Szűkítés



Kiválasztott Címke

Bonum Publicum

Minden Címke 201


Jelenleg 6 bejegyzés található Bonum Publicum cimkével

Nincs félnivalónk, mert bőven van útravalónk

    • boldizsar gabor
    • molnar zsolt
    • hhk s hallgatok
    • tisztavatas
  • Előző
  • Következő

Augusztus 20. az egyik legjelentősebb magyar nemzeti ünnep. Egyetemünk számára is kiemelt fontosságú, mert ezen a napon kerül sor a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar végzős hallgatóinak tisztavató ünnepségére. Ettől a naptól elkezdődik számukra az igazi kihívás, a tényleges megmérettetés. Az esemény közeledtével a HHK dékánjával, az MH Ludovika Zászlóalj parancsnokával és néhány tisztjelölttel arról beszélgettünk, hogyan készülnek a tisztavatásra, mit jelent számukra ez az ünnep, és hogyan folytatódnak útjaik az esküt követően.


Bátran kijelenthetjük, hogy a katonai hivatás olyan életformát követel meg, amely kockázatokkal és lemondásokkal jár együtt. Kevés olyan fiatal van, aki ezeknek tudatában és ezekkel együtt is erre a pályára lép. Többnyire azok választják ezt a képzést, akik középiskolai tanulmányaik után valami egészen újat szeretnének kipróbálni, kihívást keresnek vagy csak önmagában vonzónak találják az „egyenruhás” foglalkozást. Aki erre szánja el magát, annak fontos tudnia: „A katonai hivatás egy, a normáltól erősen eltérő körülményeket diktáló életforma. Egyrészt azért, mert zárt térben és közösségben, közösen kell megoldani a létezést, a szolgálat feladatait, másrészt mindezt szigorú szabályok és előírások mentén kell végrehajtani” – hangsúlyozta Dr. Boldizsár Gábor, a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar dékánja.

Az NKE-n folyó katonai képzés sajátossága, hogy az arra jelentkezők kettős jogállásúak: egyetemi polgárok, ezzel párhuzamosan pedig a Magyar Honvédség tényleges jogállású katonái honvédtisztjelölti megnevezéssel. „Ez azt jelenti, hogy katonaként is teljesíteniük kell mindazokat a feltételeket és célokat, amelyeket a Honvédség tűz ki eléjük” – foglalta össze Molnár Zsolt ezredes, az MH Ludovika Zászlóalj parancsnoka. Amint a kar dékánja kiegészítette, az egyetemen a hallgatók az elméleti és gyakorlati képzés során megtanulják a tudományos, pedagógiai és szakmai alapokat. A Ludovika Zászlóalj keretében a már elméletben elsajátított tudásra alapozott gyakorlatokat és feladatokat végzik a mindennapokban. A tanulás mellett katonaként is helytállni, a katonai elvárásoknak is megfelelni bizonyára nem könnyű feladat.  De kellő érettséggel és elhivatottsággal bárki képes a helytállásra. Ezt igazolta a hallgatókkal folytatott beszélgetés is. Amint Fodor Zoltán, a had- és biztonságtechnikai mérnök szak végzős hallgatója elmondta, akik itt tanulnak, idővel megszokják a kétoldalú követelménytámasztást. „Átállni a legnehezebb” – tette hozzá Pápai Ádám katonai vezető szakos hallgató, ugyanis egy több héten át tartó, terepen zajló gyakorlat után visszaülni az egyetem padjaiba, tanulni és vizsgázni, vagyis egyetemi hallgatóként is helyt állni nem egyszerű.

A HHK képzéseire jelentkezők már a kezdetektől katonai foglalkozásokon és gyakorlatokon vesznek részt, ugyanis egyetemi tanulmányaikat egy alapkiképzéssel kezdik. „Ez egy három hónapos, feszített ütemű képzés, amelynek során kiderül, hogy az illető bírja és akarja-e a katonai létet vagy sem. Ha akarja, sikeres tiszt lehet belőle” – emelte ki Molnár ezredes. Mint mondta, az egyetemen folyó oktatási tevékenységet a Ludovika Zászlóalj kiképzéssel és katonai szocializációs folyamatokkal, feladatokkal segíti. „Mi kitűztük a zászlónkra néhány éve a legfontosabbat: tisztelet, fegyelem, alázat. Mi tiszteletre tanítjuk hallgatóinkat, és alázatra az idősebbek és a szakma iránt” – hangsúlyozta.

Az alapkiképzést követően, a tanulmányi évek során a hallgatók számos olyan gyakorlatban vesznek részt, amellyel az egyetemről való kilépést követően találkozhatnak. Amint Boldizsár Gábortól megtudtuk, ezt segíti elő az ún. gyakorló szolgálat is az MH Ludovika Zászlóaljnál, amelynek keretében a hallgatók saját raj-, szakasz-, századparancsnokként elsajátítják, hogyan kell vezetni és irányítani, amikor majd első tiszti beosztásukba kerülnek. „A tisztjelölt számára ez egy olyan kihívás, amelyben azt tanulja meg, hogy sok esetben nem maga dönti el, mikor és mit csinál, nem maga dönt arról, mikor megy haza hétvégén vagy mikor van szolgálatban. Itt megtanulja azt a fajta alázatot, amelyet a köz szolgálata igényel, valamint a feltétel nélküli engedelmességet” – mondta a dékán.

A kiképző gyakorlatokkal kapcsolatban Molnár ezredes úgy fogalmazott, mindez nem más, mint a valóságot szimuláló helyzet. „A zászlóalj keretein belül olyan szocializációs körülményeket hozunk létre, amelyekkel felkészítjük őket a valóságban rájuk váró helyzetekre és feladatokra. És ami nagyon fontos: itt még lehet hibázni, de a cél, hogy ezekből a hibákból tanuljanak.” Hozzátette, büszke arra, hogy ezek a hallgatók helyt álltak 2013-ban az árvíznél és határhelyzetben a Közös Akarat feladatban is, illetve nemzetközi gyakorlatokon sem vallanak szégyent, hiszen folyamatosan dicséreteket kapnak a magas vezetők, elöljárók részéről is. Mint mondta, ez az egyetem és a Ludovika Zászlóalj közös munkájának az eredménye. Ennek a közös munkának hamarosan beérik a gyümölcse, ugyanis a tisztjelöltek számára véget ér az egyetemi képzés, és miután augusztus 20-án, ünnepélyes keretek között tisztté avatják őket, valamennyien elfoglalhatják első tiszti beosztásukat a Magyar Honvédség alakulatainál.


Ezt az időszakot fizikai és érzelmi intenzitás jellemzi: a hallgatók záróvizsgáik teljesítése mellett a tisztavatásra való felkészülésre koncentrálnak, ugyanakkor vegyes érzésekkel várják első tiszti beosztásukat, az azzal járó feladatokat és kihívásokat. Arról beszélgettünk, hogyan értékelik az NKE-n eltöltött éveket, és mi zajlik bennük a közelgő megmérettetést illetően. Kötél Kinga katonai gazdálkodási alapszakon, pénzügy szakirányon tanuló hallgató az emberi kapcsolatokat és a kialakuló barátságokat emelte ki, mint mondja „mindig voltak és vannak nehezebb napok, és jó, ha van egy összetartó csapat vagy legalább ketten, akik tudjuk, hogy számíthatunk egymásra”. Fodor Zoltán honvédtisztjelölt a pozitívumok közé sorolta a hohenfelsi nyári gyakorlatokat, ahol volt lehetőségük nemzetközi környezetben is alkalmazni azt a tudást, amelyet az egyetem és a zászlóalj adott nekik. Mint mondja, számára fontos az is, hogy sikerült egy olyan szakirányt és egy olyan dinamikusan fejlődő tudományágat választania, ahol a tanórákon tanultakhoz képest is sok mindent lehet még önállóan kutatni, és ehhez minden segítséget megad az egyetem. Nyíri Klaudia a katonai gazdálkodási szak végzős hallgatója hadtáp szakirányon. Értékelőjében úgy fogalmazott, az alapkiképzést tudná kiemelni, mint legpozitívabb és legnehezebb kihívást.„Olyan feladatokon és olyan dolgokon mentünk ott keresztül, amikről nem is gondoltuk, hogy képesek vagyunk rá. Annyira kitolódtak a saját határaink, és olyanokat csináltunk meg együtt, ami által egy erős közösséggé kovácsolódtunk, kialakultak jó barátságok, és ez hatalmas élményt jelentett számomra, főként lányként.” Amint Boldizsár Gábor dékán rávilágított: „A közösen szerzett negatív élmény a legnagyobb összetartó erő, és ekkor, a bajban nyer értelmet a Bajtárs fogalma. Itt nem számít a származás, a társadalmi helyzet, hanem egyéni teljesítmény van, és mindenki egyforma.”

A munkába állás kapcsán hasonlóan vélekednek a hallgatók. Mint mondják, mindannyian azért jöttek ide, hogy négy év után elkezdhessék a hivatásos szolgálatot. „Az eltelt négy év nagyon sok feladatot állított elénk tanulmányilag, szakmailag és katonailag egyaránt, és most már jó lesz egy visszajelzést kapni” – foglalta össze gondolatait Nyíri Klaudia. Hasonlóan vélekedik Kötél Kinga honvédtisztjelölt is, aki várja, hogy elkezdhessen dolgozni, és bár a munka több feladattal és több felelősséggel jár majd, legalább új kihívások lesznek. Lényegre törően fogalmazta meg mondanivalóját Pápai Ádám: „Aki akarta, itt teljesen el tudta sajátítani az alapokat. Minden helyőrségnél más-más helyi sajátosságok vannak, amihez majd alkalmazkodnunk kell, de szerintem nincs félnivalónk, mert bőven van útravalónk.”

Ezzel a lendülettel és ilyen hozzáállással készülnek tehát a végzősök arra az eseményre, amely valaminek a vége és valaminek a kezdete is egyben. A tisztavatás elsősorban az egyetemi évek lezárását jelenti, a honvédtisztjelölti pályafutás csúcsát, ugyanakkor annak az életformának a kezdetét, amelyet a választott hivatás és a tiszti beosztás hoz el számukra.„Mindegy, hogy valaki egy irodában, egy műhelyben vagy egy alegység katonái előtt fog állni és feladatot szabni, előbb-utóbb érezni fogja a felelősséget. Mert felelős lesz mindazokért, akikért dolgozik vagy akiket vezet” – emelte ki Molnár ezredes a katonai pályára lépés kapcsán. Mint ismertette, a hallgatók 3-4 év alatt folyamatosan készülnek erre a feladatra. A tényleges felkészítés már másodéven elkezdődik különböző katonai és alaki foglalkozásokkal, kiképzésekkel, negyedikben pedig a szablyafogásokat gyakorolják a tisztjelöltek. Ezt követően egy feszített ütemű célfelkészítés lesz augusztus elején, akkor kapják meg tiszti egyenruhájukat és első tiszti ellátmányukat. Augusztus 17-én kerül sor egy ún. belső avatásra, amely egy háromlépcsős folyamat: a tisztjelöltek megkapják az egyetemtől a diplomájukat, a Vezérkari Főnök hadnaggyá avatja és beosztásba helyezi őket, majd diplomázott és beosztásba került tisztként a honvédelmi minisztertől egy szablyát kapnak, amely többéves hagyományra tekint vissza, és szimbolikus jelentésű.

Hogy mindeközben mi zajlik le a hallgatókban, az jól látható már a gyakorlások során is, de a nagy napon, augusztus 20-án, amikor mindannyian a Kossuth téren állnak, elhangzik az eskü, szablyát rántanak, és megkezdődik a díszmenet, akkor látszik igazán az arcokon a feszültség és izgatottság. Amint Molnár ezredes felidézi, „ilyenkor átsüt, átjön a lendület, és az a hangerő, amelyet eddig ők kiadtak magukból a gyakorláson, annak ott sokszorosát lehet hallani és érezni”. A hallgatók még nem tudják megfogalmazni, mit éreznek, inkább csak azt, amit érezni szeretnének vagy amit mások megéltek már korábban. Mint mondják, ezt az érzést nem lehet szavakkal kifejezni: egyrészt elégedettség és felszabadulás, hiszen a befektetett munka eredménye az, hogy ott állhatnak és tisztté avatják őket, másrészt feszültség és izgulás, hiszen mindez egy új dolognak a kezdete, egy olyan pályának, ahol nemcsak magukért, hanem másokért is felelősséggel tartoznak. „Tiszti esküt a hazájáért csak egyszer tesz az ember” – emelte ki Pápai Ádám végzős hallgató, ez pedig mindannyiuk számára nagy élmény, a szülők, az egyetem és a zászlóalj számára pedig nagy büszkeség.

Az ünnepséget követően – egy rövid pihenő után – a frissen avatott tisztek megkezdik szolgálatukat a Honvédség alakulatainál, intézményeinél. Elsősorban a tanulmányi eredmények és a zászlóalj által készített szakmai értékelés határozza meg, hogy ki milyen szervezethez kerül, azonban a rangsorolásnál előnynek számít, ha a hallgató az egyetemi évek során tudományos, sport- és egyéb versenyeken is jó helyezést ért el. Mindemellett kiemelt szempont, hogy a hallgatónak melyek a személyes preferenciái: mindenki maga választhat és felállíthat egy rangsort arra vonatkozóan, mely alakulatnál szeretne beosztást kapni, a döntéshozók pedig ezt is figyelembe veszik az elosztásnál. Amint Molnár ezredes megjegyezte, a tisztjelöltek leginkább vidéki helyőrségekbe kérik magukat.

Az elhelyezkedést illetően mondhatni színes a skála: Kötél Kinga az MH 86. Szolnok Helikopter Bázisnál pénzügyi referens beosztásban fogja koordinálni egy tizenhat fős pénzügyi referatúra mindennapi feladatait; Nyíri Klaudia Székesfehérváron, az MH 43. Nagysándor József Híradó és Vezetéstámogató Ezrednél, a helyőrség támogató szakaszparancsnoki beosztást tölti majd be; Pápai Ádám pedig az MH 5. Bocskai István Lövészdandárhoz kerül kiképző század szakaszparancsnoknak, ahol különböző kiképzéseket hajt majd végre. Mindannyian másért jöttek ide, és hamarosan mindannyian máshol folytatják útjukat. De egy valami közös bennük: elhivatottak a hazájukért, és készen állnak a köz szolgálatára.


Szöveg: Búzás Beáta


Mindig a feladatnak próbálok megfelelni

    • makray katalin

Schmittné Makray Katalin olimpiai ezüstérmes tornász, a hetvenes évekből ismert tv-torna népszerű alakja, az aerobic sportág meghonosítója Magyarországon. Édesapja és nagyapja is a Ludovikán végzett, így úgy tűnhet, természetes volt az út, hogy ma a Ludovika Zászlóalj zászlóanyája legyen. De mint magáról mondja: „semmit nem csináltam extrábban, mint bárki más, csak csináltam mindig azt, amiben úgy éreztem, hogy rám számítanak”.


Már gyerekkora óta aktívan sportol, kiváló eredményeket ért el országos és nemzetközi versenyeken. Hogyan és mikor alakult ki a sport iránti szeretete?

Schmittné Makray Katalin: Az 1950-es években kezdtem el tornászni, akkor tízéves voltam. Akkoriban az embernek nem volt lehetősége semmi olyasmire, amit normál körülmények között ma egy gyerek magának megteremthet, vagy a szülei által. A lehetőség annyiból állt, hogy volt egy tornaterem a Szentkirályi utcában, én meg ott laktam a Bródy Sándor utcában, és édesanyám beíratott tornára. Kicsit szorgalmasabb voltam, meg talán ügyesebb is, mint a többiek, ezért a tanárnő elvitt a Budapesti Postás Sportegyesületbe tornásznak. Így kezdődött tornász pályafutásom. Szépen cseperedtünk, nagyszerű társaságom volt, kiváló emberek edzettek bennünket. Nemcsak a tornára tanítottak meg, hanem sok minden másra, tisztességre, szorgalomra és becsületre, ahogyan ezt kellett egy igazi nevelő egyesületben, és remélem, még ma is így csinálják az edzők. Aztán ha egy verseny jó eredménnyel zárult, kedvet kaptam, hogy még tovább csináljam. Egy héten háromszor volt edzés, utána naponta, majd amikor válogatottak lettünk, már naponta kétszer edzettünk, edzőtáborokba jártunk, és amikor érettségire készültem, abban az évben gyakorlatilag alig jártam be a gimnáziumba. Tizenkilenc éves koromban volt a tokiói olimpia, ahol ezüstérmet szereztem felemás korláton, ami a kedvenc szerem volt. Ez az ezüst az én és az engem felkészítő emberek közös munkájának gyümölcse volt.

Ön sokak számára a Magyar Televízió tv-torna műsorából ismert, egy korosztály meghatározó esti programja volt ez a műsor. Ön hogyan látta ennek a jelentőségét? Érezte ezt a „felelősséget” a másik oldalon?

M.K: Ez nem úgy csapódott le nálunk, mint felelősség, ez egy műsorszám volt. Amikor a hetvenes évek végén elkezdtük, akkor egyetlen csatorna volt, a Magyar Televízió, csak ezt nézhették az emberek. Rendszeres napi esemény volt a mese, és utána jött a tv-torna. Egy fiatal tornász pár kezdte, akik az én tornásztársaim voltak. Az emberek megszerették, ezért jött az ötlet, hogy egészítsék ki a műsort. Én tornász voltam egy kilenc-, egy öt-, és egy hároméves gyerekkel, tehát tulajdonképpen adta magát a dolog, hogy a három kislányommal együtt ezt meg tudtuk csinálni. Nagyon szerették az emberek, mert újdonság volt, egy színes folt az életükben. A gyerekek és az idősebbek csinálták is a gyakorlatokat, ők voltak a legnagyobb rajongóink. Mindig nagy öröm volt, hogy amikor kimentünk az utcára, megismertek bennünket a gyerekekkel, puszilgatták a lányaimat, leveleket kaptunk. Nagy élmény volt, ugyanakkor egy jó dolog, mert az embereknek, családoknak felhívta a figyelmét arra, hogy minden nap szükséges egy kis mozgás.

Mit gondol, hogyan lehet ma mozgásra nevelni a fiatalokat?

M.K: Minden statisztikai adat azt mutatja, hogy sokkal többen sportolnak ma, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Én magam tudom, mert amikor 1991-ben a magyar aerobic sporttal kezdtem el foglalkozni, már akkor sokan jártak fitnesztermekbe, főként a fiataloknak fontos volt az alakjuk, kinézetük. Azóta teljesen természetes, már nemcsak a fiatalok, az idősebb korúak is sportolnak. A futás például egy nagyon jó dolog: nemrég volt a Vivicittá, ahol rekordot döntöttek a résztvevők számát illetően. Ez egy jó irányba haladó fejlődés, aki meg még nem csinálja, mert úgy adódnak a lehetőségei vagy körülményei, annak sem nagy dolog elmenni pl. túrázni. A népegészség szempontjából a legfontosabb a mindennapi testnevelés bevezetése volt az oktatásba.

Háromgyerekes családanyaként, nagymamaként a közéleti szférában munkálkodott, a politikában is volt része. Hogyan befolyásolta az életét, amikor a politika, nemcsak a sportpolitika oldaláról, bekerült a mindennapjaikba? Hogyan lehetett helyt állni mindebben? Kivédeni a támadásokat?

M.K: Amikor az ember élsportoló lesz, ez eleve egy olyan státusz, ami miatt meghívást kap eseményekre. Ez történt velem is, így amikor nagykövet feleségként kaptam felkérést, hogy vegyek részt rendezvényeken vagy nyilatkozzam, ez már természetes volt számomra. Miután a férjem tagja a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, így nagyon sokat utaztam vele különböző rendezvényekre.  Aztán a kétezres években a polgári körök révén nagyon sok jó társaság alakult. Közösségek fogtak össze, akik nemcsak a maguk hétköznapi életét egyengették, hanem a közjóért is tettek. A környezetünket ápolgattuk, törődtünk másokkal, beszélgettünk a hazánk jövőjéről és arról, hogy ennek érdekében mi mit tehetünk. Valahogy így csöppentem bele a napi politikába, és büszke vagyok rá, hogy részese lehettem egy folyamatnak, amiben a hazámért tehettem.

Nagyon színes a pályafutása: sportoló, edző, sportvezető, sportágalapító, diplomata, s tulajdonképpen szakpolitikus is. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, ha megkérdeznénk, hogy mi volt a foglalkozása, mit válaszolna? Szakmai szempontból mire a legbüszkébb?

M.K: Semmiben nem voltam semmi különleges, egyszerűen csak azt csináltam mindig, amiben úgy éreztem, hogy számítanak rám. Hogy jól vagy rosszul, azt mindig magamban mértem. Általában, mint fegyelmezett tornász, úgy álltam minden feladatomhoz, s igyekeztem annak megfelelni. Nem vagyok sem szakpolitikus, sem semmilyen titulussal rendelkező valaki, én egy teljesen hétköznapi, civil ember, nagymama vagyok. Szerintem nagyon sokan képesek erre, talán a Jóisten kegyelmének köszönhető az, hogy kiválasztott bennünket mások által kicsit magasabb feladatokra. Ez tehát nem az én érdemem, nekem csak helyt kellett állnom. Függetlenül a titulusoktól, vagy attól, hogy éppen miben veszek részt és mit csinálok, én ugyanaz az ember vagyok, aki mindig is voltam. Ha meg kellene fogalmaznom az ars poeticámat, akkor egy Arany János gondolatot kölcsönöznék: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.” 
És valóban ez a lényeg: a harctéren, bajban, nehézségben, jóban, szeretetben, gyűlöletben, mindig embernek maradni.

Nemcsak családanyaként nevel: a Magyar Honvédség Ludovika Zászlóalj zászlóanyjaként a honvédtisztjelöltek fölött vállal gondoskodó, támogató szerepet. Mit jelentett Önnek ez a felkérés?

M.K: Ezt is a csillagok állása hozta. 2011-ben megalakult a Ludovika Zászlóalj, annak vezetői pedig úgy döntöttek, kellene egy zászlóanya, adta magát a helyzet, hogy én ott voltam: egyrészt mint a köztársasági elnök felesége, másrészt egy olyan család sarja, akik maguk is ludovikások voltak. Édesapám és nagyapám is a Ludovikán végzett katonatisztek voltak. Büszke vagyok és hálás a sorsnak, hogy közöttük nőhettem fel. Sokat tanultam tőlük és példájukkal sok erőt adtak nekem az életem későbbi szakaszában. Az ötvenes években, a nagyon nehéz időszakokban is csak azt láttam, hogy az embernek helyt kell állnia, függetlenül attól, hogy miket veszített el az évek folyamán. Ők mindig újrakezdték, egészséges lélekkel, erővel és kitartással. Először váratlanul ért, amikor felkértek zászlóanyának, mert nem tudtam pontosan, mi lesz a feladatom. Most vagyok abban az állapotban, hogy kifejezetten örömforrás számomra, amikor a honvédtisztjelöltekre gondolok. Nem találkozom velük minden nap, de azt tudom és érzem, hogy a sok katona mellé kell egy zászlóanya, aki támogatja és összetartja őket, mint egy családot.

Megalapította a honvédtisztjelöltek számára a Szent László-díjat. Miért tartotta ezt fontosnak? A családi hagyomány szerepet játszott ebben?

M.K: Amikor elkezdtem részt venni a honvédtisztjelöltek számára szervezett száznapos ünnepségeken, és láttam, hogy számos díjat ajánlanak fel. Elgondolkodtam, hogy zászlóanyaként talán nekem is feladatom valami olyan kézzelfoghatót adni egy diáknak, amit csak ő érdemel meg. A zászlóalj vezetőivel folytatott közös gondolkodásban sikerült megfogalmazni, hogy a kiválóság legyen a mérce. Azt szeretném, hogy aki a Szent László-díjat megkapja, annak az életét határozza meg, és még jobban erősítse meg őt az elhatározásában a jövőt illetően.

Az NKE-n tavaly indult a Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kar, amelynek távlati célja, hogy a hazai diplomataképzés bázisa legyen. A diplomáciában eltöltött évek tapasztalata alapján hogyan látja egy ilyen képzés jövőjét, indokoltságát?

M.K: A világ nagyon kicsire összeszűkült, és a diplomácia minden szinten érinti a hétköznapjainkat. Nagyon fontos, hogy milyen magas szinten tanulják ezt azok, akik ebben akarnak egzisztenciát teremteni. Úgy érzem, a mai nemzetközi helyzetben elengedhetetlen, hogy olyan képzett, több nyelvet beszélő, felkészült diplomaták képviseljék Magyarországot, akik érvényt tudnak szerezni mindannak, ami nekünk, magyaroknak fontos. Fontos, hogy tudják rólunk, kik vagyunk, mit akarunk, és hogyan tudjuk hozzátenni a tudásunkat ahhoz, hogy Európa és a világ is jobb legyen.

Mit gondol, egy huszonéves fiatal, aki elvégzi az egyetemet, kész erre a feladatra?

M.K: Egy egész élet munkája és tapasztalata kell ahhoz, hogy valaki minél többet tudjon befogadni. Minden eset egyedi, és adódnak váratlan helyzetek, amelyekhez alkalmazkodni kell. Leginkább a tudás és szakmai hozzáértés dönti el, hogy egy helyzetben jól vagy rosszul lépünk. A gyakorlat és a hétköznapi élet fogja eldönteni, hogy valaki alkalmas-e a diplomata szerepre, vagy sem.

Mit üzen a fiataloknak, akik erre a pályára készülnek?

M.K: Mindig úgy forduljanak az emberek felé, hogy őket szolgálják. Ha ez az alázat nincs meg bennük, akkor elvesznek a feladatban. Alázat, kitartás, fegyelem - ezek a legfontosabbak. Ezeket azonban nem a közszolgálati egyetemen kell megtanulni, hanem már otthon, gyerekkorban.       


Szöveg: Búzás Beáta

Az interjú teljes terjedelmében a Bonum Publicum májusi számában olvasható:
http://uni-nke.hu/uploads/media_items/bonum-publicum-2016-majus.original.pdf


Leteszteltük az ország biztonsági rendszerét - interjú Simicskó István honvédelmi miniszterrel

    • dr simicsko istvan

Jó kiállású, határozott, dönteni képes honvédtiszteket kell képezni a jövőben a honvédelmi miniszter szerint. Simicskó István a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen folyó képzés színvonala és az ide jelentkezők motiváltsága alapján bizakodó. Mint ahogy bízik abban is, hogy sikerül majd egy területi alapon működő tartalékos katonai rendszert bevezetni hazánkban, erre ugyanis a megváltozott geopolitikai viszonyok miatt is szükség van.


Dolgozószobájában sok olyan emléktárgyat lehet látni, mint például a kungfu mestervizsgáit igazoló oklevelek, amelyek korábbi sportolói múltjához köthetőek. A honvédelmi miniszter Simicskó István még ma is sportos embernek tekinthető?

Simicskó István: Mostanában sajnos csak heti egyszer tudok edzésre menni, de néha otthon is tudok gyakorolni: a garázsban jó néhány eszköz található ehhez, mint például egy fali zsák és egy fabábú. Utóbbi a mesterszintű gyakorlóeszközünk, ami segít a mozdulatok pontosságának megtartásában. 22 éve gyakorlom a Wing Tsun kungfut, és 4. mesterfokozattal rendelkezem.

Azt olvastam, hogy a harcművészetek nagyon alkalmasak a stressz oldásra is. Mennyire van szüksége erre manapság?  
S. I. A harcművészetek mindig segítettek ebben is: először karatéztam, később kezdtem el a kungfuval foglalkozni. Mivel mozgékony és akaratos gyerek voltam, sokat segített abban, hogy egy kicsit lenyugodjak, így az ingerküszöböm az átlaghoz képest viszonylag magasra került. Ennek köszönhető, hogy a politikában gyakran megjelenő stresszhelyzeteket próbálom kellő nyugalommal kezelni. A harcművészetek egyfajta bölcsességet is adnak az embernek, megtanítanak például az ellenfél tiszteletére. A munkához is türelem, kellő szorgalom és alázat kell, de mindig törekednünk kell arra, hogy a legtöbbet kihozzuk magunkból. Emellett fontos a hűség is a politikai közösséghez, az ügyhöz és magához a hazához.  A kungfu arra is tanított, hogy ameddig csak lehet, kerüljük el a harcot, de ha sor kerül rá, mindent bele kell adni. Nem lehet félgőzzel küzdeni.

Tavaly szeptemberben, már a tömeges migráció okozta nehéz helyzetben vette át a honvédelmi tárca vezetését. Már akkor is lehetett tudni, hogy jóval fajsúlyosabb feladatot vállalt, mint a korábbi megbízatása. Mik voltak az első gondolatok, amelyek megfordultak a fejében?

S. I. Meglepett miniszterelnök úr felkérése, és sok mindent végiggondoltam akkor. Például azt, hogy mindig is érdekelt a biztonságpolitika, már politikai pályám kezdetén is ebbe az irányba „szakosodtam”. Aztán voltam nemzetbiztonsági bizottsági elnök és nemzetbiztonsági államtitkár is. Emellett hadtudományokból szereztem doktori fokozatot a Nemzeti Közszolgálati Egyetem jogelőd intézményében. Amikor felkérést kaptam a miniszteri feladatok ellátására, már egy olyan válsághelyzettel állt szembe Európa és Magyarország, amelynek kezelésben minden szakembernek részt kell vennie. Tehát nemcsak a feladat, hanem a felelősség is nagy, aminek folyamatosan igyekszem tisztességesen megfelelni.

Ahogy említette, a Honvédelmi Minisztérium nem ismeretlen az Ön számára, hiszen korábban dolgozott itt államtitkárként. Most valószínűleg mégis másként élhette meg a visszatérést, hiszen egy sokkal feszültebb nemzetközi környezetben kellett átvennie a tárca vezetését.

S. I. Egy nagy feladat kellős közepébe kerültem bele, amely helyzetben az volt a döntő, hogy minél előbb kiépítsük a biztonsági határzárat és minél hatékonyabban felkészüljünk az új feladatra, ami a határok védelmét, őrzését jelenti a rendőrség munkájának segítésével. A vezérkari főnökkel közösen fellépve fel tudtuk gyorsítani a folyamatokat, így mintegy hétezer katona vett részt a határvédelmi feladatokban. A párizsi terrorcselekmény után a főváros forgalmasabb helyeire a polgárok biztonságérzetének biztosítására katonai rendészeket vezényeltünk. Közben számos nemzetközi és hazai gyakorlaton is részt vettek katonáink, valamint a balti légtér védelmét is elláttuk. Mindehhez egy magas fordulatszámon működő minisztériumra és hadseregre volt szükség. Ez a munka mindenki részéről nagy erőfeszítést igényelt, de az egyik nagy eredménye az, hogy a civil emberek is láthatták: a bajban számíthatnak a kormányra, a honvédségre, a rendőrségre és a büntetés végrehajtás szakembereire is. 

Az így megszerzett tapasztalatokat hogyan lehet majd hasznosítani a jövőbeli feladatok tervezése során? Melyek azok a pontok, amelyen változtatna?

S. I. Egy ilyen válsághelyzet nagyon jól rávilágít egy szervezet erősségére és gyengeségeire is. Tulajdonképpen azt is mondhatom, leteszteltük az ország biztonsági rendszerét. Bár szerintem kiválóan helytállt a magyar honvédség, természetesen kijöttek olyan kisebb gyengeségek, amelyeken érdemes változtatni: például tudni kell adott esetben a beszerzési folyamatokon gyorsítani, hogy például időben legyen esővédő felszerelése a katonáknak. Természetesen egy új vezető megjelenése személyi változásokat is hoz a szervezetben, hiszen neki kell eldönteni, hogy kivel akar együtt dolgozni. Létrehoztunk egy miniszteri biztosi pozíciót is, akinek a területvédelmi elven újjászervezett és megerősített tartalékos rendszer felépítése a fő feladata.  

A sorkatonaság 2004-ben megszűnt Magyarországon. A NATO védőernyője alatt miért van szükség a tartalékos rendszerre?  

S. I. Az egy általános alapelv, hogy tartalék nélkül nincsen hadsereg. De emellett társadalompolitikai okok is szükségessé teszik ezt. A honvédelmi törvény úgy fogalmaz: a haza védelme nemzeti ügy. Szerintem ezt komolyan kell venni. Ha felépítünk egy hadsereget, komoly pénzt költünk annak működésre, de közben egy zárt rendszert hozunk létre, akkor nem lesz belőle nemzeti ügy. A civil lakosság, a nemzet egésze ugyanis ekkor nem lát rá a hadsereg működésére és nem is érzi azt, hogy szükség lenne rá. Az elmúlt 25 évben mindig arról beszéltünk, hogy kisebb haderőre van szükségünk már csak a NATO- tagság miatt is. A haza védelmének nemzeti üggyé alakítása azt jelenti, hogy a magyar társadalom tagjai részt vállalhatnak ebben a folyamatban, teljesen önkéntes alapon. Szerintem az emberek többsége lokálpatrióta érzésű, így fontos számukra a lakókörnyezetük biztonsága. Tehát lehetne egy területi alapon szervezett önkéntes katonai rendszerünk, amelynek tagjai a Magyar Honvédség szervezeti rendszerében látnák el a feladatukat, a felkészítésüket kiképzésüket, továbbképzésüket pedig hivatásos katonák végeznék, megyénként egy-egy bázison. Ha komolyabb baj éri az országot, akkor ezek az öntevékeny emberek védelmeznék a saját területüket és azon keresztül az országot is. Ha megyénként mondjuk 1000 embert sikerülne meggyőzni ennek fontosságáról, akkor a Magyar Honvédség mostani létszámához közelítő  tartalékos állományunk lenne.

Az eddigi tapasztalatok alapján hogyan fogadta ezt az elképzelést a politika és a civil szféra?

S. I. Számos nyugat-európai példa van a tartalékos rendszerre, de az amerikai nemzeti gárda működése is hasonló elveken nyugszik. Az egyik legfontosabb feladatunk, hogy jól határozzuk meg az ösztönző elemeket, hogy minél többen csatlakozzanak a rendszerhez. Ilyen lehetne például az, hogy egyetemi felvételi esetében plusz pontszámot adnánk a jelentkezőnek, ha részt vesz a tartalékos rendszerben. De az egyetemi hallgatókat is lehetne ösztönözni plusz kreditpontokkal. A kormánynak tetszik ez a szándék, így március végén újra bevisszük a részletes javaslatot a kormányülésre.

Egyfajta toborzásra is szükség lehet?

S. I. Mi nem elsősorban klasszikus toborzóirodákban gondolkodnunk, hanem a járási rendszer adta intézményi kereteket használnánk ehhez. A járási hivatalok és kormányablakok jól tudnák koordinálni ezt a folyamatot.

Említette, hogy az önkénteseket egy komolyabb baj esetén kellene majd mozgósítani. Ez lehet, mondjuk egy terrorveszély?

S. I. Akár lehet az is, de a tartalékos rendszert nem elsősorban ilyen esetekre használnánk. Hanem például egy szomszédunkban zajló esetleges konfliktus során átszivárogó fegyveres szabadcsapatok megfékezése, vagy természeti, ipari katasztrófák esetén. A terrorizmus viszont kétségtelenül korunk nagy kihívása. Ma már nem a 20. századi megoldásoknak megfelelően kell elképzelnünk egy háborút, hiszen az úgynevezett hibrid hadviselésben különböző hadviselési elemek keverednek. Ilyen sajnos a terrorizmus is, amivel szemben mindenkinek küzdenie kell.

 Akár úgy is, hogy a kormány majdnem tejhatalmat kapna terrorveszély esetén? Ezt tervezik ugyanis az alkotmány módosításával, amelyhez kétharmados többség kell a parlamentben.

S. I. A terrorcselekmények azért hatásosak általában, mert váratlanul történnek, sok áldozattal járnak, és nagy médianyilvánosságot kapnak. Az a céljuk, hogy félelmet keltsenek a civil emberekben.  Az alkotmánymódosító javaslatunk terrorveszély és terrortámadás esetére vonatkozik. Ma már sajnos nincs száz százalékos biztonság hazánkban sem, hiszen az utóbbi egy évben a terrorveszély jelentősen növekedett Európában. Ráadásul a tömeges migráció miatt a terroristák bejutása sokkal egyszerűbbé vált. Nekünk fel kell tudnunk készülni a legrosszabb helyzetre is, ezért kell, hogy nagyobb mozgásteret kapjon a kormány.

A mostani jogszabályok nem adnak erre lehetőséget?

S. I. Itt van például a határvédelem, a határőrizet kérdése, ami alapvetően rendészeti hatáskör. A migráció azonban rámutatott arra, hogy egy ilyen helyzetben önmagában a rendőrség kevés, kell a honvédség közreműködése is. De hasonló együttműködésre lenne szükség terrorveszély vagy támadás esetén is. Láthattuk, mi történt a párizsi merénylet során: tízezer katonát azonnal kivezényeltek az utcákra. Ha katonáink külföldön eredményesen harcolnak a terrorizmus ellen különböző színtereken, akkor itthon miért ne tehetnék ezt meg? Erre ugyanis a jelenlegi jogszabályok nem adnak lehetőséget. Erről is szól ez a törvényjavaslat.

Aminek elfogadásához úgy néz ki, hogy nem lesz meg a kétharmados többség a parlamentben. Ennek ellenére is benyújtják majd?

S. I. Szerintem ezt a kérdést mindenképpen meg kell vitatnunk a parlamentben, ugyanis valamennyi közvélemény-kutatás azt jelzi, hogy az emberek aggódva figyelik az eseményeket, féltik a saját és gyermekeik biztonságát, jövőjét.  Azok az ellenérvek, amelyek az ellenzéki pártok részéről elhangzanak, egy ilyen helyzetben nem állják meg a helyüket. Szó volt például arról, hogy azért nem támogatják a javaslatot, mert azzal a kormány tejhatalmat kapna, akár katonai diktatúrát is bevezethetne. Ahogy a természeti és az ipari katasztrófák esetén életbe lépő veszélyhelyzet, úgy a terrorveszély esetén is a kormány lenne felhatalmazva a döntési jogosítványokkal a parlament folyamatos tájékoztatása mellett.  A kormánynak ilyenkor nyílván nagyon gyorsan kellene cselekednie, a rendőrség és a katasztrófavédelem erői mellett a hadsereget is igénybe vehetné. A kormány nyilvánvalóan nem teljhatalmat akar, csak mozgásteret ahhoz, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban reagáljon a terrorcselekményre. Ha a parlament ezt a felhatalmazást nem adja meg a kormánynak, akkor további lehetőségeken is gondolkozni kell, mert nekünk a magyar emberek biztonsága a legfontosabb.

Mire gondol, akár népszavazásra?

S. I. Én nem szaladnék ennyire előre, előbb le kell folytatni a parlamenti vitát. Aztán ha nem sikerül elfogadni a javaslatot, akkor kell új megoldáson gondolkozni. Én remélem, hogy józanul fognak mérlegelni a képviselők, azok is, akik most még látszólag nem támogatják ezt a javaslatot. Azt ugyanis nem lenne jó visszahallani, ha bármilyen támadás éri az országot, hogy a kormány nem védte meg az embereket.

Az ideiglenes határzár biztosításában az NKE honvédtisztjelölt hallgatói is részt vettek. Hogyan látja a tisztképzés jövőjét és mikor kerülhet az vissza a Ludovikára?

S. I. A költözés már tény, hiszen erről már van kormánydöntés. A helyszínnél azonban szerintem fontosabb a tartalom, azaz hogy kik képzik majd a jövő tisztjeit. Ez egy fontos és felelősségteljes munka, hiszen a hadsereg jövőjét mindig a tisztikar, a vezérkar határozza meg. A tisztek felkészültségét nagyrészt az oktatás minősége, az oktatók színvonala határozza meg. Egy ekkora létszámú hadseregnél, mint a magyar, nyilván kevesebb tisztre van szükség, mint egy nagyobb haderővel rendelkező országban. A képzés színvonala és a jelentkezők motiváltsága alapján én nagyon bizakodó vagyok a jövőt illetően. Ugyanakkor a hadseregnek is szüksége van egy tudományos műhelyre, ahol azonban nem elsősorban hadtudósokat kell képezni, hanem kiválóan felkészített tiszteket, parancsnokokat. Elsősorban a katonai életre kell felkészíteni a fiatalokat: legyen jártassága a hadtudományokban is, de főleg legyen jó katona, jó parancsnok és nem utolsó sorban jó ember. Az oktatási rendszerünket abban az irányba kell erősíteni, hogy jó kiállású, döntésképes, határozott tiszteket képezzünk, akik ha majd kiállnak egy század elé, tudjanak eligazítást adni, irányítani. Az egyetemen elsősorban a jövő katonatisztjeit kell képezni!  


Szöveg: Szöőr Ádám


Az NKE is kivette a részét a “Közös Akarat”-ból

    • dsc 7603

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem mintegy 200 honvédtisztjelölt hallgatója és három oktatója is részt vett tavaly év végén a tömeges migráció miatt megerősített határvédelmi feladatokban. Többségük a rendőrökkel közösen járőrszolgálatot látott el, amelynek során éles helyzetben próbálhatták ki az elméletben már korábban elsajátított ismereteket. A Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar (HHK) oktatói pedig decembertől a stratégiai-, és hadműveleti vezetési munka ellátásban vesznek részt a Magyar Honvédség számára.


 Az MH Ludovika Zászlóalj állományában lévő hallgatókat Prof. Dr. Patyi András rektor és Dr. Benkő Tibor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke köszöntötte december közepén, a Ludovika Kápolnában. 194 honvédtisztjelölt részesült elismerésben a déli határszakaszok védelmében tett erőfeszítéseik miatt. A hallgatók két turnusban, 10-10 napon keresztül vettek részt a „Közös Akarat 2015” elnevezésű feladatban. A szerb-magyar határszakaszon, Szeged, Röszke és Mórahalom térségében kellett járőrözniük és felderítő munkát végezniük.

“Ez volt az igazi vizsga számunkra hivatástudatból, bajtársiasságból, magából az életből”- fogalmazott Pásztor Benjámin. A HHK negyedéves hallgatója elmondta, hogy a járőrözés során többször volt éles helyzetben. “Egy szlovák, egy cseh és egy magyar rendőr kollégával ültünk egy autóban, amikor észrevettük egy gyanús, külföldi rendszámú gépjárművet, amely jelzésünk ellenére nem állt meg. Elkezdtük üldözni, amikor egy mellékutcába letérve elvétette a kanyart és nekiment egy oszlopnak. Az autóban ülők elkezdtek gyalog különböző irányba menekülni, mi pedig utánuk eredtünk. Az egyik migránst én kaptam el és megbilincseltem, mivel fennállt a további szökés veszélye. Végül összegyűjtöttük őket és beszállítottuk a szegedi rendőrkapitányságra. Számomra ez az elfogás egy nagy élmény volt, jelentősen megdobta az adrenalin szintemet”- meséli a történetet a fiatal tisztjelölt. Pásztor Benjámin elmondta, hogy a feladatban való részvételük előtt felkészítették őket a többi között jogi és intézkedéstechnikai alapismeretekből, de a migránsok szokásaival, vallásával és kultúrájával kapcsolatban is kaptak információkat. A rendőrökkel nagyon hatékonyan tudtak együttműködni, a civil lakosság pedig sokat segítette munkájukat. “Az egyik idősebb hölgy például rendszeresen tájékoztatott minket, ha valami gyanúsat észlelt”- meséli Pásztor Benjámin. Az MH Ludovika Zászlóalj állományába tartozó fiatalember szerint az éjszakai 12 órás szolgálat elég megterhelő volt számára is, ilyenkor szinte végig aludták a következő napot. Bár a kétszer 10 napos szolgálat kissé kizökkentette őket a tanulásból, megtisztelőnek és hasznosnak is tartja, hogy részt vehetett a feladatban. Gyermekkori álma, hogy katonaként szolgáljon egy díszzászlóaljban, így ebbe az irányba tervezi a karrierjét.

A hallgatók mellett a HHK oktatói is részt vettek a határvédelmi feladatokban: közülük ketten összekötő tisztként a szerb-magyar, míg harmadik társuk a határzár közvetlen biztosításában, a magyar-horvát határszakaszon teljesített szolgálatot. Jánovszki György alezredes, másfél éve dolgozik az egyetemen, a HHK dékáni hivatalában. Előtte végig csapattisztként tevékenykedett különböző beosztásokban. Szeptember közepén utazott el társaival együtt Szolnokra, ahol egy öt napos felkészítő gyakorlaton vett részt. Ezután vezényelték át Hódmezővásárhelyre, az ottani laktanyába. A magyar-szerb határon ekkor már állt az ideiglenes biztonsági határzár, ennek ellenére gyakran történt illegális határátlépés vagy kerítésrongálás. Az alezredes összekötő tisztként dolgozott, tartotta a kapcsolatot az elöljáróival, illetve a rendőrökkel. “Mindkét fél érezte annak a súlyát, hogy szükség van az együttműködésre” – fogalmaz a sokat tapasztalt katonatiszt. A járőrözésben résztvevő katonák és rendőrök 12 órás szolgálatot láttak el, amely tapasztalata szerint sokszor kimerítő volt számukra. “A katonák nincsenek ehhez hozzászokva, még az őrségben is rövidebb időt töltenek el egyhuzamban”- mondja az alezredes. Jánovszki György megjegyezte azt is, hogy sokszor nagyon szervezetnek tűntek a migránsok, mobilon tartották egymással a kapcsolatot és mindig tudták, merre érdemes menni és próbálkozni. 

Összekötő tiszti feladatot látott el a határvédelemben Csengeri János főhadnagy is. A Katonai Vezetőképző Intézet összhaderőnemi műveleti tanszékén dolgozó tiszt a magyar-horvát határszakaszon, a zalaegerszegi rendőrkapitányságon teljesített szolgálatot. Szerinte a körülménynek nem voltak mindig ideálisak, a katona kollégájával például a rendőrök öltözőjében volt elszállásolva nyolc napon keresztül. 12 órás váltásokban dolgoztak, napi rutin volt, hogy váltásonként pontosítani kellett a járőrök létszámát és összetételét. “Olyan helyzet is adódott egyszer, amikor a határ felé tartó katonai jármű nem jött le időben az autópályáról és a két határszakasz közti területre tévedt. Nekünk kellett őket visszafordítanunk és minderről tájékoztatnunk a rendőrséget is”- meséli az egyik történetét Csengeri János. Emellett az összekötő tisztek feladata volt a honvédség által biztosított pilóta nélküli repülőgép (drón) koordinálása is. Többször előfordult ugyanis, hogy a rendőrök bizonyos földrajzi területekről szerettek volna több információt kapni, amiben nagy segítséget jelentett a drón által készített légi felvétel. “Jó volt, hogy a közös munka során beleláttunk egy kicsit a rendőrség munkájába, a szervezetük működési mechanizmusaiba” – összegez a főhadnagy.

Három szakaszban váltották egymást azok a katonák, akiket a magyar-horvát határon fekvő beremendi határátkelőhelyére vezényletek. Köztük volt Lovász Sándor főtörzsőrmester is. A HHK Összhaderőnemi Műveleti Tanszék szakoktatója először 12/12, majd később 12/24 órás váltásban teljesített szolgálatot. Munkájukban elég sok volt a holtpont, mivel naponta csak két alkalommal érkeztek a határra horvát buszokkal a migránsok. A katonák kétsoros sorfalat képeztek a közös határponttól azátvizsgáló helyig, ahova a rendőrök felvezetésével jutottak el a migránsok. “Itt elég gyakran előfordult, hogy az átvizsgálást végző „készenlétis” rendőrök szúróeszközöket találtak, így késeket és hosszabb tőröket is kénytelenek voltak elkobozni tőlük”- emlékezik a főtörzsőrmester. Szerinte, aki egyenruhát húz, annak egyik fontos célja, hogy előbb-utóbb terepen is bizonyíthasson. “Mi oktatóként elsősorban irodai munkát végzünk, ezért számunkra különösen izgalmas volt ez a munka”- mondja Lovász Sándor.

Dr. Horváth Tibor ezredes szerint a hallgatók mind oktatási, mind katonai szocializáció szempontjából fontos feladatokat láttak el, ráadásul eredményesen. Az intézetvezető egyetemi docens elmondta, hogy a fiatalok nem harci feladatot hajtottak végre, de éles helyzetben gyakorolhatták az elméletben egyszer már megtanultakat. A hallgatók most voltak először olyan helyzetben, amikor hosszabb ideig tábori körülmények között kellett élniük, dolgozniuk. “Már a mostani vizsgákon is megjelentek azok a visszajelzések, amely tapasztalatokat a feladat végrehajtása során szereztek a hallgatók” – mutat rá az ezredes a feladatban való részvétel hasznosságára.

Emellett kiemelte azt is, hogy Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar a feladat végrehajtásának teljes vertikumában, így a harcászati, a parancsnoki és stratégiai szinten is részt vett. Decembertől ugyanis a HHK oktatói állományából többen is részesei lettek annak a tervezési és vezetési munkának, amit a Magyar Honvédség koordinál és irányít. Horváth Tibor a Stratégiai Műveletvezetési Központban teljesít rendszeresen szolgálatot, ahol a szerb, a horvát és a szlovén határszakaszokon történő eseményeket rögzítik és elemzik. A számítógépes tapasztalat-feldolgozó rendszer segítségével továbbra is sikeresen fel tudnak majd készülni egy jövőbeni eseményre. Amely a magyar-román határzár kiépítése is lehet a jelenlegi előrejelzések szerint. Az ezredes elmondta: ez már elő van készítve, a kitűzések, a helyszínek pontosítása megtörtént. Ha szükségessé válik, akár néhány nap alatt megépülhet a „kerítés” a magyar-román határon is.


Szöveg: Szöőr Ádám


A Haza lovagjaivá kell lennetek!

    • ludovikas levente

Egy tiszt életének legmeghatározóbb eseménye az, amikor leteszi az esküt. A Ludovika Akadémián felavatott hadnagyokat minden helyzetben az egyenes jellem és az egyenes tartás jellemzi. Bár az idők során a rituálé megváltozott, az ünnepség emelkedettsége és szentsége ma is a régi. Siposné Prof. dr. Kecskeméthy Klára ezredes, az NKE HHK egyetemi tanára kalauzolt el minket a régmúlt hagyományaiba.


Amit a történelem felülírt

„Összenőtt zsenge szívetek és lelketek Hazátokkal, így lettetek e hazának igazi hatalmas lovagjaivá. Törhetetlen vitézi erőtökkel rántotok kardot e földért, ennek népéért és minden részéért e Hazának” – ezeket a gondolatokat mondta Dr. Béres Gaudenc, a Ludovika Akadémia római katolikus lelkésze az 1926-ban végzett ludovikások avatási ünnepségén. Az Osztrák–Magyar Monarchia idején I. Ferenc József császár és magyar király születésnapján, augusztus 18-án tartották a tisztavatást. A világháborúk azonban sok mindent felülírtak. Az I. világháború kitörését követően egy tanév alatt négy tisztavatás volt a Ludovikán. Az elsőt pár nappal az I. világháború kitörése után tartották, majd ugyanebben az évben október 15-én a következőt, hiszen a frontokon szükség volt a jól képzett katonai vezetőkre. 1915. március 15-én esküt tettek azok a tisztek is, akik csak másfél évig tanultak a Ludovika Akadémián, majd augusztus 18-án, a császár születésnapján ismét volt egy avatás. Ez a négy ceremónia elvitte a teljes tiszti utánpótlást, gyakorlatilag megszűnt működni a Ludovika Akadémia, hiszen már nem volt kit tanítani és kibocsátani.

A Nagy Háború után 1920. szeptember 27-én indult meg újra a képzés a Ludovika Akadémián, ettől kezdve a tisztavatásokat mindig augusztus 20-ra, Szent István napjára időzítették, ettől csak egyszer, 1930-ban, Ferenc József születésének 100. évfordulóján tértek el. A II. világháborús évek alatt ismét sorozatban és rendhagyó időpontokban avatták a tiszteket. 1940-ben július 4-én volt a tisztavató, ekkor már a II. világháború szele elérte Magyarországot. 1942-ben is június 18-án tettek esküt a tisztek, Horthy Miklós kormányzó, a legfőbb hadúr születésnapján, majd december 6-án, Miklós napján, a kormányzó névnapján. Az 1944. augusztus 20-i avatás azért volt rendkívüli, mert az angolszász repülők akkor már javában bombázták Budapestet, és nem merték megkockáztatni, hogy a hagyományoknak megfelelően az Orczy-parkban, a Nagyréten tartsák meg az ünnepséget délelőtt. „Este hat órakor volt az avatás a Hűvösvölgyben, a magyar királyi Bolyai János Honvéd Műszaki Akadémia alakulóterén. A három katonai akadémia (1939 őszén a Ludovika Akadémia mellett létrejött a Bolyai János Műszaki Akadémia és a kassai Horthy Miklós – később Horthy István – Repülő Akadémia) kibocsátott tisztjeit odavitték a Hűvösvölgybe. Gondoljunk bele abba, hogy ha ez az esemény az amerikai vagy angol hírszerzés tudomására jutott volna, akkor úgymond le tudták volna fejezni a teljes leendő magyar tisztikart” – mondta Kecskeméthy Klára. Az ezredes hangsúlyozta, hogy 1921 és 1932 között Horthy Miklós kormányzó minden egyes tisztavatáson megjelent. 1933-tól 1944. augusztus 20-ig mindig csak a képviselőjét küldte el. Amikor 1944-ben a Hűvösvölgyben a három katonai akadémia tisztjeit avatták, ott volt Horthy Miklós, és beleírt az avatási naplóba. „Sokan azt gondolják, hogy ez volt a legutolsó tiszti avatás, azonban ez nem így van. Ugyanis amikor a front közeledtével kitelepítették a Ludovika Akadémiát, elindultak nyugati irányba, és 1944. november 15-én Körmenden, a Batthyány-kastély parkjában, illetve Hajmáskéren volt az utolsó ludovikás tisztavatás” – tudtuk meg Kecskeméthy Klárától. A Ludovika Akadémia fennállása alatt mintegy 10853 tisztet avattak fel, akik közül 1145-en haltak hősi halált a különböző frontokon és hadszíntereken.


Változó hagyományok

Az utolsó ludovikás eskütételen Szálasi Ferenc rendeletét olvasták fel az „idő előtti” tisztavatásra vonatkozóan. Ezek után a Ludovika Akadémia utolsó parancsnoka, Kocsis László vezérkari ezredes szólt az állományhoz. A tisztek a Ludovika zászlóra esküdtek fel, de a hagyományos szablya nélkül. Pisztoly volt helyette, így az eskü szövege is megváltozott: az „Ősi magyar szokás szerint rántsunk kardot!” fordulatot el kellett hagyni. Az évfolyamelső vitéz nemes Szőllősy Sándor hadnagy az alábbit mondta helyette: „A Duna, a Tisza, a Dráva, a Száva és a Kárpátok visszhangozzák fogadalmunkat: A hazáért mindhalálig!” Nem is díszes oklevelet kaptak, hanem egy igazolványt arról, hogy elvégezték a Ludovika Akadémiát.

Az avatás kezdetben a Díszteremben zajlott. Felsorakoztak az avatandó tisztek, ahol kihirdették a hadnagyi kinevezéseket, kiosztották a Ludovika Akadémia elvégzését igazoló díszes okleveleket és a ludovikás gyűrűket, amelyet gyűrűpróba előzött meg. Ezt követte az istentisztelet a római katolikus kápolnában, illetve a protestáns imateremben, ki-ki a vallásának megfelelően. A hálaadó istentisztelet után adták át az alapítványi díjakat a különböző fegyvernemeknél azoknak a rangelső hadnagyoknak, akik a legjobban teljesítettek, majd elkezdődött a tényleges ünnepség, amelyet a Ludovika Akadémia Nagyrétjén rendeztek. Itt felsorakoztak az akadémikusi alakulatok, az avatandó hadnagyok, valamint a tanári és a tiszti kar. Az eseményre a Magyar Honvédség elöljáróinak, a diplomáciai testületek képviselőinek dísztribünt építettek. Felsorakozott a Ludovika Akadémia teljes állománya. Amikor az elöljáróság bevonult és elfoglalták a helyüket a dísztribünön, a Himnusszal elkezdődött az ünnepség. A beszédet követte a tiszti eskü, amelyben a leendő hadnagyok a Legfőbb Hadúrra esküdtek fel, az Osztrák–Magyar Monarchia idején pedig I. Ferenc József császárra. Kiállt a katonatársai elé az a rangelső, akit kiválasztottak és méltónak tartottak arra, hogy az eskütétel után a kardrántásra szólítsa fel a leendő hadnagyokat. „Bajtársak, hazánk iránti hűségünk jeléül ősi magyar szokás szerint rántsunk kardot. Kardjaink érces pengése mellett egy szívvel, szent lelkesedéssel kiáltsuk fogadalmunkat: A Hazáért mindhalálig!” Egy, az 1932/33-as tanévben végzett ludovikás így emlékszik vissza az 1933-as hadnagyavatásra: „Hét órakor a díszteremben kihirdették a hadnagyi kinevezéseket és kiosztották a Ludovika Akadémia elvégzését tanúsító okleveleket, valamint a ludovikás gyűrűket. Fél 9 órakor hálaadó istentisztelet volt, ennek befejeztével az egyes fegyvernemeknél rangban elsőkként végzett új hadnagyok megkapták a nekik odaítélt alapítványi jutalmakat. A nyilvános ünnepség ősi Alma Materünk parkjában folyt le. Fél 11 órakor érkezett meg a Kormányzó Úr Ő Főméltósága képviseletében vitéz Kárpáthy Kamilló, a m. kir. honvédség főparancsnoka, aki kíséretével kivonult akadémikusi alakulatok, a felavatandó hadnagyok, valamint a tiszti- és tanári kar arcvonala előtt elhaladva, a Himnusz hangjai közben fogadta a kivonult alakulatok díszelgését. Miután a felavatandók a Ludovika-szobor elé vonultak, ahová az akadémia zászlaját előre hozták, vitéz Jány Gusztáv, a főcsoport főparancsnoka magas szárnyalású beszédében búcsúztatta el az életbe kilépő tanítványait. Ezután következett az eskü, aminek elhangzása után a rangban legidősebb új hadnagy, Rásky Jenő lelkes hangon tolmácsolta felavatott bajtársai nevében a Legfőbb Hadúr iránt érzett hűségüket és köszönetet mondott volt parancsnokaiknak és tanáraiknak. A beszéd végén az ifjú hadnagyok ősi szokás szerint kardot rántottak és a kardpengék csengése közben a ludovikás jelmondat: „a hazáért mindhalálig!” kiáltásával pecsételték meg fogadalmukat. Az ünnepséget a kivonuló alakulatoknak a ludovikás induló hangjára végzett feszes díszmenete zárta be.” 

Tisztavatások a második világháború után

A második világháborút követően 1964-től avattak ismét tiszteket hazánkban, az úgynevezett Egyesített Tiszti Iskola udvarán, szeptember elején. 1969. augusztus 20-án már az alkotmánynapi ünnepi program kiemelt eseménye lett a Kossuth téren megrendezett tisztavatás, amely az ország nyilvánossága előtt zajlott, s amelyen részt vettek az akkori állami és pártvezetők, a katonai felsővezetők, a fővárosi diplomáciai képviseletek katonai és légügyi attaséi, az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka, illetve a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erői főparancsnokának magyarországi képviselői is. Az 1980-as évek második felétől a tisztavatás menetében több változás is volt. 1986. szeptember elsejétől például a katonai tanintézetekben a négyéves képzésről áttértek a hároméves képzésre, így 1987. augusztus 20-án a végzős negyedévesekkel együtt a harmadik évfolyam hallgatóit is tisztté avatták. 1986-ban jelentek meg a tisztavatáson történelmi zászlók, ezzel hangsúlyozták ki a hadsereg nemzeti jellegét. 1989-ben a társadalmi és politikai változásoknak megfelelően módosítottak a fogadalom szövegén, amelyben az ország védelme, az alkotmány és a törvények betartása, illetve betartatása, továbbá a haza iránt elkötelezett szolgálat mellett tettek hitet az avatandó tisztek.  Az 1998-as tisztavatáson már a Szent Korona másolatának jelenlétében hangzott el a fogadalomtétel. Az államalapítás ezredik évfordulóján, 2000-ben a tisztavatást a Kossuth téren rendezték meg. 2010-ben a Hősök terén volt a ceremónia, és ezen az avatáson szerepelt először az új hallgatói díszöltözet, illetve két, a ludovikás hagyományokhoz visszanyúló lényeges mozzanat, a kardrántás, valamint „a Hazáért mindhalálig!” felkiáltás is. 2011-ben az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből származó tradíciót, a kardlengetést elevenítették fel, amellyel akkoriban a végzősök a tisztté avatásuk miatt érzett örömüket fejezték ki. 2012-ben már nem a Hősök terén, hanem a Parlament előtti Kossuth téren tettek esküt az ifjú tisztek, akik már a 2012. január elsején létrejött Nemzeti Közszolgálati Egyetemen fejezték be tanulmányaikat, és a 2011-ben felállított MH Ludovika Zászlóalj állományába tartoztak. A legutóbbi tisztavatáson, 2014. augusztus 20-án 119 tisztjelölt tette le az esküt a Kossuth téren, ahol Áder János köztársasági elnök és Hende Csaba honvédelmi miniszter mondott beszédet. Az NKE-n idén 94 honvédtisztjelölt tesz majd esküt. A 85 fiú és 9 lány a ludovikás hagyományokat követve erősíti meg fogadalmát: a Hazáért mindhalálig! 


Szöveg: Szabó Tibor

Cimkék: Bonum Publicum, 2015

Ludovika, egy életre szóló eskü

    • vitéz békei Koós Ottó
    • Ludovika_Hadtörténeti Múzeum 2
    • Ludovika_Hadtörténeti Múzeum 2
    • Ludovika_Hadtörténeti Múzeum 3
  • Előző
  • Következő

A 99 éves vitéz békei Koós Ottó magyar királyi századost 1938-ban avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. Részt vett a II. világháború harcaiban, ott volt a doni ütközetnél, állt hadbíróság előtt, és megjárta a Gulagot is. Tizenkét év hadifogság után tért haza Magyarországra, és hosszú évekig nehéz körülmények között élt. Koós Ottót, aki decemberben lesz száz éves, a rendszerváltás után rehabilitálták. A százados a mai napig nagyon aktív, rendszeres résztvevője a Ludovika Kávézó összejöveteleinek, amely a katonanemzedékek rendszeres találkozó helye a Zrínyi Miklós Laktanya és Egyetemi Campuson.


Miért választotta annak idején a katonai pályát, mi motiválta?


Vitéz békei Koós Ottó: Ötéves koromtól kezdve laktanyában laktam, ugyanis édesapám hivatásos tiszt volt, és több helyen teljesített szolgálatot. Először a pozsonyi 13. honvéd gyalogezrednél, majd Budapesten a Nemzeti Hadseregben, ahol zászlóaljparancsnok volt. De éltünk Berettyóújfalun, majd Körmenden, Magyaróváron és a végén, amikor rendeződött a Nemzeti Hadsereg állománya, Nagykanizsán, ugyanis ott alakult meg a 6. honvéd gyalogezred. Ott élt az ember a katonák között, az akkori tisztekre, apám bajtársaira felnéztem, akik szépen voltak dekorálva, ha mondhatom ezt, és ez már példát, mintát adott az embernek. Apám tábornok volt, nagybátyám, aki századosként kezdte és altábornagyként ment nyugdíjba, a Kormányzó szárnysegédje 24 évig. Amikor elvégeztem az elemi iskolát, arra kértem apámat, hogy adjon be az úgynevezett katonai alreáliskolába. Édesapám viszont azt mondta, hogy nem mehetek katonai iskolába, hanem járjak gimnáziumba, érettségizzek le, és ha az érettségi után is katona akarok lenni, akkor ám legyen. A nagykanizsai piarista gimnáziumba írattak be a szüleim, és amíg ott tanultam, az idő alatt is állandóan kértem, piszkáltam apámat, sőt mondhatni követeltem, hogy adjon be a katonai iskolába. Hozzá kell tennem, hogy nem voltam valami jó gyerek, és a gimnáziumban sem voltam az éltanulók között. Olyan bizonyítványt vittem haza, amiben nem éppen a legjobb érdemjegyek szerepeltek, és azt mondtam, hogy azért tanulok ilyen rosszul a gimnáziumban, mert katonaiskolába akarok menni, ezzel végül kierőszakoltam apámtól, hogy beírasson katonaiskolába. Ezt akkoriban kérvényezni kellett, és ennek alapján döntöttek arról, hogy felvesznek-e. Másodévben bekerültem a kőszegi Hunyadi Mátyás Reáliskolai Nevelőintézetbe. A két világháború közötti hadsereg állandó átszervezés alatt volt, hiszen a trianoni békeszerződés diktálta szabályok és feladatok annyira megkötötték a hadsereg vezetésének a kezét, hogy bizony sok úgynevezett rejtett alakulatot kellett megszervezniük. A békeszerződés betartását a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság felügyelte. Akkoriban az ország gazdasági helyzete és a bizottság jelenléte nem tette lehetővé a hadsereg fejlesztését, ezért az ország védelméhez szükséges fegyveres erőt a rejtett alakulatok biztosították. Az  alreáliskola elvégzése után Budapesten, a Bocskai István Katonai Főreál Iskolában tanultam, itt csak egy évig voltam, mert az átszervezés miatt Pécsett végeztem el a következő három évet, érettségiztem, és ezután kerültem a Ludovikára.


Hogyan lehetett bejutni akkoriban a Ludovika Akadémiára, milyen feltételei, kritériumai voltak ennek?

K. O. A katonai főreáliskolát végzetteket automatikusan felvették a Ludovikára, egyedül egy komoly, megismételt egészségügyi vizsgálaton estünk át. Ezek a katonai reáliskolák azonban nem biztosították azt a létszámot, amit a hadvezetés, illetve a minisztérium betervezett az egyes évfolyamoknál, ezért a civilben érettségizetteknek is lehetett pályázni a Ludovikára. A Ludovika Akadémiára jelentkező civil érettségizetteknek sport- és elméleti vizsgát kellett tenniük, és természetesen egészségügyi alkalmassági vizsgálaton is át kellett esniük. A sportvizsgán atlétikai számokban, illetve úszásban is teljesíteni kellett az előírt követelményeket. Az úszásnál volt olyan felvételiző, aki nem tudott úszni, mert az úszástanulás annak idején nem volt annyira jellemző. Volt olyan eset, amikor a felvételizőknek kiadták az utasítást, hogy ugorjanak a medencébe és ússzák le a meghatározott távot, akkor a felvételiző beugrott a vízbe, kapálózott, és ki kellett menteni, nehogy megfulladjon. De ez a jelentkező a végén még jó pontot is kapott, hiszen annak ellenére, hogy nem tudott úszni, mégis beugrott a vízbe és teljesíteni akarta az úszásban előírt követelményt, ezzel a tettével a bátorságát bizonyította. Tehát a lényeg az volt, hogy a felvételiztetők megnézzék azt, hogy testileg és alkatilag mennyire erős a jelentkező.


Ha jól tudom, akkor azokat, akiket felvettek a Ludovika Akadémiára, rögtön bedobták a mélyvízbe, hiszen az első évben kihelyezték őket az alakulatokhoz. Erről mit tud mondani?


K. O. A két háború közötti huszonöt év, ahogyan már említettem, állandó átszervezéssel telt. 1923-ig bekerültek a főreáliskolások és a felvételt nyert civilek a Ludovikára, akik három évet végeztek. 1923-ban nem volt avatás, mert négy évre emelték a képzési időt a Ludovika Akadémián. 1931-ben a négy évből az elsőt csapatnál kellett leszolgálni. Éppen úgy, mint amikor egy érettségizett fiatalember bevonult a honvédséghez, és elvégezte a tartalékos tiszti iskolát. Tehát amikor bejutottunk a Ludovikára, és kikerültünk csapathoz az első évben, ugyanúgy végigcsináltuk az újonc kiképzést, annak ellenére, hogy az alaki kiképzést, a honvédségnek az alapértékeit már a főreáliskolában megtanultuk. Tereptan, térképrajzolás, fegyverfogások, lövészet… Ezeket végigcsináltuk, utána tisztes, majd tartalékos tiszti iskola következett. Év végére lettünk karpaszományos őrmesterek, ezt követően kerültünk fel a Ludovika második évfolyamára. Tehát az akadémián eltöltött három év után lettünk hadnagyok, és aztán jött a háború. Mi, akik 1938. augusztus 20-án végeztünk a Ludovikán, voltunk az utolsók, aki a teljes négy évet megcsináltuk. Az utánunk következő évfolyamot 1939. január 15-én avatták fel, tehát ők már csak három és fél évig, az 1939. augusztus 20-án felavatottak pedig három évig tanultak a Ludovikán. Az öcsém pedig, aki 1942-ben végzett itt, már a katonaiskolából egyenesen a Ludovikára került, és három év után lett hadnagy. Az utána következő évfolyamot december 6-án avatták, ők két és fél évet, az 1943-asok és az 1944-esek már csak két évet tanultak a Ludovika Akadémián, míg az 1944 novemberében felavatott tisztek csak másfél évet.


Milyen volt az élet a Ludovika Akadémián, hiszen ez az intézmény sokkal több volt egy klasszikus értelemben vett katonatisztképző intézménynél?


K. O. Egész nap, sőt azt lehet mondani, hogy a nap huszonnégy órájában felügyelet alatt voltunk. Napirend szerint éltünk, be volt osztva, hogy mikor mit kell csinálni, hogy ekkor és ekkor mész a tanterembe és ismételsz. Ez azt jelentette, hogy a Ludovikán minden nap tanulni kellett. Azt is szigorúan megszabták, hogy mikor mehettem ki. A tanárok is mindannyian jól képzett katonák voltak, akik – néhány kivétellel – megjárták a Nagy Háborút. Például az utolsó két ludovikás évemben a századparancsnokom egy tiszti arany vitézségi érmes őrnagy volt, vitéz Sályi Géza, aki ezredesként fejezte be a második világháborút. Amikor egy régi ludovikás tanítványa a háború után találkozott vele, megkérdezte tőle: „Ezredes úr, hogy néz ki?” Ugyanis az ezredes szenesen, piszkosan ment haza a munkahelyéről, mert rakodómunkásként dolgozott a Tüzépnél. Sályi Géza a következőket mondta a volt tanítványának: „Köszönöm szépen, jól vagyok. Igaz, ma egy kicsit fáradt vagyok, mert sok munkánk volt, sokat kellett rakodni. De idefigyelj, mondok én neked valamit! Este, amikor hazamegyek, megmosakodom és a tükörbe nézek, nem kell magamat szemen köpni!” Ilyen tartással rendelkeztek a tanáraink.


Milyen volt a társasági élet a Ludovikán?


K. O. A tanáraink mindig hangsúlyt helyeztek arra a szolgálati szabályzatban, de más egyéb tantárgyaknál is, hogyan kell egy tisztnek viselkedni, miként kell a polgári lakossággal vagy magával a legénységgel bánni. Azt nem állítom, hogy egy se volt közöttünk, akinek a magatartását kifogásolni lehetett, de általában, ha valaki valamilyen bűnt elkövetett, tudta, hogy mi a kötelessége. Nekem volt olyan évfolyamtársam, aki egy kicsit bohém volt és szeretett kártyázni. Amikor kikerültünk, egy év múlva hallottam, hogy ez az évfolyamtársam öngyilkos lett. Tudod, mennyiért lett öngyilkos? Mindössze tíz pengőért, ami a fizetésének a huszadrésze volt. Ő kezelte a zászlóalj pénzét, és amikor vesztett a kártyán, akkor kivett a zászlóalj pénzéből tíz pengőt, hogy majd elsején, amikor pénzt kap, visszateszi a kasszába. Azonban az elseje és az ő pénzkivétele között kapott egy ellenőrzést, ahol észrevették, hogy tíz pengő hiányzik. Emiatt lőtte főbe magát.


Hogyan tudná megfogalmazni: mit jelentett ludovikásnak lenni?


K. O. Hazaszeretet, bajtársiasság, tisztesség, becsület, minden, ami szép és jó egy ember életében. Ha valaki kijelentett valamit, azt be is tartotta, ez becsületbeli ügy volt. Nem mondom azt, hogy nem csináltunk csínytevéseket, s azt sem, hogy nem fordult elő, hogy elmentünk az ezredtársammal, egy jó barátommal olyan helyre, ahová megtiltották a tiszteknek, hogy bemenjenek, például kocsmákba. Igaz, polgári ruhában, civilben mentünk, de végül lebuktunk, mert felismertek, hogy a tábornok fia vagyok. Láttam a jó példákat, és engem is ez alapján neveltek. Szegény apám pont az avatásom előtt egy hónappal halt meg, sajnos már nem élhette meg azt, hogy a fia hadnagy legyen. Már önmagában adott egyfajta nevelést, tartást, hogy a Ludovikán voltál, ott tanultál, még úgy is, hogy beleszülettem a katonaéletbe.


A második világháború után milyen hátrányokkal járt az, ha valaki ludovikás volt?


K. O. 1944. október 27-én Ungvárnál estem fogságba mint zászlóaljparancsnok. Ekkor a legénységem azt mondta: „Százados úr, vágja le a csillagjait!” Lehet, hogy voltak, akik levágták, de én erre azt feleltem nekik: „Fiaim, ha az előnyeit élveztem, akkor vállalom a hátrányait is.” Belém nevelték, hogy nem hagyod el az egységedet és a legénységedet. A tiszti szolgám előkészítette a szökésünket, de én erre nemet mondtam. Nem vettem volna a lelkemre, hogy a szökésem miatt megtizedeljék a legénységemet, mert nincs ott a kapitány. Szóval orosz hadifogságba kerültem, és a szovjet hadbíróság elítélt 25 évre. Tehát 1950-ig voltam hadifogoly, majd utána gulágos lettem. 1955-ben hoztak haza, és egy évig ültem még itthon a jászberényi börtönben, ahonnan 1956. október 8-án szabadultam. Utána 33 évig voltam a politikai rendőrség megfigyeltje, azaz nem kaphattam vezető beosztást, és még jogosítványt sem szerezhettem autóvezetésből, segédmunkásként kellett dolgoznom. Igaz, végül egy rendőr könnyelmű ígérete miatt sikerült jogosítványt szereznem, és mind a mai napig, 99 évesen is vezetek. 


Ludovika Kávézó

A Ludovika Kávézó 2012. március 29-én bontott zászlót a Zrínyi Miklós Laktanya és Egyetemi Campuson, ahol a még élő egykori ludovikások és az MH Ludovika Zászlóalj ifjú honvédtisztjelöltjei havonta találkozhatnak egymással, és folytathatnak eszmecserét az elhangzott előadások kapcsán. A Ludovika Kávézóban a születésnapos ludovikások köszöntése az összejövetelek elmaradhatatlan része. Az egykori ludovikások elhunyt bajtársaikról is megemlékeznek. Az idős bajtársak felelevenítik a háborús élményeiket, elmondják a hadifogságuk történetét, de beszélnek arról is, hogy milyen volt a felvételi a Ludovikán, hogyan élték meg például a csapatgyakorlatokat, a tisztavatást, illetve azt, hogy nem folytathatták a tiszti hivatásukat a második világháború után. Bár sokuknak nehéz sors jutott, az egykori ludovikások közül mindenki megállta a helyét a polgári életben is, aki tudott, főiskolai és egyetemi diplomát szerzett, és a társadalom megbecsült tagja lett. A volt ludovikások a kávézóban elhangzó előadásoknak köszönhetően betekinthetnek a modern hadviselésbe, a korszerű hadműveletekbe. A Ludovika Kávézó rendezvényein a hozzátartozókat is szívesen látják, minden hónap negyedik csütörtökjén.


Szöveg: Szabó Tibor


Fotó: Szilágyi Dénes, Hadtörténeti Intézet és Múzeum