolásával. Semmi köze se államhoz, se párthoz, az a dolga, hogy a templomban hirdesse az Isten igéjét.”

Sajátos felfogás – akkor inkább csak éreztem, ma már határozottabban mondom: alighanem igaza volt.

Aztán megtanultam az állam és az egyház szétválasztásának elvét, mint a köztársasági létforma és a modern polgári állam egyik alapelvét, megtanultam ugyanezt, mint a francia felvilágosodás szellemiségének produktumát, s már-már úgy véltem, tisztába is jöttem a dologgal, amikor egyszer (bő évtizeddel is később, s talán augusztus huszadikán lehetett), megpillantottam a kormányt, nem tévedés, a Magyar Köztársaság akkori kormányát az ünnepi szentmisén összetett kézzel imádkozni. Aztán később is, gyakran. Egy másik kormányt is. Nem, nem magánemberekként, nem puszta hívőkként, szétszóródva a tömegben, mert ahhoz senkinek semmi köze sem lehetne, hanem kormányként, úgy, egymás mellett ülve, éppenséggel látványosan demonstrálva, hogy ezen a szentmisén bizony a magyar kormány van jelen. Majdnem hiánytalanul. Aztán láttam papot a parlamentben papolni arról, miért is kell papoknak a parlamentben papolniuk, és főként, hogy miért a parlament jobb oldalán. Aztán láttam a magyar anyanyelvű, de külhoni püspököt magyar választási gyűlésen az Isten igéjét hirdetni, láttam az elcsatolt magyar, de pillanatnyilag mégiscsak külhoni területen, részben magyar állami pénzből újjáépített templom szentelésén magyar miniszterelnököt szónokolni, s kezdtem az egészet megint nem érteni.

Mindig is irigyeltem azokat, akik nálam világosabban látnak, akik a kusza eszmék között oly könnyedén vágnak rendet a maguk számára. Irigylem Spirót is, hiszen könyve egy pontján váratlanul ezt mondja: „Intézze el a vallását mindenki magában!” (415.o.)

Na, ja! Hát ennél mi sem egyszerűbb!

(A hetedik mondat)

Azt mondani, hogy az írónak fontos a szó – banalitás, tautológia. Az író éppenséggel a szó embere. Emellett persze még ezer másnak is embere (– és, egye fene, lehet még a lélek mérnöke is.) Azt mondani, hogy az írónak fontos a pontosság, ugyancsak banalitás, ámbár jól tudjuk, hiszen számos esztétika tárgyalja, hogy ez a pontosság csak ritkán közvetlen és direkt. Gyakrabban áttételes, néha éppenséggel nagy csúsztatásokon keresztül érvényesülő, csak végső soron fennálló pontosság lehet. Vagy még az sem. Spiró mondata – ha létezne itt és most írni tanítás, ha egyáltalán fontos dolog volna itt, ma az írás – effajta írni tanító stúdiumokon akár mintamondattá is avanzsálhatna. Azt mondja a szöveg egy késői pontján: „Valószínűleg nem az történik a Földön, amit történni látunk.” (422. o.) Ez a mondat egy akkor és ott, a történet idején rendkívül divatos és nagy hatású elmélet, a szkepticizmus tömör összefoglalása – maga a tézissé sűrített szkepticizmus. A Római Birodalom hanyatlásának századaiban, az ókorvég lassan bontakozó szellemi zűrzavarában, a nagy gondolatrendszerek, Szókratész, Platón és Arisztotelész míves építményeinek visszaszorulása után nagy keletje volt az effajta eszméknek. Szkepticizmus: a kétely filozófiája. A végtelenségig felnagyított kétely. Mások is próbálkoztak akkortájt a szkepticizmus tömör leírásával, ám – valószínűleg a dolog lényegénél fogva – csak keveseknek sikerült. Lucretiusnak legalább a szkeptikus állásfoglaláshoz oly nélkülözhetetlen sejtelmességet sikerült megőriznie, amikor tankölteményében így beszélt: „Halld, és ismerd el magad is, hogy vannak a dolgok / Közt olyanok bőven, melyeket nem láthat az ember.”[4] De Spiró ezt is tudja tömörebben mondani, és sokkal pontosabban. „Valószínűleg nem az történik a Földön, amit történni látunk.” Nyilvánvaló: kulcsszó a „valószínűleg”. A mondat e szó nélkül fölszámolná a maga értelmét, együgyű dogmatizmussá válna. Spiró tudja: Ha a szkepticizmust explicite állítanánk, máris nem lennénk szkeptikusok. Mert állítunk valami biztosat. A következetes szkeptikus semmit sem állíthat, hiszen mindenben kételkedik. A szkepticizmus csak feltevésként létezhet, állításként nem.

Valószínűleg.


(2006. augusztus)

Szerző: Prof. Dr. Harai Dénes



·         A munka megjelent Harai Dénes: Tanáremberek, kiemelkedő tanáregyéniségek. ZMNE Kiadó, 2010. 

[1] 42/2000. (XI. 8.) AB-határozat. Közzétéve a Magyar Közlöny, 2000. 109. számában. AB-közlöny, IX. évf. 11. szám, 5/G/1998.

[2] http://www.magyarorszag.hu/hirkozpont/hirek/sajtokozlemenyek/meh20091229.

[3] A Tárki ezt célzó, 1992-ben induló Magyar Háztartás Panel kutatássorozata pénz hiányában a hatodik hullám (1998) után megszűnt.

 
Cimkék: főoldali hír, 2017