Szűkítés



Kiválasztott Címke

Aradi vértanúk

Minden Címke 209


Jelenleg 2 bejegyzés található Aradi vértanúk cimkével

Aradi vértanúkról emlékeztek a HHK-n

    • fokep
    •  dsc5975 2
    •  dsc5993 2
    •  dsc6011 2
    •  dsc6045 2
    •  dsc6049 2
    •  dsc6053 2
    •  dsc6057 2
    •  dsc6096 2
  • Előző
  • Következő

„Hitték, hogy haláluk kitörölhetetlen emléke lesz a magyar történelemnek. Egy olyan sarokkő, amelyben kicsorbul minden elnyomás, hamis értékrend és emberi gyengeség” – mondta Dr. Kaló József egyetemi docens az 1848-49-es forradalom és szabadságharc mártírjairól szóló megemlékezésen a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudomány és Honvédtisztképző Karán. Az emléknap alkalmából koszorúkat helyeztek el a Zrínyi Miklós Laktanya és Egyetemi Campus emléktáblájánál, valamint virágokat a vértanúkról megemlékező kiállításon a campus hivatásos honvédtisztjei és polgárai.

„Mi, a téren várakozók valamennyien, igyekeztünk feszes, férfias lélekjelenléttel viselkedni. Ám kivétel nélkül sápadtak voltunk. A hadbíróság tagjai is, a törzshadbíró is. Érződött, hogy minden erejével megkísérli legyőzni hangja remegését, amikor végre megszólalt: Főtörzsfoglár, vezesse elő a vádlottakat!” – hangzott el a részlet Gerencsér Miklós Aradi napló c. könyvéből a megemlékezésen, ahol a kar és a zászlóalj közösen gyűlt össze az aradi 13 honvéd főtiszt, valamint a Budapesten kivégzett Batthyányi Lajos miniszterelnök tiszteletére.

„168 évvel ezelőtt, 1849. október 6-án reggel Aradon 13 magyar katonára várt még egy utolsó nehéz szolgálat” -  vezette be megemlékező beszédjét Dr. Kaló József egyetemi docens. Ismertette, hogy a kivégzés hírét az emberek nem akarták elhinni, vagy tévesnek ítélték az értesüléseket, vagy egy utolsó pillanatban bekövetkező kegyelmezésben reménykedtek. Azonban a 13 magyar katona már nem reménykedett: „Sorsukba beletörődtek, inkább szeretteik és hazájuk sorsa miatt aggódtak.” Kaló József kifejtette, hogy a vértanúk nem törtek meg, nem veszítették el hitüket, hiszen tudták, hogy főtiszthez méltó módon kell meghalniuk. „Meg voltak győződve, hogy példát kell adniuk a jövendő magyar katonáknak kötelességtudatból, elszántságból, a tiszta értékek iránti ragaszkodásból és az alázatos önfeláldozásból.” A docens kiemelte, hogy ennek az utolsó szolgálatnak méltó módon tettek eleget a vértanúk, akiknek a példájából a későbbi korok magyar mártírjai is erőt meríthettek. „Nehéz, emberfeletti mérce ez, amelynél magasztosabbat nem állíthatunk jelen korunk katonái elé sem. Ez az igazi, valódi magyar nemzeti tiszti értékrend.” Felhívta a figyelmet, hogy egy bitófa árnyékában, az evilági életet elengedve könnyen válik az ember magasztossá, azonban egy katonának az élet mindennapjaiban az esküjéhez hűen kell viselkedni. Kossuth Lajos nevezte Aradot és október 6-át a magyar Golgotának. „Valóban azzá lett: a megtorlás mellett a feltámadás, a jövőbe vetett bizalom és a minden helyzetben megújulásra képes, magyar nemzet jelképe maradt. Emléke ott lebegett minden későbbi megtorlásban, valamint adott reményt az újrakezdésre!”

A megemlékezés alkalmával Kótai Róbert százados, a Magyar Honvédség Ludovika Zászlóalj tábori lelkésze is megtette szolgálatát, mondott közösen imát a vértanúk emlékére.

Az egyetem koszorúját Dr. Nagy Judit rendőr ezredes, nemzetközi rektorhelyettes és Dr. Pohl Árpád ezredes, a kar dékánja helyezte el, míg a hivatásos állományt képviselve Sári Szabolcs ezredes az MH Ludovika Zászlóalj parancsnoka, Vantal Zsolt ezredes, az MH Hadkiegészítő, Felkészítő és Kiképző Parancsnokság törzsosztály osztályvezetője, valamint Kiss Ernő őrnagy, a vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár Üzemeltető és Kiképzés Támogató Osztály megbízott osztályvezetője koszorúzott. A résztvevők végül mécseseket és virágokat helyeztek el a campus főterén, a 13 vértanúról és a miniszterelnökről megemlékező kiállításon.


Szöveg: Podobni István

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


A „magyar Golgota” vértanúi Aradon

    • aradi13

Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,

Ki fényesen majd jutalmazni tud,

Akit szolgáltatok egy árva hon volt,

Ím sírotokra emlékkő se jut.

(Madách Imre: Az aradi sírra)


Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc históriája egyike a magyar történelem legfontosabb eseménysorainak, amely 165 esztendeje ösztönzője a társadalmi felemelkedésnek és a nemzeti öntudatnak. Az önvédelmi háború azonban – amint azt gyakorta megfogalmazzák – nem „elbukott”, azaz nem belső hibái folytán vezetett a végső kudarchoz, hanem „leverték”, a túlerő következtében katonai vereséget szenvedett. Az orosz és az osztrák sereg összlétszáma megközelítette a négyszázezret (Napóleon Oroszország ellen indított hadserege óta nem mozgósítottak ekkora fegyveres erőt a világon). A vereség dacára sem veszett el „minden”; noha megsemmisült az alkotmányos berendezkedés, a nemzeti önrendelkezés, az ország egysége és függetlensége, ugyanakkor a feudalizmus gazdasági-társadalmi rendje végérvényesen a múlté lett. (Azősiségi nyílt parancs (1852) és az úrbéri pátens (1853) az 1848. évi törvényhozás által megállapított ősiség, illetve úrbériség megszüntetését hajtotta végre.)

Miután Görgey Artúr tábornok a mintegy 32 ezer főt számláló honvédsereg főerőivel Világosnál (Arad vármegye) Rüdiger orosz lovassági tábornok előtt letette a fegyvert 1849. augusztus 13-án, néhány nappal később a távolabbi seregrészek is feladták a küzdelmet. Utoljára Kazinczy Lajos hadosztálya kapitulált augusztus 25-én Zsibón, majd Arad, Munkács és Pétervárad várőrsége is megadta magát. Egyedül a bevehetetlen Komárom jól ellátott tizenötezer fős védőserege volt képes kikényszeríteni a szabad elvonulást biztosító megadási feltételeket: Klapka György tábornok október 2-án adta át a várat. A szervezett ellenállás ezzel megszűnt.

Az osztrák császártól és a bécsi kormánytól szabad kezet kapó báró Julius Jacob von Haynau osztrák táborszernagy szeptember elsejei bejelentését – „a magyar forradalom bevégződött” – követően megkezdődött a megtorlás; a közkatonák, altisztek (közel 40–50 ezer honvéd) „közkegyelmet” kaptak, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy eljárás nélkül besorozták őket több esztendei katonai szolgálatra a császári seregbe. A tiszteket, főként a korábban a császári hadseregben szolgáltakat, a politikusokat, a közigazgatás vezetőit hadbírósági eljárás alá vonták. A győzelmet biztosító cár ugyan kegyelmet ajánlott (s kivétel nélkül át is adta foglyait), de a kegyelmet – a cár nyomatékos követelésére – csupán Görgeyvel szemben érvényesítették. A bécsi forradalom évfordulóján, október 6-án, Pesten kivégezték Batthyány Lajos miniszterelnököt, Aradon a honvédsereg kézre került vezetőit, a szabadságharcot közvetlenül követő időszakban csaknem száz kivégzést hajtottak végre. A tisztikarból nagyjából 1200 főt vetettek börtönbe, a polgári elítéltek száma is több százra tehető. A nemzetközi tiltakozások hatására Haynautól hamarosan megvonták a bizalmat, ezzel együtt a halálos ítéletek végrehajtásának jogát is, majd egy év múlva menesztették.

Lélektanilag a forradalom iránt érzett elementáris gyűlölet, a bosszú csupán egyik motívuma volt a megtorlásnak. Az osztrák minisztertanács még azt is fontolgatta, hogy a cárt megkérve, Szibériában kellene kijelölni területet azzal a céllal, hogy ott a „legveszedelmesebb” tízezer, a forradalom és szabadságharcban tevőlegesen részt vett magyart őrizhessék – ez volt a koncentrációs tábor gondolatának első felbukkanása a történelemben. Gergely András fogalmazta meg egy helyütt: „A megbocsátásig »előbb egy kicsit még akasztgatnak« cinikus schwarzenbergi kijelentéséből már jobban kiérzik az a racionális megfontolás, hogy a magyar politikai és katonai elit fizikai megsemmisítésére törtek: a germanizálandó, beolvasztandó tartományban a jövendő szellemi központjait kívánták megsemmisíteni.

Az „aradi tizenhármak”:

Aulich Lajos (1793–1849) alezredes 1847-ben a cs. kir. 2. magyar gyalogezredben, 1848 végén ezredes, majd 1849-től a szabadságharc során honvéd tábornok, a II. hadtest parancsnoka, majd hadügyminiszter (1849. július 14-től augusztus 11-ig). Sikeresen harcolt Isaszegnél és Buda ostrománál (1849. május 4–21.).

Damjanich János (1804–1849) százados a cs. kir. 61. gyalogezredben, majd a 3. honvédzászlóalj őrnagya, a szabadságharc során honvéd tábornok, hadtest-, majd várparancsnok, 1849 tavaszától a szolnoki kerület országgyűlési képviselője.

Dessewffy Arisztid (1802–1849) nyugállományú kapitány, a Sáros vármegyei nemzetőrség őrnagya, majd a szabadságharcban honvéd tábornok, hadosztály-, később hadtestparancsnok.

Kiss Ernő (1799–1849) a cs. kir. 2. huszárezred ezredese, a szabadságharcban honvéd altábornagy, országos főhadparancsnok.

Knezić Károly (1808–1849) százados a cs. kir. 34. gyalogezredben, a szabadságharc során honvéd tábornok, a III. hadtest, majd a tartalékhadosztály parancsnoka.

Láhner György (1795–1849) őrnagy a cs. kir. 33. gyalogezredben, a szabadságharc során honvéd tábornok, hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelő.

Nagysándor József (1804–1849) nyugállományú huszár kapitány, a Pest városi nemzetőrség őrnagya, majd honvéd tábornok, az I. hadtest parancsnoka.

Lázár Vilmos (1817–1849) az 1. huszárezred hadnagya, a szabadságharcban a 39. honvédzászlóalj főhadnagya, az 1. utászzászlóalj századosa, dandár-, majd hadosztályparancsnok, később ezredes. Azért sorolták a tábornokokhoz, mert a szabadságharc végén önálló seregtestet irányított (az aradi vértanúk közül őt végezték ki elsőként).

Leiningen-Vesterburg (-Alt-Leiningen) Károly gróf (1819–1849) számfeletti százados a cs. kir. 31. gyalogezredben, a szabadságharc során honvéd tábornok, a III. hadtest utolsó parancsnoka.

Poeltenberg Ernő lovag (1807–1849; Ernst Poelt von Poltenberg) kapitány a cs. kir. 4. huszárezredben, a szabadságharcban honvéd tábornok, a VII. hadtest utolsó parancsnoka.

Schweidel József (1804–1849) őrnagy a cs. kir. 4. huszárezredben, a szabadságharc során honvéd tábornok, Pest városparancsnoka.

Török Ignác (1795–1849) egykori nemesi testőr, cs. kir. mérnökkari alezredes, a szabadságharcban honvéd tábornok, komáromi várparancsnok, majd a honvédsereg hadmérnöki karának főnöke.

Vécsey Károly gróf (1803–1849) őrnagy a cs. kir. 2. huszárezredben, a szabadságharc során honvéd tábornok, hadosztályparancsnok, majd az Aradot és Temesvárt ostromló V. hadtest parancsnoka (az aradi vértanúk közül őt végezték ki utolsóként).

Eredetileg valamennyiüket kötél általi halálra ítélték, Haynau azonban a hadbíróság felterjesztése alapján négy halálra ítélt büntetését különleges kegyelemből a katonához méltó golyó és lőpor általira változtatta: Kiss Ernő altábornagy a szabadságharc alatt ténylegesen nem harcolt császári haderő ellen, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, Schweidel József pedig csupán a schwechati csatában (1848. október 30.) harcolt a császári haderő ellen, a továbbiakban adminisztratív beosztásokban szolgált. Az ítéleteket szándékosan a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján hajtották végre.