Szűkítés



Minden Címke 201

EGYETEM ÉS POLITIKA

Az egyetem és politika viszonyára reflexszerűen mondhatnánk, hogy nincs közük egymáshoz. Ezt az összetett viszonyt, azonban egy kicsit jobban szétszálazzuk, akkor néhány vonatkozásán elgondolkodhatunk, mert nem véletlen, hogy a társadalom-, és a humán-tudományok vonatkozásában szakadatlan viták vannak nemzetközileg is (gondoljunk az amerikai polgárháború Észak - Dél problematikájának újraértelmezésére, mely az amerikai emberek identitásában, valamint az oktatásban csak ezután kezd majd alakot ölteni, stb.). A helyzetet bonyolítja, hogy ismeretelméleti szempontból, csak az emberi agy van a természetben, a tudat nincs, ez utóbbi az emberi világában, a társadalomban, a kultúrában, civilizációban „van”. A 19. század megteremtette a „szaktudóst”, a 21. század a „szakpolitikust”, s ez utóbbi nem örvend olyan stabil tekintélynek, mint a szaktudós.


1. A politika és egyetem nem automatikusan egymást kizáró kategóriák. Amennyiben a matematika, a természet-, és a műszaki-tudományok szempontjából értékeljük a viszonyt, akkor dominanciája valóban a newtoni nagy tudománynak van. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy minden tudományterület alapja: a gondolkodás és annak mélysége, analitikussága, finomszerkezetei, probléma-centrumai, az árnyalatok érzékelése, valamint törvény és szabályszerűség felismerő képessége. Megjegyezhetjük, hogy a politikum hozzáférhet az adott tudományos problémához: a kutató választott módszertana hipotéziseiben, kérdéseiben, felosztásaiban való döntésein (gondoljunk a dialektika, vagy a fejlődés fogalom hamis értelmezésére, szervezetelméletekre, előítéletekre, stb.); valamint értékein, érdekein (relativizálás, stb.); vagy a kritikai gondolkodása preferenciáin keresztül is, amikor a kutató észrevétlenül veszti el a valóságot. Egyes társadalmi vagy a humán- természet témáinak tudományos megközelíthetősége, egyébként önmagában is problematikus lehet, melyre nagyon érzékenyek az érintett kutató-közösségek. Így például a szellem és erőszak, de különösen a hatalom és erőszak kérdésének sincs tudományos megoldása – Karl Popper megfogalmazásában – nem lehet a tudomány révén eldönteni. Mindezek jól érzékeltetik a társadalomtudományi tudás (episztemé) túl komplex természetét, logikáját.


2. A társadalom és bölcsészet-, valamint a humán-tudományok tekintetében  differenciáltabb és kényesebb a viszony, amiről őszintén nem beszélünk az egyetemeken, kirívó esetek - utalhatunk a CEU- ügyre -  jeleznek bizonyos problémákat, mivel az egyetem sok mindenre jó, így például, mint maszk, a hatalmi politika elleni támadásra is. Az egyetemek nem semleges és légüres térben működnek. A jelzett két puhább tudományterület (társadalom és bölcsészet) adatait, szervezeteit, szervező elveit – formáit és tartalmait - maguk a társadalmak termelik, az ebből adódó szélesebb értelemben vett  történelem, a kultúra, a társadalom és az intézmények viszonyrendszereinek leírásával, értelmezésével, találkozunk a doktori-, a szakdolgozat-, valamint a pályázatok-, és a Tudományos Diákköri témák választásakor. Így vannak ezzel nyugati és keleti kollégáink egyaránt. A jelzett viszonyt jól fogalmazta meg, évtizedekkel ezelőtt J. William Fulbright (1905-1995), szenátorként és egyetemi tanárként is, amikor így ír: „Az egyetem csakis akkor tehet eleget hallgatóival szemben tudományos kötelezettségeinek, az országgal szemben pedig hazafias kötelezettségeinek, ha olyan intézmény marad, ahol az eszméket gyakorlati alkalmazásukon túl, magasabb szinten értékelik, s elsősorban nem valamelyik kormányhivatal gyakorlati problémáinak megoldásához akarnak segítséget nyújtani, hanem arra törekednek, hogy az emberi tudás egészét gyarapítsák.”[1]  Hozzáteszem, Fulbright azért hangsúlyozta üzenetét, mert tapasztalta, hogy az ideológia, az előítéletek, és a hatalmi gőg által foncsorozott prizma torzításaitól, nem volt mentes, az akkori amerikai egyetemi oktatás sem.    

3. A jogtudomány, szociológia, közgazdaságtan, politikatudomány sorozat - az antropológia és orientalisztika - kivételével 1920-ig az „államtudományok”, majd ezt követően a „társadalomtudományok”, és napjainkra erőltetett új alakzattal, az „euro-centrikus” tudományok megnevezéssel[2] foglalták egybe. Külön nem utalva most a görög-latin nyelvekre, a teológia, filozófia, stb., (ang. classics) vonatkozásokra. A tapasztalatunk az, hogy a tartós krízisállapotokban, az emberekben mindig megnő a klasszikusság iránti vágy.

Peter Turchin tudományfilozófus szerint, „A jó elmélet nem szükségszerűen, abszolút korrekt elmélet.” - melyhez hozzáteszi, hogy megállapítása a tudományos elméletekre is vonatkozik[3]. Gondoljunk:

(a) A két világháború közötti forradalmi időszakok embereszményei létrehozásának útjaira, az iskolák szétverésére. A történelem többször megbélyegezte ezt az időszakot, melyről Fináczy Ernő a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke a „Négy hónap a magyar közoktatás történetéből” című munkájában[4],a Tanácsköztársaságnak nevezett társadalmi alakzat hatásáról így írt: „… A moralitás fogalmai szörnyű mód összezavarodtak. A lelkiismeret elvesztette érzékenységét. A törvénytisztelet kipusztult. A hazugság orgiáit ülte; a kapzsiság járványossá vált; a durva és kíméletlen erőszak, léha törtetés, nyegle felszínesség, a minden áron való érvényesülés vágya, a frivol játék a szavakkal és elvekkel, a gerinctelen behódolás a hatalomnak, a jellem megdöbbentő színeváltozásai, a vallásosság és hazafiság érzelmeinek becsmérlése, s különösen a keresztény vallás dogmáinak, szertartásainak, az egyház szolgáinak és intézményeinek kigúnyolása egymást érték.”


(b) A II. Világháborút követő tudományos válaszkényszerekre a fasizmus természetét és hatalomra kerülését illetően (F-skála, C-skála, stb.). A jelzett skálákkal kapcsolatban kritikát azért nem fogadtak el, mert bizonyára zavarta volna e kényes kérdésekben a nemzetközi szakma-politikai „konszenzust”, továbbá megzavarta volna a téma birtoklását, kikezdhette volna azt a domináns helyzetet,és mozgásteret, melyet a második világháborút követően, a nyugati politikai hatalmak biztosítottak. Aki lázadt, egyszerűen elvesztette „civilizáltságát” a hosszútávra politikai konszenzussal stabilizált mezőben. Behódoltak, akik elfogadták a skálákat igenlő normákat, s e behódoláshoz fogható kevés akad a tudományok történetében. A behódolás nemcsak a pszichológia problémája volt, hanem később más tudományágaké is. P. Bourdieu egyik munkájában megemlíti „…Wassily Leontief »Academic Economics« (Leontief, 1982) című hosszú levelét, melyben rámutat, hogy a közgazdaságtan tudományos tekintélye egy kollektív tekintélyuralmi szervezeten alapul,melynek célja az egyetem fiatalabb hallgatóiban (younger faculty members) fenntartani a kollektív hitet és fegyelmet.”[5] A második világháborút követő megváltozott viszonyok között indul bizonyos tudományágak politikától való függősége.


(c) A „tudományos-szocializmus” nyomán létrehozott társadalmi alakzatok krízis helyzeteire, amelyeket időszakról-időszakra a hatékonyabbá-tétel varázsszavával akartak működőképessé tenni, miközben évtizedek múltán már kiderült, hogy nem reformálható önmaga keretein belül.

(d) Minden jelentős gondolkodónak sajátos fogalmi komplexusa van, mellyel értelmezi a tényeket, összefüggéseket, stb., és melyről szövegeire rá lehet ismerni (M. Heidegger, J-P. Sartre, M. Weber, stb.). M. Heidegger „nácizmusáról” olvashatunk az irodalomban, azoktól, akik nem értették, vagy nem akarták érteni pontosan a gondolatait, fogalmaiban nem érezték meg és nem is feltételezték, hogy maga is küszködött a gondolkodás zárványainak széttörésével, s lehet, hogy kezdetben, a náci-„ideológiában” is ilyen éleket vélt felfedezi, melyek tömegméretekben széttörik majd a forradalmak által felkavart német hatástörténeti tudatot. E vonatkozásban központi fogalom, a széttörni. Tapasztaltuk, milyen kínlódással telt el hazánkban is a 1990–2010 közötti két évtized,mert nem tudott megszabadulni a gondolkodás, az elmúlt évszázad nagy definícióitól, s amelyek hangsúlyozottan az értelmiség egyes csoportjainál rázáródtak a tudatra, miközben bekerültek az oktatásba.


Illusztrációként néhány, nemcsak történelmi eset:

(a) „Az a tanító vagy az a tanár, aki iskolában és azon kívül nem tanította és nem hirdette a német faji, erkölcsi, értelmi és fizikai felsőbbségét minden más nép fölött, aki nem magasztalta páratlan rajongásukat a harcért és az uralkodó családért, s aki nem hirdette azt, hogy uralkodóik vezetése alatt világuralomra vannak hivatva, az megbélyegzett ember volt, akire a bukás, és háttérbeszorítás várakozott. A német történelem óriási méretű és rendszerese meghamísításával az emberiség múltját is meghamisították a Hohenzollernek jövője érdekében. Minden más nemzetet hanyatlónak és tudatlannak állítottak be, a poroszokat tüntették fel az emberiség vezetői és megmentői gyanánt.”[6] - írta H. G. Wells (1866-1946). A jelzett infekciók hatására is megszűnt a bizalom a szellemi termelők termelőképességében! Az európai egyetemeket a napi válaszoktól még megkülönbözteti, hogy rátekintéssel, szellemi distanciával kezelik a gyakorlati kérdéseket, ez a distancia azonban eltérő-nagyságú lehet.

(b) Az ember, mint a tudomány lehetséges tárgya ellen, vannak eltorzult kutatások is a tudománytörténetben. Illusztrációként egy irodalmi idézet: „Kramer egy idős zsidó korboncnok mellett dolgozott, aki korábban a prágai egyetem tanszékvezető tanára volt. A két boncterem berendezése és felszereltsége minden korszerű klinikai igénynek megfelelt. Minden reggel ki kellett válogatniuk a barakkokban, majd a Krankenrevier hullakamrájában azokat a holttesteket, amelyeken örökletes jellegű deformációt vagy kivételesnek nevezhető testi anomalitást találtak. Zsidó hulláknak kellett lenniük. A tudományos szempontból érdekes tagokat vagy szerveket asszerválták, majd alapos és körültekintő boncolási jegyzőkönyv kíséretében küldték tovább a berlini Dahlembe, a nagyhírű Vilmos Császár Fajbiológiai és Örökléstani Intézetbe, az Ihne utcába. A csomagra minden alkalommal két nagy vörös pecsét került, s egy bizonyos Prof. Dr. Karla Baronin von Thum zu Wolkestein volt a címzettje.” – írja Nádas Péter.[7] Ez a destruktív módon való emberi széttépettség modellje. Az emberekkel szembeni ellenérzés, tartózkodás, idegenkedés, viszolygás, irtózás az a sorozat, amely az ipari emberirtáshoz vezetett a kapitalizmus bürokratizált rendszerében. Azaz egy kölcsönhatásról is szó van, azokról a társadalmi hatásokról (affektusokról), ami ezt a folyamatot újratermeli. Újratermeli, mert az évszázadok repressziói, előítéletei, paranoiái nem adódnak össze. A jelzett korban a német művészet is politizálódott, gondoljunk a megnövelt emberi test, a brutális izomkötegek látványára Arno Breker Käuzchensteigen-i műtermében, melyeken a görög-latin átszellemítettség hiányát érezzük. Az akkori sportklub-szerű német társadalom esztétikuma, élesen szemben állt a korabeli szürrealizmussal tele francia életvilággal. A francia művészet az akkori legjelentősebb jelzője volt, az emberi területén kibontakozó új, máig ható tendenciáknak.

(c) Szokolszky Ágnes - leírja[8] annak, az oktatáspolitika szempontjából igen tanulságos kutatásnak az eredményét, amelyet a nagy állami egyetemeken végeztek az oktatók pártszimpátiáját vizsgálta az UC Berkeley-n: „…9 demokrata oktatóra jutott egy republikánus. A szociológiában az összesített arány 44:1, a pszichológiában 8:1, a management területeken 1,5:1, az üzleti képzési területeken 1,3:1 (Cardiff és Klein, 2005).” Ilyen adatokat olvasva, úgy vélhetjük, hogy a szociológia és a pszichológia vonatkozásában nyilvánvalóan nem csak hagyományról, hanem egy mesterséges arány fenntartásáról, klónozásról van szó, amelyen bizonyára elkötelezett professzorok és oktatáspolitikusok is szívósan dolgoztak évtizedeken keresztül. Tennünk kell egy megszorítást az ilyen felmérésekkel kapcsolatban: hasonló tanári, tanszéki összetételek voltak a két világháború között is, s az ilyen megjelöléseknek, megkülönböztetéseknek komoly következményei lettek, amit ismerünk a történelemből, de a mintát más országokban is továbbvitték, így hazánkban is az 50-es évektől kezdve. Ez a klónozás, különösen az oktatásban írtja a gondolatok sokféleségét, hogy érzékeljük mit jelent ez – másfél évtizeddel ezelőtt – delegációnk kísérése közben - az egyik amerikai egyetem dékánja elmondta – ha kioszt egy-egy üres lapot az osztályteremben, ahol a csak amerikai hallgatók ülnek egymástól két méterre, és felteszi a röpdolgozat kérdését, akkor a megírt dolgozatokban, minden hallgatónál, ugyanabban a sorrendben, ugyanazokat a grammatikai szerkezetű és tartalmú mondatokat találja. A helyzeten való változtatás sürgetővé tette a friss szemléletű ázsiai, latin-amerikai és európai diákok felvételét.

Hozzátehetjük, hogy a társadalmi rekonstrukció szükséglete mellett, az „Európa-centrikussággal” már a II. Világháborút követően - felerősödött a társadalomtudományok liberális tartalmainak dominanciája, és legitimációjuk kikényszerítésére való erőszakos törekvés (tanrendek, tematikák, doktori témaválasztások, vizsgák, tanári karok összetétele, stb.). Napjainkban is találkozunk azzal a előítélettel, hogy „csak az a tudomány” amit e csoportok tanítanak, mert minden mást bélyegekkel (stigmákkal) látnak el, beleértve az egyetemeket is. Részükről a tudományos igényű önreflexiónak nyoma sincs, amire viszont gyakran felszólítanak másokat, kedvelt kommunikációs formulájuk: „még mindig nem történt meg a szembenézés...”. A tagadás, a megbélyegzés, a megosztás, a megfosztás; a történelmi eseményekkel, évfordulókkal, személyiségekkel kapcsolatos szemrehányások, stb., önmagukban is politikai attitűdök.

Nem kell magunkat teleolvasni Tolsztojjal, Thomas Mannal, vagy a modernek közül Raymond Aronnal, vagy Steve Fullerrel, hogy az entellektüelek, kiemelten a tanárok gondolkodásában, működésében bizonyos zavarokat észleljünk. Nem véletlenül írta Kertész Imre (irodalmi Nobel-díj, 2002), hogy „A liberális szellem, amely eredetileg a legjobbat akarta, a posztmodern elvtelenségével az értelmiséget a nihilizmusba, a tömeget a tanácstalanságba vezette. […]A tömegeknek értékrend kell, különben ők maguk teremtik meg értékeiket, s akkor jaj lesz a világnak.”[9] Bertrand Russell is utalt a liberalizmus térvesztésének gazdasági és pszichológiai okára, e vonatkozásban magam inkább a pszichológiai magatartást hangsúlyoznám.


Összegzés helyett:


Ne legyünk szemérmesek és mondjuk ki, hogy a 20. században a germán-, a szovjet, valamint az amerikai hatalmi politika infekcióinak az oktatás minden szintje, minden tanári kara áldozatul esett, és bizonyára esik majd a 21. században is ezek változatainak. Jelenkorunk új jelensége, hogy a társadalmi kérdésekben tájékozottabb közemberek is, - amikor életfeltételeik bizonytalanná, életérzéseik zavarossá válnak - politikai rendszerekben, stratégiákban kezdenek gondolkodni, miközben a metrón tudományos-fantasztikus könyveket olvasnak.


A klónozás tekintetében tanulság lehet az, hogy egy (nép)csoport képzetei, gondolatai, cselekedetei sem lehetnek egyszerre kiinduló, és végpontjai az elvont igazságnak, és az empirikus  folyamatoknak; a kutatás-megismerés szempontjából, nem tematizálhatják sem a történelmet, sem a társadalmat; a kultúra általuk szétvert, meggyengített területeit nem foglalhatják el értékeikkel, mint modellszerűen történt ez az ’50-es években hazánkban (a népi gondolat és képviselőinek üldözése,kitelepítések, munkatáborok, fogvatartó - pedagógiai gyakorlat).


A felhozott illusztrációk megerősítik M. Foucault tézisét, „…a hatalom kitermeli a tudást (és nem egyszerűen azért részesíti előnyben, mivel a tudást kiszolgálja, vagy hasznosságánál fogva alkalmazza); hogy hatalom és tudás közvetlenül feltételezi egymást; hogy nincs hatalmi viszony anélkül, hogy ne képződne a tudás korrelatív területe, és nincs olyan tudás sem, mely ne feltételezne, egyszersmind ne képezne hatalmi viszonyokat.”[10] Érdekes következtetésekre juthatunk, ha ebből a szempontból értelmezzük például a nevelést, mely a tanár szempontjából birtoklásként, hatalomban-tartásként szerveződik és nemcsak az alsóbb iskolai fokozatokban.  Az emberről való tudás mindig nagyságrendekkel kisebb, mint a tudattalan impressziók, álmok, sejtések, képzetek összessége. Mindig keletkezik egy-két faktor, ami torzítja az együttes élményt.


Minél inkább az elmúlt évszázad ortodox szellemi struktúráinak maradványaira, vagy a nyugati kultúra negatív tételeire tekintünk, annál inkább érzékeljük a változás szükségességét. Bizonyára a téma iránt érdeklődő olvasóink, tanáraink is érzékelnek jelenségeket e téma kapcsán, az elhatárolódás összetett egyensúlyának megtartásában, megtarthatóságában.   

Harai Dénes




[1] J. William Fulbright: Hatalmi gőg. Kézirat, 44. o.

[2] Lásd, A társadalomtudományok jövőjéért: nyitás és ujjászervezés. A Gulbenkian Bizottság jelentése, Napvilág Kiadó, 2002.

[3] Peter Turchin: War and Peace and War. The Life Cycles of Imperial Nations. Pi Press New York 2006. 316 p.

[4] Fináczy Ernő: Négy hónap a magyar közoktatás történetéből. Magyar Pedagógia, 1919, 113. o.


[5] Pierre Bourdieu: A tudomány tudománya és a reflexivitás. Budapest, Gondolat Kiadó, 2005, 109. o.

[6] H. G. Wells: A világtörténet alapvonalai. Dunakönyv Kiadó, 1990. 600. o.

[7] Lásd, Nádas Péter: Párhuzamos történetek 1-3. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005.


[8] Szokolszky Ágnes: „A konzervativizmus kutatásának hat évtizede: Adornotól a biopolitikáig” című kritikai tanulmány. Magyar Pszichológiai Szemle, 2015, 70. kötet, 2. szám, június 406–458. o. Az idézet e tanulmányból való.

[9] Kertész Imre: A végső kocsma. Budapest, Magvető Kiadó, 2014, 115–116. o.

[10] Michel Foucault: Felügyelet és büntetés, Gondolat, Budapest, 1990. 40. o. A probléma más aspektusait lásd, Kakuk Péter: Kritika, fikció és terápia. Foucault és a pszichoanalízis kritikája. Thalassa, (12) 2001, 2-3:121-135

Cimkék: főoldali hír, 2017