Jelenleg 2 bejegyzés található Katonai Vezetéstudományi és Közismereti Tanszék kategóriában

Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 59. évfordulója

Idén először, közös ünnepi állománygyűlést tartott nemzeti ünnepünk alkalmából az MH Logisztikai Központ, valamint az MH Katonai Közlekedési Központ állománya a báró Hazai Samu Laktanyában. Ünnepi beszédet Dr. Harai Dénes az NKE HHK Katonai Vezetéstudományi és Közismereti Tanszékének egyetemi tanára mondott (lásd alább a beszéd teljes szövegét). Az állománygyűlésen Baráth István dandártábornok, az MH Logisztikai Központ parancsnoka, illetve Mogyorósi József ezredes, az MH Katonai Közlekedési Központ parancsnoka elismeréseket adott át.

A rendezvény a Military Girls formáció gondolat- és érzelemgazdag nívós előadásával zárult.

    • Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 59. évfordulója

Szöveg: a honvédelem.hu-ra feltett szöveget Hegedűs Anita írta, ez annak kiegészített változata (H.D.)

Fotó: Borsányi Katalin

Tisztelt Tábornok és Parancsnok Úr!

Hölgyeim és Uraim!

1956, népfelkelés-forradalom-szabadságharc

Európában, a leginkább történelemformáló tényezők, a forradalmak, szabadságharcok, a háborúk voltak, amelyek éles érdekellentétek mentén tömegeket érintettek, hatalmas áldozatokkal jártak, és jelentős változásokat (is) eredményeztek. Számunkra, akik itt Közép-Európában a történelem szövődményeiben élünk, a kiemelkedő események közül is, – a 20. század második feléből – 1956, a fiatalok lendülete tisztán emelkedik ki. Az 1956-ról szóló történelem jelenkorunkban még nemcsak leírás, hanem ítélet is az akkori kommunista torzulások, torzítások felett! 1990 pedig ítélet volt a Kádár-rendszer fölött!


A Magyar Írószövetség, Petőfi-kör (1956. június 27. a Néphadsereg Tiszti Házában, amelyen már katonák is részt vettek), NÉKOSZ volt a szellemi forradalom bázisa. A gyakorlati forradalmárok stratégiája egyszerű volt: telefonközpont, rádió, a fegyverraktárak, TEFU- telephelyek elfoglalása. Nem voltak vörös szimbólumok (zászlók, jelvények), a szimbólumok egyébként is növelték a feszültséget (Sztálin szobor, vörös csillagok), az állampárt sehol nem tudott az események élére állni, a forradalmat (november 4-e után) kéthónapos általános sztrájk követte.


     Ebben a viszonylag rövid időszakban, minden nap mást jelentett az embereknek a haza. Általában nem azt, amit a kommunista párt értett alatta, hogy „társadalmi-gazdasági rendszer”, melynek osztálytartalma van, hanem azt, amit az akkori állami címertől megfosztott lyukas zászló szimbolizált! A személyes és kollektív történelmet mindenki másként élte meg, és az élményeiket az ideológiák is átszínezték.

   

     A nemzetközi események közül kettőt kell megemlíteni: a magyar felkelést közvetlenül befolyásoló nemzetközi események sora az 1956. június 28-án kirobbant lengyelországi, poznani eseményekkel kezdődött. Felgyorsította a lengyel dogmatikusok leváltásának követelése mellett Rákosi Mátyás menesztését. A közel-keleti események július 26-án vettek fordulatot, amikor alexandriai beszédében Gamal Abdel Nasszer bejelentette a szuezi csatorna államosítását, miután az előző hónapban az angolok kivonták a csatorna-övezetből csapataikat. November 7-re rögzítették a támadás időpontját, amit azután a magyar forradalom hatására előre hoztak október 29-re.


     Mindszenty hercegprímás kimondta november 3-i beszédben a lényeget: „Egész helyzetünket azonban az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévő katonai erejével.” – azaz a helyzet kulcsa az oroszok kezében volt. Így gondolta Hruscsov is: „Ha kivonulnánk Magyarországról, ez felbátorítaná az amerikai, az angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel, és támadásba lendülnének… pártunk ez esetben nem értene meg bennünket. Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot is. Nincs választásunk – és megkezdődött az invázió november 4-én hajnalban, amely leverte a magyar forradalmat.

     Amerika azonban csak a rosszallásig jutott el, mert sem 1956-ban, s még évtizedekig – Kissinger szavaival élve – nem volt hajlandó megfizetni a győzelem árát. „Az a fél, amelyik hajlandó a nagyobb kockázatra, vagy legalábbis az ellenfélben azt a benyomást tudja kelteni, hogy hajlandó, az a fél nyeri meg a pszichológiai játszmát, az a fél van előnyben.” (I.n.: The Necessity for Choice , 1960.)

    

     Hölgyeim és Uraim!

    

     Bizonyos feszültségekkel telt időszakokban nagyobb az érzékenység a fogalmak, jelszavak, szimbólumok iránt. Amikor 1956-ban hangoztatták, hogy „Aki magyar velünk tart!”, vagy „Ne lincselj! Gondolkozz! Tégy különbséget!”, vagy „Sport nagyhatalom vagyunk!” (akkor, ez egyébként igaz is volt!); vagy a „semlegesség” – „Kelet Európa Svájca!” lehetünk – magnetikus hatású mondatok voltak ezek.


A forradalmat követő értékelésekben olyan fogalmakat találunk, mint: burzsoá-földesúri rendszer, horthysta-fasiszta, imperialista reakció, kizsákmányoló osztályok, amelyek zavart keltettek, ami nem véletlen, mert a tudatuk-törésvonalában az egyik oldalon az anti-bolsevista, anti-atlantista, anti-cionista; a másikon internacionalista, anti-kapitalista, anti-klerikális meggyőződések uralkodtak, ez utóbbinál a „fejlődés”, és a „társadalmi magasabbrendűség” fogalmak abszolutizálásával.

Az Országgyűlés az 1990. évi, az 1956. októberi forradalom és szabadságharc jelentőségéről szóló 28. törvénnyel deklarálta, hogy a forradalom mellett szabadságharc is folyt. 1956. november 4-től november 15-ig a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió között a Genfi Egyezmények hatályába tartozó nemzetközi fegyveres összeütközés zajlott. Donáth Ferenc megfogalmazása szerint, nemzeti megmozdulások sorozata kapcsolódott egymásba.

Nagy Imre pontosan fogalmazott, amikor azt írta: „Abból a súlyos válságból, amelybe a Rákosi-rezsim sodorta az országot, két úton kerülhetünk ki: vagy mi magunk idejekorán felszámoljuk a sztálinista politikát, és visszavezetjük az országot a júniusi útra, amivel elejét vehetjük a gazdasági és politikai csődnek, vagy nem sikerül az események menetét megváltoztatni, és akkor a növekvő feszültség súlyos válság elé állítja az országot.” Rákosi viszont önhitt volt, amikor azt mondta: „…Én a szocializmus dolgait még a régi nagy könyvből tanultam.” – tegyük hozzá, hogy a bolsevizmus rövid története kötetben leírtak fél évszázad után, 1956-ban már kevésnek bizonyultak a hatalom megtartásában, nem beszélve arról, hogy az egyszerű felkelők nem bíztak az akkori könyvekbe, nem azokhoz szabták tetteiket. Nem véletlen, hogy „…a régi vezetőség elszigetelődött, elszakadt a tömegektől, a párttagságtól, felfuvalkodott, bürokratikus módszereket alkalmazott.” – mondta egyik beszédében, Gheorghe Gheorghiu-Dej a RMP KV első titkára, 1956. december 5-én a Magyar Autonóm Tartományi Pártkonferencián. Nagy Imrét és még néhány magyar forradalmárt, 1956. november 28-án Romániába hurcolták, és Snagovban helyezték el őket.

1956-ban az addig „politikai névtelenek” – az ágyrajáró, albérlő, ingázó fiatalok százezres tömegei, az egyszerű emberek utcára mentek, fegyvert fogtak, megalakították munkástanácsaikat, forradalmi bizottságaikat, bizottmányaikat és győztek; az elért eredmények stabilizálása során az intervenciós szovjet csapatokkal szabadságharcot vívtak, amelynek tétje, a nemzeti függetlenség volt. Fegyvert október 23-ról 24-re virradó éjszaka a Timót utcai fegyverraktár (IX. ker.), a Lámpagyár (X. ker.), valamint a Bem-laktanya (II. ker.) elfoglalásakor szereztek a forradalmárok, de érkeztek az országba amerikai, angol és német fegyverek is.

Munkások alig harcoltak a szovjet csapatok oldalán – írta Borbándi Gyula 1957-ben. A munkásnak nevezett 729.000 ember 25–30%-a volt ipari munkás. Mérnök az összes műszaki alkalmazott (244.000) közül 12.5% – volt, a KGM adatai alapján. (a tervezésben 27%, a technológiában 14%, a termelés irányításban 3%, a műszaki ellenőrzés és laboratóriumi kutatásokban 13% dolgozott. Az USA-ban 1.000 munkásra 50–70 mérnök jutott, Magyarországon csak 20.

„Király Béla Amerikában kiadott könyve nemcsak figyelemfelkeltés céljából kapta „Az első háború szocialista országok között” (1981) címet, hanem valódi meggyőződésből, hiszen olyan háborús hadműveletek folytak, és nemcsak Magyarországon, hanem egész Közép-Kelet-Európában, amelyek több ezer halálos áldozattal jártak (4.000–5.000 magyar, 1.000–1.500 szovjet halott volt). A csapatmozgások kiterjedtek a Szovjetunión és hazánkon kívül Romániára, Csehszlovákiára, Jugoszláviára, Ausztriára és valószínűleg Lengyelországra is. A csavaros észjárású prókátorkodás a 90-es években úgy próbálta csökkenteni az 56-os tömeggyilkosok vétkének súlyát, hogy alapjában véve törvényes belső rendfenntartásnak minősítette cselekedeteiket, pedig azok korabeli kifejezéssel élve is emberiségellenes, a nemzetközi jogba ütköző, mai kategóriával szólva emberiesség-ellenes cselekedetek voltak…” – írta Szabó A. Ferenc (1943–2015) a korszak egyik volt kutatója.

Nagy Imre (1896–1958)

A magyar történelem jelentős eseményei, érzékenyebbé tesznek bennünket a kiemelkedő személyiségek iránt. Nagy Imre gondolkodása, mondanivalója, túlmutat a korszak fogalmi készletén. Hiába hangsúlyozták a forradalmat követően Kádárék, hogy: „Amit Nagy Imre és társai megkíséreltek megvalósítani, az a marxizmus-leninizmus elméletének a teljes, maradéktalan feladása, a munkásosztály, a szocializmus és a nemzetköziség valóságos, gyakorlati tettekben végrehajtott elárulása volt.” – írta egy 1957 márciusában készült, hivatalos (stencilezett) kézirat. Nagy Imre nem népvezér, nem a hatalom megszállottja, nem konspiratív elme, inkább tanár, akadémikus karakter volt. – vélekedett Borbándi Gyula 1957-ben, – hozzátéve, hogy nem volt „áruló”, mint ezt a bélyeget rásütötték, – mert akkor a szovjet helytartót – Mikojant is annak kellene titulálni, aki október végéig jóváhagyta a kormány intézkedéseit!

A Fekete Könyvben azt írják Nagy Imréről: 1958. június 16-án hajnalban végezték ki. Az ítélet kihirdetése és a kivégzés közötti néhány órában, a kiszivárogtatott hírek szerint, véges-végig írt. Ez utolsó írásának, csakúgy, mint deportálása alatt feltehetően ugyancsak megfogalmazott iratainak sorsa ismeretlen.” – ez tartozhat hazánkban már megszokott, csepegtetett-történelem kategóriájába is.

Nagy Imre mindig felelősséggel, és felemelően írt a magyarságról: „A magyar népnek a nemzeti eszményekhez való törhetetlen ragaszkodása, hűsége a szabadság és a függetlenség gondolatához, amely hosszú századokon át a történelmét formáló erejének forrása volt, és lesz a jövőben is, nem elítélendő a nacionalizmus, hanem a magyar nép legnemesebb jellemvonásai, nemzeti erények… Akit a magyar nép követni hajlandó történelmének jövőbe vezető rögös útjain, annak számolnia kell nemzeti önérzetével és a nemzeti büszkeség érzésével, amire a kis népek, mint a mi népünk, a magyar is, talán érzékenyebbek, mint a nagy nemzetek. A magyar tehetséges, szorgalmas nép, múltja és jelene egyaránt bizonyítja, hogy tudomány, technika, művészet, irodalom, zene és sport terén mily nagyszerű alkotásokra, teljesítményekre képes. De nem kisebb államalkotó képessége és államfenntartó ereje. Minden történelmi időszakban kitermeli nemzeti géniuszait, nagy államférfijait és hadvezéreit, akik a társadalmi fejlődés és átalakulás viharos századain át vezették az országot...” (az idézet 1955. december havában keletkezett: „A magyar közélet időszerű erkölcsi-etikai kérdéseiről” címmel, először Párizsban jelent meg, Magyar Füzetek 1984., 208–224. o.) Nem szabad megijednünk a „nacionalizmus” kifejezéstől, Füst Milán 1956. október 30-ai szavaival: „Nacionalizmus-e az, ha valaki tönkretett, agyongyötört, megcsonkított, szegény kis magyar hazája sorsán évek óta sírva fakad?”

Nemzeti tudat formálását a Rákosi-időszakban, nem vitték túlzásba, amit jeleznek a következők is: Március 15-e nem volt piros-betűs ünnep! A debreceni egyetemen az irodalom-szakon Németh Lászlóra és Szabó Dezsőre 10-15 perc jutott, a tankönyvben is mindössze 15 sor. (Nem véletlen, hogy Szegeden ekkor indult a „Tiszatáj” című tiszta hangú irodalmi folyóirat.) Berki Mihály vezérőrnagy doktori értekezésében írta a következőket: „…az 1970-es években  megismertem azt a Malasenko altábornagyot, aki akkor (1956-ban) ezredesként megszállta a repülőteret.…Erőszakos, durva, sztálinista beállítottságú ember volt, aki belépve az irodámba, azt kérdezte (1983-ról van szó): Önnél miért nincs Lenin-kép, vagy mellszobor? Nálam évtizedek óta Petőfi van, mert én magyar vagyok – válaszoltam.”

Az 1989. március 15-i nagygyűlés 12 pontos követelései között is szerepelt a következő: 11. „Nemzeti önbecsülést. Vessenek véget a történelemhamisításnak. Adják vissza a nemzetnek a címerét.”

A Néphadsereg helyzete

A 120.000 fős hadsereg, vezérkarát és csapatait tekintve a megszervezett, működőképes állapotban volt (Budapest körül 120 km-es körzetben 350 harckocsi állomásozott). A tisztek, – beleértve az akadémiai és tiszti hallgatókat, – tiszthelyettesek jelentős része forradalom időszakában, nemcsak szimpatizált a forradalommal, hanem a forradalom oldalára is állt (október 30-án, már forradalmi hadseregről szólnak a központi felhívások, megalakultak a Forradalmi Katonai Tanácsok).

A vezetést azonban a helyzetek gyors váltakozása, olyan dilemmák sorozata elé állította, amelyre nem voltak felkészülve, így: beavatkozni vagy nem; átállni vagy nem; bevetni a csapatokat vagy nem, lőszerrel vagy lőszer nélkül; tűzszünet vagy nem; lövetni vagy ne; felfegyverezni a forradalmárokat vagy ne; parancsot adni vagy nem adni, melyik parancsot kell végrehajtani, melyiket nem; letartóztatni a parancsnokot vagy ne, és sorolhatnánk. Ezek a dilemmák csapatszinten már felemás megoldásokat, és a parancsnokok iránt jelentős bizalmatlanságot eredményeztek, a hadsereg szétesett.

Az emberveszteségek:

Menekültek a vasfüggönyön át 1949–1956, 1957–1960

40.000–50.000 fő

Az 1956–57-es exodus mérlege

210.000–220.000 fő

Háborús veszteség 1956-ban

3.000–4.000 fő


1956-57-ben Ausztriában 211.726, Jugoszláviában 1.981 magyar menekültet regisztráltak. A magyar nyilvántartás mindössze 151.731 fő adatait tartalmazta. Több mint 230.000-en futottak el, de 1957. május 15-ig 11.447-en visszatértek. Valószínű, hogy az 1956 őszi utcai harcok és gyilkos sortüzek áldozatainak számán is lesz még pontosítani való, ha akad vállalkozó a sok nehézséggel járó kutatómunkára. Magyarországon 8.00 szovjet katona (A temesvári hadtest nem közölt adatai nélkül!) és közel 4.000 magyar halt meg a harcokban és a tömeggyilkosságokban október 23. és november 10-e között – tette közzé az adatokat és írta Szabó A. Ferenc: „Egymillióval lettünk kevesebben 1941 és 1960 között” – című munkájában.

Politikai menekültek:

A napjainkban is zajló arab népvándorlás politikai, jog és nem utolsósorban logisztikai problémái ismét felidézik a korábbi migrációs hullámokat, amelyek hasonló problémákat eredményeztek. Az 1951. évi Genfi Egyezmény 1. cikk A (2) bekezdése a politikai „menekült” fogalmát úgy határozta meg, hogy aki: „…faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott csoporthoz tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözésből való megalapozott félelme következtében az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni. Vagy aki állampolgársággal nem rendelkezve és szokásos tartózkodási helyén kívül tartózkodva, ilyen események következtében, nem tud vagy az üldözéstől való félelmében, nem kíván oda visszatérni.”

1951-ben létrejött az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala (UNHCR). Az egyezmény kimondta a visszafordítás tilalmát is (non-refoulement). 1956–57-ben Magyarországról menekültek (195.000) meghatározó célállomása az USA volt; az 1968–69-es Prágai Tavasz leverését követően Csehszlovák menekülteké is (160.000); a hadiállapot elöl menekülő lengyeleké is (250.000); az egykori Jugoszláv polgárháborús menekülteké Németország és általában Nyugat-Európa (685.000). Gondoljuk meg egymillió kettőszáz kilencvenezer (1.290.000) főről volt szó ezekben az években.

Az osztrákok minden magyar menekültnek (politikai hovatartozásra való tekintet nélkül – (október 23-át a forradalom kirobbanását követően, az MDP vezető funkcionáriusai, és az AVH alkalmazottai menekültek) – menedéket adtak, amikor a menekültek száma meghaladta a 70– 100.000-t, katasztrófa hangulat alakult ki (elszállásolás, étkeztetés, egészségügyi és ruházati ellátás, stb.). A menekülők csaknem 70%-a a munkaerőpiac legértékesebb kategóriájához tartozó fiatal, egészséges, egyedülálló és jól képzettek adták. Az akkori osztrák külügyi államtitkár Brunó Kreisky a világ segítségét kérte!

A menekültek ügye hasonló hatásokat, reakciókat váltott ki, mint napjainkban: kvóták akkor is kialakultak; bevándorlási stopot, akkor is elrendeltek; összetűzések is voltak az országok között; pénztámogatásokat is megindították.

Hölgyeim és Uraim!

Összességében, a szocialista eszme és pártideológia 1956-ban nem először jutott válságba, - Gorbacsov mérlegelésében ennek a válságnak a gondolati lényege vezetett el a Szovjetunió széteséséhez is a 90-es évek elején. Többször igazolódott, hogy a kommunista hatalmi csoport politizálhat a tömegbázisának, – az akkori munkásosztálynak – az érdekei ellen, valamint vele szemben védelmezni kellett a demokráciát (megjegyzem, hogy a nyílt osztályharcot 1956-ot követően felváltotta, egy indirekt osztályharc). Nemcsak a kapitalista termelési mód kibontakozásának volt szerves része az erőszak, hanem a szocialista termelési módnak is. A pártnak az emberek életvilágába való beavatkozása drasztikusan „ázsiai” volt, a demokrácia csak hangoztatott eszme maradt, és az emberek üres fogalmakkal nem tudtak mit kezdeni. Az egyszerű embereknek zavaros volt a hirdetett világkép igazsága, a hangoztatott perspektíva helyessége, és nem utolsó sorban etikai útmutatás tartalma.

„Kegyelmet nem kérek!” – mondta határozottan az utolsó szó jogán Nagy Imre 1958-ban a tárgyalásán. Milyen egyszerű és őszinte, – és éppen őszinteségében milyen félelmetes mondat ez, – gondolom, igen kevesen tudnák kimondani ezt, hasonló helyzetben.

A szellemi-korrupciónak többféle változata volt, így: a Rákosi-vonal (szektánsok), Sztálini-vonal (dogmatikusok) és 1956 leverését követően a Kádári-vonal, a maga szovjet tanácsadóival, intézményeivel, besúgóival, akik egész taktikai fegyvertárukat működtették: hamis tanúzás, a Visinszkij-féle szovjettípusú vérbíróság, bebörtönzés, munkatáborok (Recsk, az Alföldön is több munkatábor működött), ütlegelés, és a megalázás-megnyomorítás sokféle változatát alkalmazták. A fiatalok alig hiszik el ma már, hogy ilyenek voltak. Raymond Aron francia filozófus, szociológus formai meghatározása szerint: a magyar felkelés egyértelműen antimarxista volt, – hozzátehetjük, mi más lehetett, amikor a párttagok az utcán harcoltak a AVO, és a szovjetek ellen, fegyvert fogtak a rákosista-restauráció megakadályozására. A kiskunhalasi páncéltörő ezreded Katonai Tanácsa új esküszöveget szerkesztett és november elsején feleskették az ezredet – írta Berki Mihály: „Független Magyar hazámat minden külső és belső ellenforradalmi és sztálinista restaurációs kísérlettel szemben életem feláldozásával is megvédem.”

Marxista és antimarxista idők voltak ezek. Európai sajátosság, hogy az ellentéteket leegyszerűsítették ideológiai ellentétre. James C. Scott kifejezésével (1979) minden forradalomban van egy másik forradalom is. Az idősebbek tapasztalhatták, hogy a hatalom gyűlölet-spirálokat indított el, lehetett gyűlölni a kapitalistát, a kulákot, a horthysta-katonatisztet, a csendőrt, a vallást és papjait, – és sorolhatnám. Ez elindította a hatalmi szervek, a szövetségeseik elleni gyűlöletet is. A gyűlöletspirálokban lévő energia nem csökkent a forradalom végeztével sem, később elfojtódott. Az egyszerű emberek azonban olyan kategóriákban gondolkodtak, mint: a munka, a bér, a család biztonsága és nem szerették, ha valakik a szó régi, és gyűlölt értelmében: „uralkodnak” fölöttük.

A forradalom központi kérdései: nemzet és demokrácia valamint a hozzájuk való viszony volt. A demokrácia Rákosi felfogásában: a pártot, mint a harci szervezet vezérkarát, a munkásosztály tisztikarát jelentette, amely vezérelte az ateista-kollektív-ember tudatát. A demokrácia valódi célja azonban, hogy felszabadítsa a társadalom szellemi és gazdasági energiáit, szociálisan segítse a lemaradó csoportokat, a válságok kezelést, építse a társadalmi konszenzust. „Nincs tökéletes kormányzat. A demokrácia egyik legfőbb erénye azonban az, hogy hibái mindig láthatók, s azok a demokratikus fejlődés során kimutathatók és felszámolhatók.” – H. S. Truman a kongresszus két házának együttes ülésén 1947-ben. Ezen az úton járunk, ez vezet a gazdasági növekedéshez.

Nemcsak egy dicsőséges 1848-as ifjúságunk volt, hanem volt egy dicsőséges 1956-os ifjúságunk is. Haász János (1930–2005) forradalmár katonatiszt egyik versében (Honvágy Sidney, 2002), azt írta: „Budapesten bárhová lépsz jeltelen sírok fölött haladsz” – igen, a szabadságért fiatal fiúk és lányok ezrei áldozták életüket, akik egyszerű emberként, szabadon, megaláztatás nélkül akartak élni. Megérdemlik, hogy ezen az ünnepen emlékezzünk rájuk.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Budapest, 2015. október 21-én

 Főbb irodalmak:

  1. Borbándi Gyula: Nagy Imre a forradalomban (in: Látóhatár, 1957. november-december 6. sz.)
  2. Csák Gyula: „Balladás időkről” (in: Tekintet Kulturális Szemle 2005/1., Pál József könyve ürügyén)
  3. Dr. Berki Mihály: Hadsereg vezetés nélkül 1956 (in: Magyar Média, Budapest, 1989.)
  4. Sz.n.: Jegyzőkönyv a DISZ Petőfi Körének 1956. június 27-én  este ½ 7 órakor a Néphadsereg Tiszti Házában rendezett újságíró-vitájáról. (in: Kapu különszám, főszerkesztő Brády Zoltán) 
  5. Sz.n.: A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség 1953. február 28-i rendkívüli taggyűlésének jegyzőkönyve (in: Kapu különszám, főszerkesztő Brády Zoltán) 
  6. 1956–2001 Emlékkönyv a szabadságharc 45. évfordulójára, szerk.: v. Bányai László  (A Független Magyar Szabadságharcos Szövetség, Sidney, Ausztrália 2001)

"Vezetői kiválasztás, alkalmasság" szakmai workshop

    • Workshop - 1
    • Workshop - 2
    • Workshop - 3
    • Workshop - 4
    • Workshop - 5
    • Workshop - 6
    • Workshop - 7
  • Előző
  • Következő

A Magyar Hadtudományi Társaság Humánerőforrás-fejlesztési Szakosztály és a Katonai Vezetéstudományi Szakmai Kutatóműhely szakmai workshopot szervezett 2015. március 25-én az NKE Zrínyi Miklós Laktanya és Egyetemi Campus IMO Konferenciatermében, hogy áttekintse a jövő katonai vezetőivel, parancsnokaival szembeni követelményeket, a kiválasztás, a vezetői alkalmasság vizsgálatának rendszerét.

Dr. habil. Krizbai János nyugállományú ezredes, szakosztályelnök és dr. Ujházy László alezredes, kutatóműhely vezető megnyitójukban hangsúlyozták, hogy a workshop célja történelmi és nemzetközi példákkal áttekinteni a katonai vezetői kiválasztás gyakorlatát, mai kihívásait.

A rövid gondolatébresztő előadások az általános vezetői kiválasztás alapkérdéseivel, a pszichológiai szempontokkal és történelmi visszatekintéssel kezdődtek. Ennek keretében az MH Egészségügyi Központ állományából Andó Sándor alezredes, az MH főpszichológusa, illetve az MH EK RAVGYI állományából Molnár László alezredes, főpszichológus, osztályvezető és Hornyik József alezredes, pszichológus az alkalmasság vizsgálatának és a mérés jelenlegi rendszerének elemeiről beszéltek, kiemelve a katonai és a vezetői kompetenciák mérésének lehetőségeit, a nyitott kérdéseket és a hiányosságokat.

Prof. dr. Bolgár Judit nyugállományú ezredes a katonai vezetői kiválasztásának két világháború közötti gyakorlatát elemezte. A történelmi példák azt bizonyították, hogy bár nem a mai szakkifejezésekkel és módszerekkel, de pszichikai, sőt gyakorlati alkalmassági vizsgálat abban az időben is létezett.

Dr. Czuprák Ottó nyugállományú ezredes az amerikai katonai vezetői kiválasztás modelljének szemléltetésén keresztül a magyar rendszerre és a történelmi előzményekre is kitért. Hangsúlyozta, hogy a jelenlegi rendszer fejlesztéséhez ezeknek a tapasztalatoknak a felhasználása komoly segítséget jelenthet.

Dr. Ujházy László alezredes a brit rendszer sajátosságaira hívta fel a figyelmet. Az expedíciós katonai műveletek terén legnagyobb hagyományokkal rendelkező, napjaink fegyveres konfliktusaiban is alaposan edződött brit haderő vezetői kiválasztási rendszere a sorozott tömeghadseregből önkéntes haderővé alakuló Magyar Honvédség számára is számos tanulsággal szolgálhat.

Vilner Péter nyugállományú ezredes – jelenleg egy fejvadász cég ügyvezetője – referátumában érdekes párhuzamot vont a versenyszféra és a katonai vezetői kiválasztás rendszere között. Láthatóvá váltak a két szektor eltérő rendszer specifikumai, illetve azok az elemek, amelyeket a katonai vezetői kiválasztásban is érdemes átgondolni.

A résztvevők, akik a Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és az államigazgatás számos területét képviselték értékes hozzászólásokkal, kérdésfelvetésekkel és javaslatokkal gazdagították a workshop munkáját. Az előadások, hozzászólások egyértelműen kifejezték, hogy jelentős tapasztalatok, komoly szakmai eredményeink vannak, melyekre lehet és kell építeni. Megfogalmazódott, ugyanakkor, hogy a különböző szakmai szervek, műhelyek munkája nincs kellően összehangolva, ezért eltérő szempontok alapján végzik munkájukat.

A workshopról szóló tudósítás megtalálható a Honvédségi Szemle 2015/4. számának 107-112. oldalán: http://www.honvedelem.hu/container/files/attachments/52370/hsz_2015-4..pdf