Szűkítés


Minden Címke 188


Jelenleg 7 bejegyzés található Katonai Vezetéstudományi és Közismereti Tanszék hírek cimkével

Harai Dénes: KOEGZISZTENCIA VAGY KONFLIKTUS?

A tisztelt olvasótól elnézést kérek a címben szereplő két latin szóért, de a kontrasztot jobban kifejezik, mint a konfliktus vagy együttlétezés; e kifejezést, az UNESCO főigazgatója használta évtizedekkel ezelőtt. A cím azt a lényegi problémát ragadja meg, amelyről egyetemünk Molnár Tamás Kutató Központja „Multikulturalizmus válság? Miféle válság?” — címmel rendezett konferenciát 2016. február 5-én. A konferencián vitaindító előadást tartott Molnár Attila Károly a központ vezetője, Szilvai Gergely, Ungár Péter, Sántha Hanga, valamint Navracsics Tibor EU-biztos is. E témakörben nem voltak megkerülhetők sem a jelenségek, sem a probléma, sem maga az elméleti háttér — hozzátéve, hogy a téma nem elméleti probléma, s nem az elméleti-, hanem a konkrét-emberből kell kiindulnunk.

Amikor a konferencia címét elolvastam, egyből arra gondoltam, elbújni valami mögé (fogalom, érték, titok, mítosz, stb.) archaikus maradvány, egy kicsit ilyen fogalom a multikulturalizmus is, amely napjainkra kiüresedett, gyakorlata válságba került, és ezt éppen azoknak a fejlett országoknak a vezetői hangoztatják — Németország, Anglia, Franciaország stb., — amelyek eddig rákényszerítették ezt a közgondolkodásra, — az arab invázió, és a terrorcselekmények következtében; annak ellenére, hogy például Németország a fiatal felnőtt bevándorlók tömegével elérte, hogy ne kelljen csökkenteni a nyugdíjakat, ne kelljen emelni a nyugdíjkorhatárt, és nem kellett növelni a társadalombiztosítási járulék arányát sem a bruttó bérhez viszonyítva, mint ahogyan ezt Andorka Rudolf, már egyik 1995-ös írásában vázolta Németország esetében.1 E gazdaságdemográfiai döntés két évtizedet váratott magára Németországban, ahol ez a megoldás jókora meglepetést okozott; egyébként nekünk, magyaroknak is, — további más országokkal együtt — helyzetünkből adódóan, el kell gondolkodni ezeken az összefüggéseken, mielőtt iszlamofóbiát kapnánk.

Egyébként történelmileg is konfliktusra vagyunk hangolva, mert csak olyan történelmet ismerünk, amelyben háborút is viselt minden nemzet. Illeszkedni általában nem lehet tökéletesen, mivel nem geometriai idomokról van szó az emberek esetében, és egy-egy újabb helyzethez való igazodás, maga is újabb döntéseket igényel. Az integrálódáshoz, le kell küzdeni a történelmi aszimmetriákat, ami az egyén népcsoportja, valamint a befogadó népcsoport története között húzódik. Míg az embercsoportok végigvergődnek a történetükön sebeket ejtenek, gyötrelmeket okoznak egymásnak. Különösen nehézséget okoz, hogy a párbeszédet akkor kell elindítani, amikor mindenki zokog a saját koporsói fölött Franciaországban, Szíriában, Irakban, Afganisztánban, Palesztinában és Izraelben is. Röviden az előadásokról elhangzásuk sorrendjében:

Molnár Attila Károly: „A multikulturalizmus projektje” című előadásában elmondta, hogy gyakran leegyszerűsítik a témát a kisebbségi jogok támogatására. Több irányból kap kritikát a téma, így vannak olyan vélemények, hogy ez a terroristáknak jó, erősíti a kulturális elkülönülést, rossz a gyakorlata, stb. Az Osztrák-Magyar Monarchia nem volt multikulturális, említette az előadó. A normatív gondolkodás azt hangsúlyozza, hogy „sokfélék” vagyunk. E szemléletnek van egy totalizáló faktora is, amely teljesen felszámolná a magán és közszférát.

Szilvay Gergely: „A túlérzékenység kultusza” című előadásában olyan egyetemi jelenségeket említett, mint a „safe space” a konfliktusok kerülése, egy biztonságos hely ahol nincs  vita; vagy „Trigger Warning” egyetemi gyakorlata az északi országokban, azaz akit sért, egy-egy téma az nem megy el az adott órákra. Említette a gyűlöletbeszéd (hate speech) problematikáját, a politikai korrektséget (political correctness), valamint R. Koselleck ellenségkép felfogását (az ellenség barbár, stb.). A spektrum végén még a nemi különbségeket tagadó nézetek is jelen vannak.

Ungár Péter: „Multikulturalizmus: A klasszikus narratíva válsága” című előadásában kiemelte, hogy vannak, akik a kiinduló állapotot tartják értékesnek, tolerancia, diverzitás (a különbözőséget megélni) — identitás.  „A kisebbség mellettem él.” — mondta az előadó, jelenkorunkban azonban a kisebbség lobbi-szervezetté alakul. A fogalom inkább a töredezettség elfedésére alkalmas.

Sántha Hanga: „Az integrációs probléma biztonságpolitikai aspektusai” című előadásában elmondta, hogy halmozódik a frusztráció, zavar van a racionalizmus és a nacionalizmus kapcsolatában. A muszlim kultúra külső-vezérlésű, — hangsúlyozta. Mindezeknek biztonságpolitikai vonatkozásai vannak. A multikulturalizmust együttérzési formaként is felfoghatjuk.

Navracsics Tibor EU-biztos: „Az interkulturális dialógus fontossága napjainkban” című előadásában megerősítette a címben foglaltak jelentőségét az együttélés szempontjából. Kiemelte, hogy „1. együtt élni soha nem volt könnyű; 2. a multikulturalizmus leíró fogalom.” Hangsúlyozta, hogy a közösség a nagyobb keret. Az integráció maga is felveti az identitás problémáját, nem csak pozitív, hanem negatív értelemben is: „Kik nem vagyunk mi?”. Említette a monolit kultúrák problémáját, hozzátette, hogy a magyar kultúra nem volt az. Úgy vélte, hogy külön értéktartalmat nem kell tulajdonítani a multikulturalizmus fogalomnak. Az alternatívák közül az integráció, vagy asszimiláció, és a párhuzamos társadalom (más megnevezéssel mondhatjuk, hogy gettó — H. D., mert a nyugati mega-poliszokban mindenhol kialakultak ilyenek) jelenségeiről beszélt.

A konferencián nem volt idő a részletesebb hozzászólásokra, voltak, és maradtak vitapontok. Röviden összefoglalom, amire a téma kapcsán gondolok: Az ember életéhez szükséges az önmeghatározás. 1990-től, a rendszerátalakulástól azt hittük, hogy —amikor a nagy ketrecben lévő kis ketrecek ajtaja is kinyílt, — van lehetőségünk az önmeghatározásra, de ezt nem hagyták, erre még két évtizedet várni kellett. Mi történt közben? — kérdezhetjük, a válasz az lehet, hogy az érintett csoportok stigmák osztogatásával idegesítették egymást. Az identitás - Erős Ferencnek, a téma neves szakértőjének megfogalmazásában — a társadalmiság alapja. Vannak nemzetek, például Lengyelország, ahol a közösségi identitás a valláshoz kötődik, mi több a társadalmi változást előidéző Szolidaritás mozgalom is katolikus volt — mondja Stefan Chwin lengyel író.

Kiemelhetünk néhány olyan összefüggést, amelynek megbeszélésére nem volt idő:

  1. A jövőről gondolkodva néhány korlátot látnunk kell már az elején, így például azt, hogy: (a) az emberi, társadalmi valóságnak nincs végső megoldása a heideggeri értelemben, az ember »megoldhatatlan«; (b) sohasem voltak, és ma sincsenek a társadalom- és a humántudományokban egységes világnézetek, paradigmák, amelyekkel lényegileg lehetne ráközelíteni e témára; (c) Az idő nem oldja meg ezt a gondot, mert Európában, a több évszázada egymás mellett élő népek, népcsoportok közül is vannak, akik még mindig idegenként tekintenek a másikra, elvitatják teljesítményeit, akadályozzák a kiemelkedésben, stb. E vonatkozásban sem volt jó a szocialista időszak, gondoljunk arra, hogy, amikor tehetséges közgazdászok kidolgozták az „Új Gazdasági Mechanizmus” magyar modelljét, — ez abban az időszakban volt, amikor az ázsiai kis tigrisek a maguk modelljeit követve kiemelkedtek és napjainkban is kiemelkedők, — akkor ezt nekünk nem hagyták, és 1973-ra nagyjából le is törték az ambíciót.

  1. Amennyiben egy alapos tanár a történelmet, különösen a politikatörténetet úgy tanítja, ahogy az valóban volt, akkor mindenki megsértődhet különösen az országon belül, de kívül is sokan, gondoljunk a békediktátumokra (1920, 1947).

  1. Az olyan fogalom, mint a multikulturalizmus csak az európai közvéleményre oktrojált (rákényszerített) volt, amelybe beleszublimáltak — említette e vonatkozást Navracsics Tibor EU-biztos is — elfogadhatatlan, a saját csoportérdekeket szolgáló törekvéseket: gondoljunk a nemi különbségek tagadására, és pedagógiai torzójára az egyik óvoda gyakorlatában; vagy Az erkölcsi spekulációk — a helyzethez igazított elvek — is gyakran kudarcot vallanak. Ilyen spekulációnak vélhetjük a Nyugaton divatos kifejezést és következményeit, a Politikai Korrektséget (Political Correctness). A jelenségben benne élő Határ Győző úgy gondolja, hogy ez „…nemcsak, hogy megbénítja a gondolkozást, hanem — reflexívről-reflexívre — a gondolkozás öncsonkításával jár.”2  A Politikai Korrektség alapigazságai — állítja Határ Győző — gurujainak önkényes etikai, esztétikai értékítéletei a tetszésjog alapján, amelynek a következménye a nyugati civilizáció intellektuális elsorvadása lesz. Umberto Eco is a fundamentalizmus irányába ható jelenségként értékeli, amely túlfut a célján és nem a toleranciát erősíti, hanem diszkriminálja azokat is, akik nem követik szabályait.3 A világosságot, célratörést nem nélkülözheti a közbeszéd. Ha a közösségi funkciók leépülnek a közvélemény nem morális hatalom többé, ezért a civil társadalomnak alig van önvédelmi képessége. A globális világ kezdeményezőkészségre és a teljesítmények cseréjére épít, amelyeknek a hátterében ott van a tudomány, telekommunikáció, ipar, kereskedelem, mezőgazdaság, szállítás, a haderő, stb. Lehet, hogy csak azért nem szeretjük, mert a globalizmus elhelyez bennünket egy rangsorban és gondolkodásra késztet önmagunkról, hogy jelen vagyunk-e a világban, milyen módon veszünk részt a világméretű cserében, és hogyan tudunk illeszkedni szabályszerűségeihez?

  1. Az «idegen» bázis-komplexus, az önvédelmi reflex része, amely az évezredek alatt alakult ki, nem változhat meg gyorsan! A franciaországi terror jelenségei (2015 január és november) azt mutatják, hogy az Európa sem lehet teljesen nyitott. Európában már sokféle történelmet kipróbáltunk, amelyek nem vezettek sehová, de súlyos zavarokkal elhoztak bennünket a 21. századba. Akarjuk-e elismerni, kiegészíteni, és kiaknázni egymást, azaz akarunk-e úgy profitálni egymásból, hogy az elvezessen egy megújuláshoz? Egyre gyakrabban és gyorsabban merülnek le a nagynak meghirdetett koncepciók, gondoljunk a „békés egymás mellett élésre” a hatvanas, az „enyhülésre” (détente) a hetvenes években, legutóbb pedig a 25 éve „szabadon Európában” revelációja durrant el, az arab népvándorlás következtében, ami megzavarta nemcsak a szabadságot, de a jogot, a közigazgatást, az erkölcsöt, mi több a társadalmi és az európai egységet is. A magyarság —Prohászka Lajos (1897—1963) kulturfilozófus kifejezésével4 — ismét az aktivitás feszültségében van egy új, európai életforma keresésében, amelyben a vezető polgári hatalmak összefogást hirdetnek ugyan a veszélyes kihívásokkal szemben, anélkül, azonban, hogy más európai nemzetek iránt bizalommal lennének. Még az európai szervezeteket is átitatta ez az irányított bizalmatlanság szelleme.

  1. Az idegenkedések egyébként is sokfélék, csoportoktól, szakmáktól („Az én gyerekem ne legyen ez vagy az!), karakterektől, jellemektől, stb. Bizonyára vannak tapasztalataink arról is, hogy közel kerülni a másikhoz, esetenként még a szélesebb családon belül is nehéz. Az emberek különbözőek, és ez a különbség, különösség emberi és szervezeti: energiaforrás, a verseny, a nagyobb teljesítmények, és nem utolsósorban a társadalmiság alapja, ha ez nem így lenne, akkor a kapitalizmus is összeomlott volna már, nemcsak a szocializmus, amely nem akart erről tudomást venni, és összeomlásáig tagadta.

  1. B. Collier „A második világháború hadtörténete Münchentől Hirosimáig” című könyvének mottójául Shozan Sakuma, japán védelmi szakértő (1811—1864) gondolatát idézi5 amely így hangzik: „Amikor húsz éves voltam, tudtam, hogy az emberek összetartoznak szülőhelyükön. Amikor harminc éves voltam, tudtam, hogy az emberek összetartoznak egy nemzeten belül. Amikor negyven éves voltam, tudtam, hogy az emberek összetartoznak az öt kontinens egy világában.” Az idézet jól illusztrálja azokat a tudati reflexiókat, amelyekkel az ember letapogatja — ismereteinek, tapasztalatainak bővülésével — közvetlen és tágabb környezetét, ráeszmél az emberi kapcsolatok világára, a társadalomra, a társadalmakra és azok összefüggéseire.

  1. Láthatjuk, hogy nem egyszerű a helyzet a nevelés szempontjából sem, ezért a pedagógia felelőssége fokozott, mert a társadalmi világ szerkezetei átalakulnak, de az átrendeződés hatásai nem tartják automatikusan nyitott állapotban az ember személyiségét. Mit tehet a pedagógia, amelynek ebben az esetben kifelé, a társadalom felé, és befelé is dolgoznia kell, mert az egymáshoz vezető utakat, valamint az azonosságokat mindkét félnek keresnie kell. Gondolkodni kell egymásról, mert nemcsak, személyek hanem egész kultúrák közeledéséről van szó. Az előítélet, az idegengyűlölet és az elfogadottság problémája nem oldódik meg automatikusan az idő múlásával. Ezt tapasztaltuk az elmúlt évtizedekben is. A szélsőségesség egyik titka az ismerethiány is, a köz- és felsőoktatásnak nagy adósságai vannak ezen a területen (is).

A kérdések közül kiemelem, Dr. Muhorai Árpád egyetemi docens kollégámét, aki azt kérdezte Navracsics Tibor EU biztostól, hogy a mostani bevándorlás során, iszlám kultúrájú vagy inkább iszlámvallású emberekről van szó? Navracsics Tibor válaszában utalt arra, hogy az iszlámot például Bosznia esetében inkább vallásként, de Hercegovina esetében kultúraként lehet felfogni. Mindkét alakzatot számításba kell venni, az iszlám, mint vallás a kultúra alapja. Hangsúlyozta, hogy befektetni kell, eredmény csak akkor várható.


Összességében, indokolt-e a szkeptikusság a multikulturalizmus témakörében? Bizonyos szempontból igen, mert népek, népcsoportok „egymásra-találása” a történelemben sokkal súlyosabb krízisekben sem következett be. Mi ennek az oka, vagy inkább melyek ennek az okai, ezzel foglalkozott a konferencia is, amelynek reméljük még lesz folytatása. A változásnak a szellemi kapacitás és a viselkedési készlet szélesedése, mélyülése értelmében kellene bekövetkeznie, mind az integrálódó és az integráló csoportok részéről, mert kölcsönös folyamatról van szó.


Jegyzetek:

  1. 1. Andorka Rudolf: Homo Oeconomicus A közgazdaságtan és a szociológia társadalmi emberképe, Akadémia Kiadó, Értekezések, Emlékezések, 1995. 68. o.
  2. 2. Határ Győző: A gondolkozás öncsonkítása, Életünk, Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, 2004/3. 216—217. old.
  3. 3. Umberto Eco: Öt írás az erkölcsről, Európa Könyvkiadó, l998. 102—103. old.
  4. 4. Lásd, Prohászka Lajos: A vándor és a bujdosó, Minerva, XIV. évf. 1935. 1—10. szám
  5. 5. B. Collier: A második világháború hadtörténete, Münchentől Hirosimáig/William Morrow&Company, Inc. New York 1967.

Harai Dénes: Beszámoló a Magyar Felsőoktatás 2015, „Fokozatváltás, központosítás, szűkülés…” című konferenciáról

(2016. január 28. Budapesti Corvinus Egyetem)


Már hagyományosan (2008-tól), nyolcadik alkalommal került sor, a felsőoktatás lényegi kérdéseivel foglalkozó, arra tudományos igénnyel reflektáló konferenciára, az egyetemek érdeklődő rektorainak, tanárainak részvétel, amelyet a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Felsőoktatási Kutatások Központja szervezett. A konferencia sorozat létrehozói Hrubos Ildikó, Temesi József valamint Berács József professzorok voltak. A konferencia előadói között volt: Navracsics Tibor az EU kulturális, oktatási, ifjúságpolitikai és sportügyi biztosa; Solti Péter az EMMI Felsőoktatásért felelős államtitkárság, miniszteri biztosa; Szabó Gábor a Szegedi Egyetem rektora; Berács József a BCE NFKK ügyvezető igazgatója, és még sorolhatnám. A konferenciát Rostoványi Zsolt a BCE rektora nyitotta meg.  

Ezen összegzéshez felhasználtam az NFKK által a meghívó mellékleteként csatolt rövid ismertetéseket az előadásokról, melyeket kiegészítettem az elhangzottakkal. A konferencián a HHK- tól kolléganőmmel, Dr. habil. Szelei Ildikó egyetemi docenssel, a Hadtudományi Doktori Iskola titkárával, valamint Dr. Turcsányi Károly professzorral, vettünk részt, eben az évben is. Egyik központi téma a 2014-15- ben bevezetett kancellária rendszer volt. Röviden az előadásokról, elhangzásuk sorrendjében:


Kováts Gergely „Kérdések és dilemmák a kancellári rendszerrel kapcsolatban” című előadásában kiemelte: a felsőoktatás mindenhol, - a világ más országaiban is - krízis állapotban van, egyik hazai tünete a kettős vezetés (rektor-kancellár) pozitív hatásai mellett zavarokat is előidéz: irányítási problémákat eredményez a hatáskörök tisztázatlansága, félreértése, vannak rugalmatlanságok is, de a rektor felelőssége meghatározó (az előadás 14 rektor, és 66 dékán véleményére támaszkodott). A konferencia köszöntőjében Rostoványi Zsolt rektor is utalt arra, már a rendszer bevezetésekor megfogalmazta, hogy a működés eredményessége függ: a kancellár személyétől, attól, hogy mennyire ismeri az adott egyetemet, valamint milyen az együttműködési készsége. Az előadó hangsúlyozta, hogy a felsőoktatásnak szüksége van a kiszámítható környezetre.  


Polónyi István: „A hazai felsőoktatás kondíciói a 2000-es évek második évtizedének közepén” című előadásában beszélt: a hazai felsőoktatás 2010-es éveinek első felével, létszámalakulásának demográfiai kapcsolatával, összehasonlítva a korosztályi létszám csökkenésével, az új belépők, a finanszírozott és az összlétszám alakulásával. A demográfiai csökkenés alig számottevő, mintegy 10 %. A hallgatói összlétszám csökkenés 16.000 fő; az államilag finanszírozottak száma 19 %- al, az új belépők száma 18-24 %- al, az első diplomások száma 6-7 %- al csökkent. A lemorzsolódások aránya hozzávetőlegesen egyharmad. Az előadó a kondíciókkal kapcsolatban megállapította, hogy 15. 000 minősített oktatója van a felsőoktatásnak (ez egy Túrkeve nagyságú város - tette hozzá). Az utánpótlás 10 év alatt 4 %- al csökkent. A magyar felsőoktatók keresetének arányait és jellemzőit vizsgálva megállapította, hogy nemzetközi összehasonlításban nem kedvezőek, az utolsó helyen vagyunk Európában – hozzáteszem, hogy talán elindul egy kompenzációs folyamat. Utalt az előadó arra, hogy van egy kontraszelekciós folyamat is, sokan külföldre mennek.


Solti Péter: „A felsőoktatási stratégia megvalósításának jelenlegi helyzete különös figyelemmel a kancellári rendszerre” című előadásában kiemelte: 2015-től komplex, széles körben támogatott felsőoktatási stratégia mentén történik a felsőoktatási ágazat és az állami felsőoktatási intézményrendszer irányítása. A "Fokozatváltás a felsőoktatásban" c. stratégiai dokumentum kiemelt figyelmet fordít a hatékony állami intézményirányítási rendszer fejlesztésére, azon belül is a kancellári rendszer megfelelő implementálására. A rendszer értékelésekor mindenképpen fontos kiemelni, hogy a kancellárok struktúrájukban rendezték át az intézmények belső érdekviszonyait, belépésük tovább erősítette, a már meglévő jó működési modelleket, ugyanakkor változtatott a rossz működési módokon és fejlődési pályára állította a legnehezebb helyzetben lévő intézményeket. Az állam, mint fenntartó számára egy év elteltével egyértelművé vált, hogy a kancelláron keresztül eredményesen lehet az intézmények működésébe beavatkozni, tiszteletben tartva ugyanakkor az intézmények oktatási-kutatási autonómiáját. A rendszer tehát alapjaiban jól működik, további fejlesztésére, finomhangolására ugyanakkor mindenképpen szükség van. A felsőoktatás tartozása 5.3 milliárd forinttal csökkentek. A készpénzkészletek 64.3 milliárd forintról 88.8 milliárdra nőttek. A konzisztórium, mint az irányítás új fóruma 2016. februártól kezdi meg működését az egyetemeken. Az előadó fontosnak ítélte meg az intézményfejlesztési stratégiákat.


Az előadó hangsúlyozta: „2015 novemberében két nemzetközi elemzés is megjelent Magyarország oktatásáról. Az egyiket (Education and Training Monitor) az Európai Bizottság, a másikat (Education Policy Outlook) az OECD szakértői készítették. A két kiadvány következtetései egybecsengenek: elismerik a magyar törvényhozás egyes erőfeszítéseit és leírják a folyamatban lévő akciókat, ám ugyanakkor aggodalmukat fejezik ki az elmúlt évek időszakának trendjeit illetően. Ajánlásaik többek között a nemzetközi összehasonlításban rendkívül alacsony oktatásfinanszírozási összegek emelésére, a korai iskolaelhagyók számának csökkentésére, az esélyegyenlőség megvalósítására vonatkoznak. Szekciónk előadói a felsőoktatás területén látható tartósnak tekinthető jelenségekből emelnek ki általuk fontosnak tartott elemeket.”


A hozzászólásoknál Csath Magdolna egyetemünk tanára megjegyezte, hogy nem érzékeli a stratégiát; továbbá Sándorné Kriszt Éva a Budapesti Gazdasági Főiskola rektora hangsúlyozta, hogy egyre nagyobb feladatként jelentkezik, a hallgatók megtartása.


Navracsics Tibor: a saját EU-státusával kapcsolatban említette, hogy ő a 29. oktatási miniszter. „A felsőoktatás stratégiai fontossága a jövő Európájában” című, várakozással fogadott előadásában hangsúlyozta, hogy: Amilyen az oktatás, olyan a jövő társadalma. Éppen ezért ma az Európai Unióban az elsődleges feladat befektetni az oktatásba. Egész Európa biztonsága és jövője is függ attól, milyen lesz az oktatásunk. Az ágazat fejlesztésével Magyarország és az EU-jövője is biztosabb lehet, hiszen egy szociálisan egységesebb társadalom nézhet szembe a kor kihívásaival. Utalt arra, hogy az oktatásra fordított pénzek nem kiadások, hanem, befektetések. Európában nemzeti oktatási rendszerek vannak, mi több Németországban regionális oktatás működik. A felsőoktatásban végzettek foglalkoztatási aránya az EU-ban 80%, Magyarországon 86 %, ami igen jó aránynak mondható. A K+F-re fordított összegek aránya az EU-ban 3 %, Magyarországon viszont csak 1.8 %. Hangsúlyozta az ERASMUS jelentőségét, amelynek keretében érkezett 4264 hallgató, és más országokba ment 4025. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozta az idegen nyelvképzés fontosságát, hozzátette, hogy viszonylag kevés az angol nyelvű képzés a magyar egyetemeken. A hallgatók legyenek kétnyelvűek. Megemlítette, hogy Magyarországon az idegennyelv-képzést a Bokros-csomag lehetetlenné tette. A piacosítás tekintetében a davosi-listán: Ausztria a 21., míg Magyarország a 60. helyet foglalja el.


Szabó Gábor: „Fokozatváltás után padlógáz?” - című előadásában hangsúlyozta, egy hatékonyan működő nemzeti felsőoktatási rendszer fenntartásához számos egyéb feltétel mellett elengedhetetlenül szükséges egy átgondolt stratégia és jövőkép, a fenntartható működést lehetővé tevő forrás biztosítása. E két feltétel a magyar felsőoktatás utóbbi két évtizedében együttesen ritkán állt fenn. Fontosnak ítélte meg az egyetemek alapfinanszírozását. Utalt arra, hogy az olló szétnyílt aközött, ahogy a társadalom bünteti a képzetlenséget és becsüli a képzettséget.


Berács József: „A felsőoktatás nemzetközivé válása az export és import piaci orientáció tükrében” című előadásában kiemelte: A magyar felsőoktatás nemzetközi verseny-képességének megítélésében az egyetemi rangsorok, mobilitási adatok, felsőoktatási kiadások játsszák a meghatározó szerepet. Ezek jelentőségét nem kisebbítve fontos az is, hogy az üzleti szférában, a nemzetközi tevékenységet folytató vállalatok körében sikeres piaci orientáció, az ezt megvalósító intézményi szervezeti kultúra miként alakul. A piaci kultúra teljesítményre kifejtett hatását vizsgálva, az előadás egy jelentéktelennek tűnő tényezőre, az import fontosságára hívta fel a figyelmet. Aki csak importál termelékenyebb – emelte ki, és ez vonatkozik a professzorok importjára is, - tette hozzá. Arra a következtetésre jutott, hogy a külföldi tanárok, kutatók alkalmazása kulcsszerepet játszhat a magyar egyetemek nemzetközi kultúrájának, és teljesítményének a növelésében. Az USA nyitottságával kapcsolatban megemlítette, hogy 335.000 diák tanul külföldön. A világon az egyetemisták száma 4.5 millió.


*


A konferencia témáival kapcsolatban megjegyzem

Jelenkorunkra az oktatás többrétegűvé fejlődött, kiesett a közelmúltban megszokott ritmusából, s már nem lehet néhány egyszerű tényre redukálni. A plutokrata és a rektori vezetés ütközése, már a rendszerátalakulást követő, első igen jelentős Felsőoktatási Fórumon, a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen 1991. november 16-17-én is megvillantotta élét, - ha még valakik emlékeznek erre - az akkori PM főosztályvezetője jelezte, hogy mivel az állam biztosítja az egyetemek finanszírozását, ellenőrizni fogja a pénz felhasználási hatékonyságát, és beleszól az egyetemek szerkezetének (karok, intézetek) és létszámának alakulásába. A tervezett intervenció nyomán az elképedés és felzúdulás hatalmas volt a rektorok, intézet vezetők részéről, és a konferencia szünetében edzették magukat a vitára. A vitát azonban a főosztályvezető már nem várta meg, sürgősen vissza kellett utaznia a minisztériumba, - így a vita elmaradt. Úgy gondolom, az egyetemi kultúra egésze személyiség-függő, nemcsak a kancellárok, de a rektorok, a dékánok, az intézetek igazgatói, tanszékvezetők személye is motiválja a teljesítményt, a korszerűséget, a folyamatok dinamikáját, az információk megosztását, valamint a közérzetet. Az ambiciózus, teljesítményt ösztönző-elismerő, a kutatási-oktatási feltételeket és a szolgáltatásokat javító vezetők, mindig pozitív hatásúak, ez jön le az egymás-közötti bizalmas beszélgetésekből is. Egyetemünkön, és a magyar felsőoktatásban sok ilyen vezető van.  

A nemzeti jellege fontos a felsőoktatásnak, ezt a karakterjellemzőt hangsúlyozta előadásában Navracsics Tibor. Magam is tapasztaltam, hogy a fejlett országokban sincs ez másként, például a kanadaiak szóbeli nyelvvizsga kérdésként is érdeklődtek, hogy milyen különbségek vannak az USA, és Kanada kultúrája között, az amerikai földrészen is érzékenyek a különbségekre-különösségekre, nem szeretik, ha összemossák a kultúrákat. Megértjük az amerikai identitás szempontjából, hogy Európára utalni kényes dolog; e vonatkozásban, láttam évekkel ezelőtt Amerikában olyan nagy kiállítást, amelynek az volt a címe, hogy „Izmusok Amerikában” emlékeim szerint anélkül, hogy egy egész falat betöltő kiállítás-ismertetőben, egy mondatban is utaltak volna arra, hogy „izmusok” Európában is voltak. A konferencia hozzászólásomban magam is megerősítettem, hogy az idegen-nyelv oktatás valóban fontos kérdés, de célszerű lenne kutatni, hogy például Amerikában, Kanadában milyen a fogadókészség az európai szellemi termékek iránt, mert vannak kedvezőtlen tapasztalataink, különösen a társadalom és a bölcsészettudományok terén, amikor főszerkesztők, azzal utasítják vissza szóban a felajánlott munkákat, hogy „ezek a témák nem érdeklik a mi olvasóinkat”, természetesen részünkről is lehetne ilyen viszont reflexió, de akkor, egyre távolabb kerülnének a tudományos-kultúrák egymástól. A visszautasításnak oka lehet a fogalmi rendszerek eltérése, - hozzáteszem ez gyakran még itthon is probléma, ha egy tanulmányt nem az adott fogalmi rendszert használó folyóiratokhoz küldünk. A javasolt kutatás, a tudás értékelése eltéréseinek, különbségeinek motívumaira, esetleg bizonyos okaira is választ adhatna. Szabó Gábor professzor hozzátette, hogy az itthonról publikálásra elküldött lézerfizikai kutatási eredményekkel kapcsolatban is voltak ilyen tapasztalatai. Ahogy fogalmazott „ebből a hátrányból kell megverni őket”.       


Navracsics Tibor előadásában a felsőoktatás környezeti faktorai között kiemelte a társadalmi-kohéziót, amelynek egyre nagyobb szerepe van, gondoljunk arra, hogy jelenleg már olyan veszélyek vannak, mint az arab népvándorlás, amely magát az évszázadok alatt kiküzdött, egész polgári létformát semmisítheti meg Európában. A társadalmi kohézió állapotában nemcsak a jelentős jövedelem-különbségek játszhatnak gyengítő szerepet, hanem annak bázisa, a családi kohézió erőssége vagy szétesettsége is, amely természetesen, több szálon összefügghet a jövedelemkülönbségekkel, és akkor még a társadalmi igazságosság és egyenlőség más vonatkozásait nem is érintettük. Az elmúlt évtizedekben azonban inkább konfliktusokra hangolt volt a társadalom, mint kompromisszumokra. Amióta a nem-cselekvést, új koncepciók mentén felváltotta a társadalmi cselekvés-politikája élesedtek az egymásnak ellentmondó érdekek és értékrendek, ami átmeneti bizonytalanságot eredményezhet egyes csoportoknál, beleértve az egyetemi hallgatók bizonyos csoportjait is. Az oktatás egész rendszerében az értékelvű felkészítés, és stabil erkölcsi és társadalmi célok vezethetnek el, a nemzeti értékek és érdekek védelméhez, az emberi kapcsolatok megújításához. Eben nemcsak a családnak, az edukációnak, de a társadalom más - különösen a kötelességteljesítésre épülő - intézményeinek, valamint nem utolsósorban a médiának is nagy felelőssége van.   


A különféle kényszerek hatására, a felsőoktatás átalakításában a varázs-szó: a racionalizáció, ami ebben a vonatkozásban akár ellentétes dolgokat, érdekeket, értékeket is jelenthet. Célszerű vigyázni, hogy ebben a jövőt meghatározó folyamatban, ne essünk a részek racionalizálásának-káoszába, azaz a racionalizáció ne legyen túlfeszítve; a Minisztérium a rektorokkal, a Magyar Rektori Konferenciával optimális megoldásra juthat, mert a kompromisszum készség megvan a felekben, elfogadva azt is, hogy mozgástérre az oktatáspolitikának is szüksége van. Bizonyára nemcsak a pénzügyi, de az oktatás-kutatás tartalmi vonatkozásaiban is van még mit tenni a felsőoktatásban, gondoljunk a tárgyak egymásra-épülésének zavaraira; új, korszerű tárgyak bevezetésére; a gyakorlati képzés hatékonyságának emelésére; a tehetséges hallgatóknak a tanszéki kutatásokba való nagyobb arányú bekapcsolására; vagy az oktatásba nemcsak a külföldi, de a magyar kutatási eredmények beemelésére is szükség van, nemcsak a saját kultúránkban való belső elmélyülés, hanem azért, hogy mi tanárok tudjunk egymásról itt a Kárpát-medencében is, ha jobban akarjuk becsülni egymás munkáját, és meg akarjuk tartani a hallgatóinkat. A Tudományos Diákköri Konferenciáknak ezen a területen már új munkaformája van, Tudományos Diákkörök Határok Nélkül (HTDK), ami egyre sikeresebb. 2011-ben még csak 81, az új forma megjelenése után 2013-ban 121, és 2015-ben már 157 pályamunkát kaptunk: pályázó előadó volt Erdélyből 134, a Felvidékről 17, Kárpátaljáról 8, és a Vajdaságból 12. Ez a létszám további résztvevőkkel egészült ki, így a megfigyelő diákokkal és tanárokkal, valamint a zsűribe meghívott tagokkal.


A tisztelt érdeklődők figyelmét felhívom arra, hogy a konferencia előadásainak szerkesztett anyaga megjelenik (On-line) és hozzáférhetővé válik néhány hónapon belül.


Budapest, 2016. január 29.


Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 59. évfordulója

Idén először, közös ünnepi állománygyűlést tartott nemzeti ünnepünk alkalmából az MH Logisztikai Központ, valamint az MH Katonai Közlekedési Központ állománya a báró Hazai Samu Laktanyában. Ünnepi beszédet Dr. Harai Dénes az NKE HHK Katonai Vezetéstudományi és Közismereti Tanszékének egyetemi tanára mondott (lásd alább a beszéd teljes szövegét). Az állománygyűlésen Baráth István dandártábornok, az MH Logisztikai Központ parancsnoka, illetve Mogyorósi József ezredes, az MH Katonai Közlekedési Központ parancsnoka elismeréseket adott át.

A rendezvény a Military Girls formáció gondolat- és érzelemgazdag nívós előadásával zárult.

    • Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 59. évfordulója

Szöveg: a honvédelem.hu-ra feltett szöveget Hegedűs Anita írta, ez annak kiegészített változata (H.D.)

Fotó: Borsányi Katalin

Tisztelt Tábornok és Parancsnok Úr!

Hölgyeim és Uraim!

1956, népfelkelés-forradalom-szabadságharc

Európában, a leginkább történelemformáló tényezők, a forradalmak, szabadságharcok, a háborúk voltak, amelyek éles érdekellentétek mentén tömegeket érintettek, hatalmas áldozatokkal jártak, és jelentős változásokat (is) eredményeztek. Számunkra, akik itt Közép-Európában a történelem szövődményeiben élünk, a kiemelkedő események közül is, – a 20. század második feléből – 1956, a fiatalok lendülete tisztán emelkedik ki. Az 1956-ról szóló történelem jelenkorunkban még nemcsak leírás, hanem ítélet is az akkori kommunista torzulások, torzítások felett! 1990 pedig ítélet volt a Kádár-rendszer fölött!


A Magyar Írószövetség, Petőfi-kör (1956. június 27. a Néphadsereg Tiszti Házában, amelyen már katonák is részt vettek), NÉKOSZ volt a szellemi forradalom bázisa. A gyakorlati forradalmárok stratégiája egyszerű volt: telefonközpont, rádió, a fegyverraktárak, TEFU- telephelyek elfoglalása. Nem voltak vörös szimbólumok (zászlók, jelvények), a szimbólumok egyébként is növelték a feszültséget (Sztálin szobor, vörös csillagok), az állampárt sehol nem tudott az események élére állni, a forradalmat (november 4-e után) kéthónapos általános sztrájk követte.


     Ebben a viszonylag rövid időszakban, minden nap mást jelentett az embereknek a haza. Általában nem azt, amit a kommunista párt értett alatta, hogy „társadalmi-gazdasági rendszer”, melynek osztálytartalma van, hanem azt, amit az akkori állami címertől megfosztott lyukas zászló szimbolizált! A személyes és kollektív történelmet mindenki másként élte meg, és az élményeiket az ideológiák is átszínezték.

   

     A nemzetközi események közül kettőt kell megemlíteni: a magyar felkelést közvetlenül befolyásoló nemzetközi események sora az 1956. június 28-án kirobbant lengyelországi, poznani eseményekkel kezdődött. Felgyorsította a lengyel dogmatikusok leváltásának követelése mellett Rákosi Mátyás menesztését. A közel-keleti események július 26-án vettek fordulatot, amikor alexandriai beszédében Gamal Abdel Nasszer bejelentette a szuezi csatorna államosítását, miután az előző hónapban az angolok kivonták a csatorna-övezetből csapataikat. November 7-re rögzítették a támadás időpontját, amit azután a magyar forradalom hatására előre hoztak október 29-re.


     Mindszenty hercegprímás kimondta november 3-i beszédben a lényeget: „Egész helyzetünket azonban az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévő katonai erejével.” – azaz a helyzet kulcsa az oroszok kezében volt. Így gondolta Hruscsov is: „Ha kivonulnánk Magyarországról, ez felbátorítaná az amerikai, az angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel, és támadásba lendülnének… pártunk ez esetben nem értene meg bennünket. Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot is. Nincs választásunk – és megkezdődött az invázió november 4-én hajnalban, amely leverte a magyar forradalmat.

     Amerika azonban csak a rosszallásig jutott el, mert sem 1956-ban, s még évtizedekig – Kissinger szavaival élve – nem volt hajlandó megfizetni a győzelem árát. „Az a fél, amelyik hajlandó a nagyobb kockázatra, vagy legalábbis az ellenfélben azt a benyomást tudja kelteni, hogy hajlandó, az a fél nyeri meg a pszichológiai játszmát, az a fél van előnyben.” (I.n.: The Necessity for Choice , 1960.)

    

     Hölgyeim és Uraim!

    

     Bizonyos feszültségekkel telt időszakokban nagyobb az érzékenység a fogalmak, jelszavak, szimbólumok iránt. Amikor 1956-ban hangoztatták, hogy „Aki magyar velünk tart!”, vagy „Ne lincselj! Gondolkozz! Tégy különbséget!”, vagy „Sport nagyhatalom vagyunk!” (akkor, ez egyébként igaz is volt!); vagy a „semlegesség” – „Kelet Európa Svájca!” lehetünk – magnetikus hatású mondatok voltak ezek.


A forradalmat követő értékelésekben olyan fogalmakat találunk, mint: burzsoá-földesúri rendszer, horthysta-fasiszta, imperialista reakció, kizsákmányoló osztályok, amelyek zavart keltettek, ami nem véletlen, mert a tudatuk-törésvonalában az egyik oldalon az anti-bolsevista, anti-atlantista, anti-cionista; a másikon internacionalista, anti-kapitalista, anti-klerikális meggyőződések uralkodtak, ez utóbbinál a „fejlődés”, és a „társadalmi magasabbrendűség” fogalmak abszolutizálásával.

Az Országgyűlés az 1990. évi, az 1956. októberi forradalom és szabadságharc jelentőségéről szóló 28. törvénnyel deklarálta, hogy a forradalom mellett szabadságharc is folyt. 1956. november 4-től november 15-ig a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió között a Genfi Egyezmények hatályába tartozó nemzetközi fegyveres összeütközés zajlott. Donáth Ferenc megfogalmazása szerint, nemzeti megmozdulások sorozata kapcsolódott egymásba.

Nagy Imre pontosan fogalmazott, amikor azt írta: „Abból a súlyos válságból, amelybe a Rákosi-rezsim sodorta az országot, két úton kerülhetünk ki: vagy mi magunk idejekorán felszámoljuk a sztálinista politikát, és visszavezetjük az országot a júniusi útra, amivel elejét vehetjük a gazdasági és politikai csődnek, vagy nem sikerül az események menetét megváltoztatni, és akkor a növekvő feszültség súlyos válság elé állítja az országot.” Rákosi viszont önhitt volt, amikor azt mondta: „…Én a szocializmus dolgait még a régi nagy könyvből tanultam.” – tegyük hozzá, hogy a bolsevizmus rövid története kötetben leírtak fél évszázad után, 1956-ban már kevésnek bizonyultak a hatalom megtartásában, nem beszélve arról, hogy az egyszerű felkelők nem bíztak az akkori könyvekbe, nem azokhoz szabták tetteiket. Nem véletlen, hogy „…a régi vezetőség elszigetelődött, elszakadt a tömegektől, a párttagságtól, felfuvalkodott, bürokratikus módszereket alkalmazott.” – mondta egyik beszédében, Gheorghe Gheorghiu-Dej a RMP KV első titkára, 1956. december 5-én a Magyar Autonóm Tartományi Pártkonferencián. Nagy Imrét és még néhány magyar forradalmárt, 1956. november 28-án Romániába hurcolták, és Snagovban helyezték el őket.

1956-ban az addig „politikai névtelenek” – az ágyrajáró, albérlő, ingázó fiatalok százezres tömegei, az egyszerű emberek utcára mentek, fegyvert fogtak, megalakították munkástanácsaikat, forradalmi bizottságaikat, bizottmányaikat és győztek; az elért eredmények stabilizálása során az intervenciós szovjet csapatokkal szabadságharcot vívtak, amelynek tétje, a nemzeti függetlenség volt. Fegyvert október 23-ról 24-re virradó éjszaka a Timót utcai fegyverraktár (IX. ker.), a Lámpagyár (X. ker.), valamint a Bem-laktanya (II. ker.) elfoglalásakor szereztek a forradalmárok, de érkeztek az országba amerikai, angol és német fegyverek is.

Munkások alig harcoltak a szovjet csapatok oldalán – írta Borbándi Gyula 1957-ben. A munkásnak nevezett 729.000 ember 25–30%-a volt ipari munkás. Mérnök az összes műszaki alkalmazott (244.000) közül 12.5% – volt, a KGM adatai alapján. (a tervezésben 27%, a technológiában 14%, a termelés irányításban 3%, a műszaki ellenőrzés és laboratóriumi kutatásokban 13% dolgozott. Az USA-ban 1.000 munkásra 50–70 mérnök jutott, Magyarországon csak 20.

„Király Béla Amerikában kiadott könyve nemcsak figyelemfelkeltés céljából kapta „Az első háború szocialista országok között” (1981) címet, hanem valódi meggyőződésből, hiszen olyan háborús hadműveletek folytak, és nemcsak Magyarországon, hanem egész Közép-Kelet-Európában, amelyek több ezer halálos áldozattal jártak (4.000–5.000 magyar, 1.000–1.500 szovjet halott volt). A csapatmozgások kiterjedtek a Szovjetunión és hazánkon kívül Romániára, Csehszlovákiára, Jugoszláviára, Ausztriára és valószínűleg Lengyelországra is. A csavaros észjárású prókátorkodás a 90-es években úgy próbálta csökkenteni az 56-os tömeggyilkosok vétkének súlyát, hogy alapjában véve törvényes belső rendfenntartásnak minősítette cselekedeteiket, pedig azok korabeli kifejezéssel élve is emberiségellenes, a nemzetközi jogba ütköző, mai kategóriával szólva emberiesség-ellenes cselekedetek voltak…” – írta Szabó A. Ferenc (1943–2015) a korszak egyik volt kutatója.

Nagy Imre (1896–1958)

A magyar történelem jelentős eseményei, érzékenyebbé tesznek bennünket a kiemelkedő személyiségek iránt. Nagy Imre gondolkodása, mondanivalója, túlmutat a korszak fogalmi készletén. Hiába hangsúlyozták a forradalmat követően Kádárék, hogy: „Amit Nagy Imre és társai megkíséreltek megvalósítani, az a marxizmus-leninizmus elméletének a teljes, maradéktalan feladása, a munkásosztály, a szocializmus és a nemzetköziség valóságos, gyakorlati tettekben végrehajtott elárulása volt.” – írta egy 1957 márciusában készült, hivatalos (stencilezett) kézirat. Nagy Imre nem népvezér, nem a hatalom megszállottja, nem konspiratív elme, inkább tanár, akadémikus karakter volt. – vélekedett Borbándi Gyula 1957-ben, – hozzátéve, hogy nem volt „áruló”, mint ezt a bélyeget rásütötték, – mert akkor a szovjet helytartót – Mikojant is annak kellene titulálni, aki október végéig jóváhagyta a kormány intézkedéseit!

A Fekete Könyvben azt írják Nagy Imréről: 1958. június 16-án hajnalban végezték ki. Az ítélet kihirdetése és a kivégzés közötti néhány órában, a kiszivárogtatott hírek szerint, véges-végig írt. Ez utolsó írásának, csakúgy, mint deportálása alatt feltehetően ugyancsak megfogalmazott iratainak sorsa ismeretlen.” – ez tartozhat hazánkban már megszokott, csepegtetett-történelem kategóriájába is.

Nagy Imre mindig felelősséggel, és felemelően írt a magyarságról: „A magyar népnek a nemzeti eszményekhez való törhetetlen ragaszkodása, hűsége a szabadság és a függetlenség gondolatához, amely hosszú századokon át a történelmét formáló erejének forrása volt, és lesz a jövőben is, nem elítélendő a nacionalizmus, hanem a magyar nép legnemesebb jellemvonásai, nemzeti erények… Akit a magyar nép követni hajlandó történelmének jövőbe vezető rögös útjain, annak számolnia kell nemzeti önérzetével és a nemzeti büszkeség érzésével, amire a kis népek, mint a mi népünk, a magyar is, talán érzékenyebbek, mint a nagy nemzetek. A magyar tehetséges, szorgalmas nép, múltja és jelene egyaránt bizonyítja, hogy tudomány, technika, művészet, irodalom, zene és sport terén mily nagyszerű alkotásokra, teljesítményekre képes. De nem kisebb államalkotó képessége és államfenntartó ereje. Minden történelmi időszakban kitermeli nemzeti géniuszait, nagy államférfijait és hadvezéreit, akik a társadalmi fejlődés és átalakulás viharos századain át vezették az országot...” (az idézet 1955. december havában keletkezett: „A magyar közélet időszerű erkölcsi-etikai kérdéseiről” címmel, először Párizsban jelent meg, Magyar Füzetek 1984., 208–224. o.) Nem szabad megijednünk a „nacionalizmus” kifejezéstől, Füst Milán 1956. október 30-ai szavaival: „Nacionalizmus-e az, ha valaki tönkretett, agyongyötört, megcsonkított, szegény kis magyar hazája sorsán évek óta sírva fakad?”

Nemzeti tudat formálását a Rákosi-időszakban, nem vitték túlzásba, amit jeleznek a következők is: Március 15-e nem volt piros-betűs ünnep! A debreceni egyetemen az irodalom-szakon Németh Lászlóra és Szabó Dezsőre 10-15 perc jutott, a tankönyvben is mindössze 15 sor. (Nem véletlen, hogy Szegeden ekkor indult a „Tiszatáj” című tiszta hangú irodalmi folyóirat.) Berki Mihály vezérőrnagy doktori értekezésében írta a következőket: „…az 1970-es években  megismertem azt a Malasenko altábornagyot, aki akkor (1956-ban) ezredesként megszállta a repülőteret.…Erőszakos, durva, sztálinista beállítottságú ember volt, aki belépve az irodámba, azt kérdezte (1983-ról van szó): Önnél miért nincs Lenin-kép, vagy mellszobor? Nálam évtizedek óta Petőfi van, mert én magyar vagyok – válaszoltam.”

Az 1989. március 15-i nagygyűlés 12 pontos követelései között is szerepelt a következő: 11. „Nemzeti önbecsülést. Vessenek véget a történelemhamisításnak. Adják vissza a nemzetnek a címerét.”

A Néphadsereg helyzete

A 120.000 fős hadsereg, vezérkarát és csapatait tekintve a megszervezett, működőképes állapotban volt (Budapest körül 120 km-es körzetben 350 harckocsi állomásozott). A tisztek, – beleértve az akadémiai és tiszti hallgatókat, – tiszthelyettesek jelentős része forradalom időszakában, nemcsak szimpatizált a forradalommal, hanem a forradalom oldalára is állt (október 30-án, már forradalmi hadseregről szólnak a központi felhívások, megalakultak a Forradalmi Katonai Tanácsok).

A vezetést azonban a helyzetek gyors váltakozása, olyan dilemmák sorozata elé állította, amelyre nem voltak felkészülve, így: beavatkozni vagy nem; átállni vagy nem; bevetni a csapatokat vagy nem, lőszerrel vagy lőszer nélkül; tűzszünet vagy nem; lövetni vagy ne; felfegyverezni a forradalmárokat vagy ne; parancsot adni vagy nem adni, melyik parancsot kell végrehajtani, melyiket nem; letartóztatni a parancsnokot vagy ne, és sorolhatnánk. Ezek a dilemmák csapatszinten már felemás megoldásokat, és a parancsnokok iránt jelentős bizalmatlanságot eredményeztek, a hadsereg szétesett.

Az emberveszteségek:

Menekültek a vasfüggönyön át 1949–1956, 1957–1960

40.000–50.000 fő

Az 1956–57-es exodus mérlege

210.000–220.000 fő

Háborús veszteség 1956-ban

3.000–4.000 fő


1956-57-ben Ausztriában 211.726, Jugoszláviában 1.981 magyar menekültet regisztráltak. A magyar nyilvántartás mindössze 151.731 fő adatait tartalmazta. Több mint 230.000-en futottak el, de 1957. május 15-ig 11.447-en visszatértek. Valószínű, hogy az 1956 őszi utcai harcok és gyilkos sortüzek áldozatainak számán is lesz még pontosítani való, ha akad vállalkozó a sok nehézséggel járó kutatómunkára. Magyarországon 8.00 szovjet katona (A temesvári hadtest nem közölt adatai nélkül!) és közel 4.000 magyar halt meg a harcokban és a tömeggyilkosságokban október 23. és november 10-e között – tette közzé az adatokat és írta Szabó A. Ferenc: „Egymillióval lettünk kevesebben 1941 és 1960 között” – című munkájában.

Politikai menekültek:

A napjainkban is zajló arab népvándorlás politikai, jog és nem utolsósorban logisztikai problémái ismét felidézik a korábbi migrációs hullámokat, amelyek hasonló problémákat eredményeztek. Az 1951. évi Genfi Egyezmény 1. cikk A (2) bekezdése a politikai „menekült” fogalmát úgy határozta meg, hogy aki: „…faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott csoporthoz tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözésből való megalapozott félelme következtében az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni. Vagy aki állampolgársággal nem rendelkezve és szokásos tartózkodási helyén kívül tartózkodva, ilyen események következtében, nem tud vagy az üldözéstől való félelmében, nem kíván oda visszatérni.”

1951-ben létrejött az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala (UNHCR). Az egyezmény kimondta a visszafordítás tilalmát is (non-refoulement). 1956–57-ben Magyarországról menekültek (195.000) meghatározó célállomása az USA volt; az 1968–69-es Prágai Tavasz leverését követően Csehszlovák menekülteké is (160.000); a hadiállapot elöl menekülő lengyeleké is (250.000); az egykori Jugoszláv polgárháborús menekülteké Németország és általában Nyugat-Európa (685.000). Gondoljuk meg egymillió kettőszáz kilencvenezer (1.290.000) főről volt szó ezekben az években.

Az osztrákok minden magyar menekültnek (politikai hovatartozásra való tekintet nélkül – (október 23-át a forradalom kirobbanását követően, az MDP vezető funkcionáriusai, és az AVH alkalmazottai menekültek) – menedéket adtak, amikor a menekültek száma meghaladta a 70– 100.000-t, katasztrófa hangulat alakult ki (elszállásolás, étkeztetés, egészségügyi és ruházati ellátás, stb.). A menekülők csaknem 70%-a a munkaerőpiac legértékesebb kategóriájához tartozó fiatal, egészséges, egyedülálló és jól képzettek adták. Az akkori osztrák külügyi államtitkár Brunó Kreisky a világ segítségét kérte!

A menekültek ügye hasonló hatásokat, reakciókat váltott ki, mint napjainkban: kvóták akkor is kialakultak; bevándorlási stopot, akkor is elrendeltek; összetűzések is voltak az országok között; pénztámogatásokat is megindították.

Hölgyeim és Uraim!

Összességében, a szocialista eszme és pártideológia 1956-ban nem először jutott válságba, - Gorbacsov mérlegelésében ennek a válságnak a gondolati lényege vezetett el a Szovjetunió széteséséhez is a 90-es évek elején. Többször igazolódott, hogy a kommunista hatalmi csoport politizálhat a tömegbázisának, – az akkori munkásosztálynak – az érdekei ellen, valamint vele szemben védelmezni kellett a demokráciát (megjegyzem, hogy a nyílt osztályharcot 1956-ot követően felváltotta, egy indirekt osztályharc). Nemcsak a kapitalista termelési mód kibontakozásának volt szerves része az erőszak, hanem a szocialista termelési módnak is. A pártnak az emberek életvilágába való beavatkozása drasztikusan „ázsiai” volt, a demokrácia csak hangoztatott eszme maradt, és az emberek üres fogalmakkal nem tudtak mit kezdeni. Az egyszerű embereknek zavaros volt a hirdetett világkép igazsága, a hangoztatott perspektíva helyessége, és nem utolsó sorban etikai útmutatás tartalma.

„Kegyelmet nem kérek!” – mondta határozottan az utolsó szó jogán Nagy Imre 1958-ban a tárgyalásán. Milyen egyszerű és őszinte, – és éppen őszinteségében milyen félelmetes mondat ez, – gondolom, igen kevesen tudnák kimondani ezt, hasonló helyzetben.

A szellemi-korrupciónak többféle változata volt, így: a Rákosi-vonal (szektánsok), Sztálini-vonal (dogmatikusok) és 1956 leverését követően a Kádári-vonal, a maga szovjet tanácsadóival, intézményeivel, besúgóival, akik egész taktikai fegyvertárukat működtették: hamis tanúzás, a Visinszkij-féle szovjettípusú vérbíróság, bebörtönzés, munkatáborok (Recsk, az Alföldön is több munkatábor működött), ütlegelés, és a megalázás-megnyomorítás sokféle változatát alkalmazták. A fiatalok alig hiszik el ma már, hogy ilyenek voltak. Raymond Aron francia filozófus, szociológus formai meghatározása szerint: a magyar felkelés egyértelműen antimarxista volt, – hozzátehetjük, mi más lehetett, amikor a párttagok az utcán harcoltak a AVO, és a szovjetek ellen, fegyvert fogtak a rákosista-restauráció megakadályozására. A kiskunhalasi páncéltörő ezreded Katonai Tanácsa új esküszöveget szerkesztett és november elsején feleskették az ezredet – írta Berki Mihály: „Független Magyar hazámat minden külső és belső ellenforradalmi és sztálinista restaurációs kísérlettel szemben életem feláldozásával is megvédem.”

Marxista és antimarxista idők voltak ezek. Európai sajátosság, hogy az ellentéteket leegyszerűsítették ideológiai ellentétre. James C. Scott kifejezésével (1979) minden forradalomban van egy másik forradalom is. Az idősebbek tapasztalhatták, hogy a hatalom gyűlölet-spirálokat indított el, lehetett gyűlölni a kapitalistát, a kulákot, a horthysta-katonatisztet, a csendőrt, a vallást és papjait, – és sorolhatnám. Ez elindította a hatalmi szervek, a szövetségeseik elleni gyűlöletet is. A gyűlöletspirálokban lévő energia nem csökkent a forradalom végeztével sem, később elfojtódott. Az egyszerű emberek azonban olyan kategóriákban gondolkodtak, mint: a munka, a bér, a család biztonsága és nem szerették, ha valakik a szó régi, és gyűlölt értelmében: „uralkodnak” fölöttük.

A forradalom központi kérdései: nemzet és demokrácia valamint a hozzájuk való viszony volt. A demokrácia Rákosi felfogásában: a pártot, mint a harci szervezet vezérkarát, a munkásosztály tisztikarát jelentette, amely vezérelte az ateista-kollektív-ember tudatát. A demokrácia valódi célja azonban, hogy felszabadítsa a társadalom szellemi és gazdasági energiáit, szociálisan segítse a lemaradó csoportokat, a válságok kezelést, építse a társadalmi konszenzust. „Nincs tökéletes kormányzat. A demokrácia egyik legfőbb erénye azonban az, hogy hibái mindig láthatók, s azok a demokratikus fejlődés során kimutathatók és felszámolhatók.” – H. S. Truman a kongresszus két házának együttes ülésén 1947-ben. Ezen az úton járunk, ez vezet a gazdasági növekedéshez.

Nemcsak egy dicsőséges 1848-as ifjúságunk volt, hanem volt egy dicsőséges 1956-os ifjúságunk is. Haász János (1930–2005) forradalmár katonatiszt egyik versében (Honvágy Sidney, 2002), azt írta: „Budapesten bárhová lépsz jeltelen sírok fölött haladsz” – igen, a szabadságért fiatal fiúk és lányok ezrei áldozták életüket, akik egyszerű emberként, szabadon, megaláztatás nélkül akartak élni. Megérdemlik, hogy ezen az ünnepen emlékezzünk rájuk.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Budapest, 2015. október 21-én

 Főbb irodalmak:

  1. Borbándi Gyula: Nagy Imre a forradalomban (in: Látóhatár, 1957. november-december 6. sz.)
  2. Csák Gyula: „Balladás időkről” (in: Tekintet Kulturális Szemle 2005/1., Pál József könyve ürügyén)
  3. Dr. Berki Mihály: Hadsereg vezetés nélkül 1956 (in: Magyar Média, Budapest, 1989.)
  4. Sz.n.: Jegyzőkönyv a DISZ Petőfi Körének 1956. június 27-én  este ½ 7 órakor a Néphadsereg Tiszti Házában rendezett újságíró-vitájáról. (in: Kapu különszám, főszerkesztő Brády Zoltán) 
  5. Sz.n.: A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség 1953. február 28-i rendkívüli taggyűlésének jegyzőkönyve (in: Kapu különszám, főszerkesztő Brády Zoltán) 
  6. 1956–2001 Emlékkönyv a szabadságharc 45. évfordulójára, szerk.: v. Bányai László  (A Független Magyar Szabadságharcos Szövetség, Sidney, Ausztrália 2001)

Reflexiók a „Közszolgálat és pszichológia” című konferenciára

Reflexiók a „Közszolgálat és pszichológia”

című

NKE RTK Magatartástudományi Tanszéke által rendezett konferenciáról

(2015. június 11-én)


Aktuális hír: 2015. június 5-én éjszaka a New York állambeli dannemorai Clinton börtönből, – amelyet „Kis Szibériának” is neveznek – két elítélt: R. W. Matt (agyonverte és feldarabolta főnökét), és D. Sweat (22 lövéssel végezte ki a helyettes seriffet), egy bv. alkalmazott, Joyce Mitchell segítségével szökött meg, aki szerszámokat biztosított az elítélteknek a szökéshez, akik cserében kommunikációs tréninget alkalmaztak, beszéltették, keresve és megtalálva gyenge és kényes pontjait. Több mint 1000 rendőr keresi őket egy hete. Némi malíciával mondhatnánk, hogy ez már egy fejlettebb demokrácia börtönviszonyait érzékelteti.  

Az RTK Magatartástudományi Tanszéke konferenciájának résztvevői valóban egy multidiszciplináris, szakmai megbeszélésen vehettek részt, ami nagy pozitívuma a szervezésnek. Magam csak a konferencia délutáni programjain tudtam részt venni, ami a jog és pszichológia workshopot, valamint a „Káin gyermekei” című film (Gerő Marcell rendezésében) vetítését jelentette. A két program nagyon aktuális és gondolatébresztő volt. „Ez megöli azt”; „Ez elfogja azt.”; „Ez elítéli azt” – ezzel a három fázissal lehetne jelezni, azt a mechanikát, ami a bűncselekménytől, az elfogáson át, tárgyalásig történtekre utal. Ezek, traumák is, de csak azoknak, akik érzékenyebbek. Ez ugrott be először, amikor a workshopon a témakörről jeles szakemberek (bírók, ügyészek, rendőrök, pszichológusok, tanárok) beszéltek az évtizedek óta kialakult helyzetről. Magam is hozzászóltam, de most részletesebben utalnék néhány vonatkozásra, eddigi több évtizedes tanári és kutatói gyakorlatomból, a pedagógiai – és a kulturális antropológia, azaz az egész ember aspektusából.


  1. A jog és pszichológia wokshopról:

A felmerülő kérdések logikájához, módszertanához a „van–nincs”, valamint a „konkrét” és az „absztrakt ember” kategóriáira, és azok modifikációira is gondolkodnunk kell, amit tovább differenciálnak a nemi és életkori, stb. különbségek. Néhány vonatkozás:


  1. Ha egy-egy emberről feltételezzük, hogy van etikája, akkor arra is gondolnunk kell, hogy az elmúlt két évtizedben az erkölcs luxus lett, azaz nem lehet mindenkinek. A morális alapkódok a „jó” és a „rossz” gyakran szennyeződnek és nem értelmezhetők tisztán (ez nem jelenti azt, hogy a valódi bűnös nem tudja, hogy bűnös, de tudja, mert a folyamatok összes belső tapasztalata ezt közvetíti a számára). A személyiség is olyan faktor, ami nem alakul ki mindenkinél, ezen belül különösen a felnőttkori, felelős gondolkodás szerkezete sem. Minél modernebb egy társadalom, a fiatalok annál nehezebben válnak felnőtté.

  1. Ha úgy véljük, hogy az „élet érték”, akkor ne abból induljunk ki, amit az EU képviselők erről, mint absztrakt értékről mondanak, hanem abból, hogy az elkövetők közül nem mindenkinek az; de egyébként is látjuk a hírekből, hogy Ázsiában, Afrikában, a Közel-Keleten vagy Latin Amerikában más értéke van az életnek, mint Európában. Szociálpszichológiai szabályszerűségként fogalmazhatjuk meg, hogy akinek az élete nem számít, – azaz nem úgy kezelik, mintha számítana, – akkor a tőle függő életek sem fognak számítani. Segíthet a kognitív pszichológia a psziché, mint tudati jelenség megközelítésében, de közben arra is gondolnunk kell, hogy a lelke sem marad meg mindenkinek, aki belenő egy szabad-versenyes társadalomba. Ebből adódóan hangsúlyoztam, hogy a konkrét emberről való gondolkodásban az egyetemi sztereotípiákat célszerű kerülni. A beszélgetésen elhangzott, hogy, minden ügy egyedi, igen, de az „egyedi” jelző, nemcsak a pszichét jelöli, – mert az élet, az „itt-lét” összeszövődött hatásrendszerekben működik, – hanem más faktorokat is, így például utalhatunk a kisebbségi (etnikai) kulturális dimenzióra.

  1. Vitatott volt a tárgyalásokon a pszichológia szakértői jelentés, - különösen annak fogalmi síkja, így például az „enyhe fokban beszámíthatatlan”. Ráközelíthetünk a jelzőre olyan kommunikációs alakzatokkal, mint „van benne egy kis keserűség” vagy „egy kis szomorúságot láttam a szemén”, vagy olyan komolyabb vonatkozással is, mint a „nem vagyok magamnál”, stb., ezeknél tudunk valamire gondolni, azaz valamilyen arányeltérés érzékelhetővé válik, amely azonban vagy elhanyagolható, vagy nem, az adott ügy vonatkozásában. Az értelmezések sokféleségében a bíró lesz kénytelen egyedül eligazodni, ez az ő intuitív megérzésének kockázata. Amennyiben a felnőtt létet determináló faktorokra gondolunk, olyanokra, mint: a felnőtt érti, érvényesíti és értékesíti magát, akkor azt mondhatjuk, hogy ezen faktorok teljes tartalma nem érvényesül, azaz „enyhe fokban” vagy „kis mértékben” nem felnőtt senki, ennek minden következményével együtt. Azt a pszichológiai szakértő sem tudhatja egzakt módon, hogy egy konkrét bűncselekmény folyamatában milyen mély vagy spontán impulzusok, jelek vagy jelcsoportok szerveződnek utasítássá (motívum), és váltják ki a cselekményt. Megfejteni ezt nehéz, mert az elkövető sem mindig tudja, vagy esetleg inkább elfojtja magában. Objektíve csak az tényszerű, amit tett, de ezen néha még saját maga is megdöbben.

  1. A szakemberek felvetették a gyerek problémakörét, különösen fogalomhasználatát, a helyzetek megértésére való képességét, stb. Egy 4-5 éves kislányt kérdez az édesanyja villamoson, „Fáradt vagy Julika?” – és a válasz: „Fáradt.” – miközben Julika lábaival igen ütemesen dobol az ülés alján. A gyerek törekszik a látott, és a beszélgetésekből hallott felnőtt világ elsajátítására fogalomhasználatában is, – mindig szem előtt tartva saját érdekeit, - de a fogalmak tartalmait inkább csak sejti, mint érti. Gondoljunk arra, hogy Afrikában, Latin-Amerikában, Ázsiában, Közel-Keleten a 10-12 éves gyerekek már gyerekkatonák lehetnek (boy-soldiers), és mire 18-20 évesek lesznek, már veteránnak számítanak, az „erőszak kezelésében.” Ezek a gyerekek előbb ismerik meg az AK–47-et, mint a betűvetést, és előbb esnek át a tűzkeresztségen, mint a keresztségen. Fényképeikről fénytelen szemek, kiüresedett tekintetek néznek ránk, ami azt mutatja, hogy az érző lény semmisült meg bennük.[1]

  1. A média erőszak, a helyi háborúk sűrűsége, stb. csökkentik az érzékenységet az erőszak alkalmazásával szemben, mintegy legitimálják azt, növelik az előítéletességet a megtámadott népcsoportok tekintetében. A fegyveres erőszak „kéznéllévősége” bátorítja a fiatalokat annak alkalmazásában is (utcai, iskolai lövöldözések), észrevétlenül válnak antiszociálissá, vagy inadekvát személyiségekké. K. Stewart vietnami veterán írja „A Vér szava” című versében: „Öltem. Nem szégyellem, se büszke nem vagyok rá. Nincs bennem ettől vakrémület. Ezzel fogok élni…” Azt üzeni e részlet, hogy nem nagydolog túl lenni rajta és a haláltól sem kell félni. A mészárlások már szinte heti gyakoriságúak az USA-ban, amelynek résztvevői fiatalok. Ebbe az irányba különösen vonzódnak az agresszív pszichopata karakterek. Viktor Frankl – a koncentrációs táborokat túlélt ember - mondata illik ehhez: „Abnormális helyzetben az abnormális viselkedés a normális.”[2] Van egy jelentős kontraszt a JAG filmsorozatban játszott bírósági ügyek etikája, és a hadviselés etikátlan praxisa között. A jelenlegi hadviselés egyik jellemzője, hogy kriminalizálja a résztvevőket.


  1. A filmről:

A „Káin gyermekei” című film (2014) tovább szélesítette a résztvevők társadalom, intézmény és ember ismeretét, megerősítette az írásaimban hangsúlyozott elvet, hogy a társadalmi viszonyok az emberben fejeződnek be,(vagy belőle indulhatnak ki), ami nem csupán elv, hanem gyakorlati valóság is. Az ember kieshet a társadalomból, kieshet magából és a végén az életből is (ezekre most külön nem térünk ki). A középkori viszonyok: Gelej falu sikátora (esőben), ahogy vizet húznak a kútból, a konténer-kukában guberálnak, horgásznak, földön alszanak, főznek, esznek, barátságokat kötnek vagy izolálódnak, stb., - mind részévé válnak az ott élő gyerekek, felnőttek hangoltságának és karakterének is. Amint azt Ferenczi Sándor kimutatta, az ilyen feltételek megbetegítenek. A tér szempontjából vizsgálva a helyzetet, ugyan az a helyzet, mint a múlt század elején, a szegényparaszt katona jobb körülmények közé került a hadseregben, mint otthon volt; gyakran ez vonatkozik a nevelőintézeti és a börtönviszonyokra is, amelyek jobbak lehetnek az otthoniaknál. A depriváció (megfosztottság) óriási méretű. Gondoljunk arra, hogy egy népcsoport ősi kultúrája (romák) a modern ipari társadalmak perifériájára szorulva maffiaszerű kulturálatlansággá válik, bűnözővé teszi tagjait, és különösen kiszolgáltatottá a nőket és gyerekeket.

A film kitűnő – Szondi Lipót szerű „családi analízis”, – amely mutatja, hogy ilyen közegben, hogyan alakul az ott élő fiatalok lelki arca, hogyan jutnak el odáig, – amit a kiinduló helyzet mutatott – „Pali lelőtte az apját.” Szabályszerűség, hogy a szegénység erőszakforrás is! Miért tette? – kérdésre a válasz: „Nem tudom.” A dominó elv alapján ettől a pillanattól kezdve eldől minden, szétesik a család, következik a nevelőintézet, börtön, elveszik a perspektíva, és csak a szituatív pillanatnyi célok maradnak, meg a stigmák, hogy „börtöntöltelék.” Miközben számukra elveszik az élet értéke. Amikor az egyik Káin-fiútól azt kérdezik, nem akar-e tanulni, hogy okos legyen? A gyerek válasza: „Nem kell okosnak lenni.” A gyerek jól érzi, ehhez az élethez valóban nem kell ilyen képesség, az értelmességgel szemben inkább élelmességre van szükség.

„Pali lelőtte az apját.” – mondat, azt is jelzi, hogy Pali, valamilyen motívum vagy motívum-csoport hatására megsemmisítette egyik felettes énjét is. A „Sokszor szerettem volna, ha nincs.” – mondat jelzi azt a súlyos érzelmi ellökődést az apától, ami önmagában is vezethet gyilkossághoz, ha követjük az érintett által összefoglalt képletet: félelem – tehetetlenség – harag. Külön tanulmány lehetne a filmben az idős édesanya, aki azt mondja „eltéblábolok az agyamban” – igen, van miről elgondolkodni. A gyereket egyedül az anyjához kötötte szeretet.


Összességében: Már a konzultatív beszélgetésen is hangsúlyozódott a pszichológia fontossága a bírói, ügyvédi, ügyészi és nem utolsósorban a rendőri munkában. A konferencia gazdag programja új kutatási irányokat indíthat el, segítheti az oktatást. A praxis tekintetében – szemben az „érzéketlen erőszakkal” – segíthet az eljárásokban felébreszteni és megerősíteni az ember humán kondícióját. Nehéz feladat ez, mert nem működő emberi funkciókat kell működőképessé tenni, e-nélkül a szabadult nem tud az életének más irányt adni. A nevelés feladata a személyiség felettes énjének, vagy kollektív tudati alakzatainak építése, megerősítése, ami módszertani összetettségében kultúra közvetítés. A Heideggeri-problematika szempontjából az ember megoldhatatlan, azaz mindig gondolkodási, kutatási és oktatási anyagot szolgáltat az álam-tudományi szakemberképzés, valamint a közigazgatás területein dolgozó kollégáknak.

Köszönet az időszerű és a témára sokoldalú szakmaisággal ráközelítő, tartalmas konferenciáért Dr. Hegedűs Judit tanszékvezetőnek és Fekete Márta szervezőnek.


Budapest, 2015. június 14.

Dr. Harai Dénes egyetemi tanár



[1] Lásd részletesebben, Harai Dénes: A katona antropológiája, Balassi Kiadó, 2014. 104. o.

[2] Lt. Col. Dave Grossman: On Killing: The Psychological Cost of Learning to Kill in War and Society. Back Bay Books, Little, Brown and Company, New York, Boston, 1996., 78 p.


KONFERENCIA SZÉLSŐSÉGEKRŐL, VALLÁSRÓL, DEMOKRATIKUS ÉRTÉKEKRŐL, ILLETVE ÁLLAMI ÉS EGYHÁZI EGYÜTTMŰKÖDÉSRŐL

2015. április 23-án került megrendezésre az interkulturális és vallási különbségek a jelenkori konfliktusokban című nemzetközi konferencia a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika dísztermében. A nemzetközi konferencia szervezői az egyetem Nemzetbiztonsági Intézete, a Konrad Adenauer Stiftung, a Magyar Katonai Ordinariátus és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa voltak. 

A konferencia gondolatébresztője az volt, hogy az elmúlt évek fegyveres konfliktusai és elhúzódó válságai rávilágítottak arra, hogy a vallási és az etnikai elemek szerepe a konfliktusokban jelentősen felerősödött.

A nyugati demokráciákban felnövekedett nemzedékek számára szinte érthetetlen, hogy hogyan képesek az etnikai és a vallási tényezők ilyen erős motivációs elemként megjelenni emberek tömegeinek az életében.

A konferencia célkitűzése volt többek között az is, hogy objektíve mutasson be olyan konfliktusokat világszerte, ahol az etnikai és vallási tényezők meghatározó szerepet játszanak. Az elfogulatlan elemzése-értékelések segítenek megérteni a vallási szélsőségek és a helyes vallási gyakorlat közötti különbséget, illetve a helyi szintű konfliktusok eredetét.

A szervezők szívből remélik, hogy a konferencia segítette a vallások képviselőit a párbeszéd kialakításban, a konfliktusok csillapításában. A jogalkotót és a jogalkalmazót a vallás és a lelkiismeret szabad gyakorlása és a vallási szélsőségek térnyerése közötti különbségtétel kialakításában. A válságkezelésben résztvevő politikai és katonai, illetve fegyveres erőket pedig új szempontokkal gazdagította a feladat végrehajtásban.  

A konferencia meglepően nagy sajtó visszhangot kapott, és a megjelent több mint kétszáz érdeklődő is azt bizonyította, hogy van létjogosultsága az állami és az egyházi, az egyetemi és közéleti szféra ilyen irányú együttműködésének.

A beszámolók között meg kell említeni a katolikus sajtóorgánumot, a Magyar Kurírt

http://www.magyarkurir.hu/hirek/konferencia-vallasi-tenyezok-szereperol-korunk-fegyveres-konfliktusaiban

vagy az Új Embert

http://ujember.hu/index.php?option=com_k2&view=item&id=26752:a-vall%C3%A1si-t%C3%A9nyez%C5%91k-szerepe-korunk-fegyveres-konfliktusaiban

politikai oldalról a KDNP beszámolóját

http://kdnp.hu/ezaz/fontos-feladat-nepek-kozti-erzelmi-kulturalis-emberi-megbekeles-elomozditasa

honvédségi részről pedig a Honvédelem. hu ismertetését

http://www.honvedelem.hu/cikk/50598_vallasok_es_konfliktusok

 A konferencia három előadásáról átfogó bemutatást és saját gondolatokkal ellátott elemzést készített Prof. dr. Harai Dénes egyetemi tanár, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Katonai Vezetéstudományi és Közismereti Tanszék oktatója.

Az ismertetés teljes szövege:

Harai Dénes

Reflexiók az „Interkulturális és vallási különbségek a jelenkori konfliktusokban” című nemzetközi konferencia egyik fő témakörére


2015. április 23-án a fenti címmel rendeztek nemzetközi konferenciát egyetemünkön. Az előadások közül Dr. Erdő Péter bíboros, Esztergom-budapesti érsek, az MTA rendes tagjának: „A vatikáni diplomácia mozgástere és lehetősége napjaink konfliktusainak tükrében”; valamint Dr. Ujházi Lóránd: Szíriai keresztények biztonsági helyzete”; és Dr. Fisch Vilmos: „Az ökumenikus segélyszervezetek működése és eredménye a konfliktusokkal  terhelt területeken” című gondolatgazdag előadásaira szeretnék reflektálni, ráirányítva a figyelmet a témakörök továbbgondolására. A vizsgált tudományos probléma igen összetett,[1] ami nem azt jelenti, hogy nem lehet tenni semmit. A tudományos problémára való utalás eszembe juttatta Joseph Ratzinger bíboros tényszerű megállapítását: „Pálnak nem álltak rendelkezésére a jó természetéről folyatatott kutatás aktuális eredményei, amelyeket egyszerűen átvehetett volna. Egymással szemben álló álláspontok kavalkádjával kellett szembesülnie.”[2]  Igen, helyzetünk annyiban változott, hogy most már vannak ugyan kutatási eredmények, de nem biztos, hogy leszünk olyan eredményesek, mint Pál apostol volt Antiochiában, a maga korában.


A megközelítés szempontjainak kontrasztja:

A téma, két szempontból való megközelítése jellemző korunkra: a politika, a közgazdaságtan és a hadtudomány pozitivista-technika központúsága, valamint az egyházak ember – morál - szellemiség központúsága. Hegel úgy gondolta, hogy az ész világszerű, de hozzá kell tennünk több száz helyi-, és két világháborúval mögöttünk, hogy a világ nem ész-szerű (is). Esetenként az embernek olyan metafizikai  kényszerképzete is támadhat, mintha a kultúráknak lenne egy öngyilkos (suicid) - attitűdjük, magukat hozzák válságba.

A konferencia témaköre a kontrasztok empíriáján túl, olyan többszörösen összetett fogalomrendszerekből áll, mint a jelenkor, interkulturalitás, vallás, valamint a különbségek, különösségek. A látszat ellenére, a racionalitásnak nincs abszolút funkciója a megértésben, gondoljunk MacIntyre[3] megfogalmazására, aki nem tartozik egy bizonyos hagyománykörhöz, nem ismerheti meg egy másik hagyomány világában élőket. Ezzel a kulturális, tudati világok egymásba kapcsolódásának (Iszlám – muszlim - mediterrán világ, stb.) kérdéskörét csak jelzem, hozzátéve, hogy a szellemiségek sem keverednek korlátlanul egymással. Az eltérő szellemiségekből, eltérő vallásokból eltérő cselekvéssorok lesznek.


A téma általam is jelzett fogalmairól röviden:


  1. Jelenkorunk:

Jelenkorunkról - Jan Patočka (1907-1977) konzervatív cseh filozófus nyomán azt mondhatom, - az organizmus és a mechanizmus között vergődik, az emberek vágynak egy szervesebb családi, nemzeti, vallási létre, életszerűségre, míg a gazdasági fejlődés a technikák-technológiák pragmatizmusára, a konfliktusok, válságok fegyveres erővel való „kezelésére” épülnek. A fejlett polgári világ úgy véli, hogy mindent képes „kezelni” – „uralni”. E küzdelem gyakran átcsap az emberek elidegenedésébe, kiábrándultságába, destruktív utcai akcióiba. Éles a kontraszt e tendenciák között, gondoljunk az amerikai bűnesetek áldozatainak elbeszéléseire, - akik nem ismerik a mesterséges társadalmi világ minden átható karakterét, és - emberi indítékokat keresnek, még a sorozatgyilkosságok mögött is. A világ szociális szerkezetének szétszakadtsága radikális, politikai és fegyveres akciókat, valamint a kétségbeesett migráció sorozatát indította el, különösen a Közel-Keleten, Ázsia, Afrika, Latin-Amerika térségeiben.

Erdő Péter bíboros hangsúlyozta az egyház feladata a háborús, feszültség-térségekben a keresztény üldözöttek megerősítése, segítése. Ilyen helyzetben megteremthető-e a lélek viszonylagos egyensúlya, vagy nyugalma – kérdezhetnénk. Egyensúlya talán nem, de  megnyugvása igen, mert az döntő mértékben lelki tartalmakat is jelent. Amint arra a Bíboros úr utalt, minél szétszakítottabb a társadalmi-emberi világ, annál erősebb az emberi tettvágy annak helyreállítására, (amelynek vatikáni stratégiájáról beszélt előadásában). Nem véletlen, hogy megnőtt az emberekben a stabilitás, a határozott vezetés iránti - nemcsak igény, - hanem egyenesen szükséglet. Az emberek bizonyos csoportjai ilyenkor „diktatúrát” kiáltanak, de szövetségeseink által szétbombázott Közel-Kelet, és Észak Afrika esetében látjuk igazán, amire Ujházi Lóránd előadása irányult, hogy a szíriai keresztények esetében mit veszíthetünk? Jelenkorunkban itt Európában is egyre több dologra mondják az emberek, hogy lélektelen. A technikai találmányok nem válhatnak „tanítóhivatallá” (rádió, TV, internet, video, stb.), de részei a tudatok manipulált vezérlésének. Az ipari társadalmak részeire szaggatott (fragmentált), gépesített-egzisztenciájú külső-vezérlésű embere, inadekváttá vált. A motorizáció és a telekommunikáció nagyságrendekkel megnövelte az ember mozgásterét (esetenként azt is hihetjük, hogy a szabadságát). A szervezés és a gépesítés túlfeszítésének, a technológiai hadviselésnek igen sok áldozata van, és lesz a történelemben. A modernnek tartott, nem keresztény társadalomképekben, mindig jelen van – gyakran szublimált formában - valami torz.

  1. A keresztény egyházak:

A katolikus egyházat kiemelve világviszonylatban, - mint a világvallások mindegyikénél - jelentős erőről van szó. Elég belenézni a Le Monde speciális kiadványába, A vallások atlaszába[4]: 2010-ben Európa összlakosságának: 24, Észak Amerikának: 8, Latin Amerikának és a karibi térségnek együtt: 39, Afrikának: 16, Ázsiának és Óceániának együtt 14 %-a volt római-katolikus. A katolikus egyház vonatkozásában Erdő Péter előadásában hangsúlyozódott a katolikus hívők megtartásáért, megerősítéséért, az üldözött katolikusok, valamint a dialógus fenntartásáért érzett felelősség. Úgy vélem az élet változáspontjai akaratlanul is előhívják, megidézik Jézust. A keresztény egyházak a történelem hosszú-távú látószögével, és tapasztalatával rendelkeznek. Fontos és nélkülözhetetlen ez akkor, amikor a 20. század az ember nyomorúságához, az idegfeszültséget adta hozzá, ami érzékelhető a vibráló reakciókban, éles gesztusokban, valamint, a feszültségek kihordatlanságában, és a gyakori konfrontációkban. Az egyensúly a gazdasági szférában is rendkívül ritka jelenség, amíg fennáll, addig is inkább a rezonancia állapotában van. A történelem megerősíti, hogy a világ egyensúlya traumákon keresztül létezik. A társadalmi helyzetek azt mutatják, hogy a feszültségterekben az emberek lelki egyensúlytalansága, képes fent állni évekig, évtizedekig is.

A szekularizált világ által kínált „üdvök”: (i) a menedzserek demokráciája. E menedzserek az ipari-társadalom hatalmi érdekeit hivatottak keresztülverni, amelynek során az áldozatok nagyságrendje sem mindig számít; (ii) infantilizáltság fenntartása a fiatalok, még gyakran a fiatal katonák körében is (disco, video-játékok, hard-rock, stb.); (iii) drogok; valamint nem utolsósorban (iv) a nemzetközi feszültségek és háborúk folyamatossága. A modern politikai „üdv”- stratégia a lelki életben nem működik, ezt tanúsítják a nyugati demokráciákban csalódott fiatalok ezrei, akik kimenekülnek az Iszlám Államba (ISIS) harcolni, meghalni. A kiégett ember elmegy akár a háborúba is, csak valami törje meg, a napi monotonitást, mint ahogyan A. Miller az „Ügynök halála” című darabjában mondja a pincér: „Bárcsak behívtak volna a háború alatt, most legalább hősi halott lennék.”

H. G. Wells, azt kérdezte egyik munkájában (1923), hogy: „Elég mély és átfogó-e az amerikai szellem ahhoz, hogy használjon az emberiségnek?" Igen, általában ez a fő kérdés: milyen a szellem kidolgozottsága? Éles különbség van, a keresztény töprengő, rácsodálkozó, önreflektáló, lelkiismeret vizsgálatot tartó, a világon segítő belső ember; valamint a kifelé forduló, agresszíven offenzív, pusztítóan haszonelvű, zsákmányszemléletű, és destruktívan átalakító, világ-megváltoztató (marxista-leninista-trockista, stb.) emberkép között. Heidegger a hofgeismari  Evangélikus Akadémia ülésén 1953 decemberében a következőt mondta: „ A gondolkodáson belül semmi olyasmi nem teljesedhetik be, ami előkészíthetné azt, ami a hitben és a kegyelemben történik, vagy hozzájárulna annak meghatározásához.”[5]

A tradicionális katolikus egyház, nem egy intézmény a vállalatok között. Az üdvösség nem termék; mindennek nincs „piaci értéke” - mint erre előadásában Fischl Vilmos is utalt. A magam tanári gyakorlatában, mindig felhívom a figyelmet Claude-Levy Strauss kulturantropológus értelmezésére, amit J. J. Rousseau francia filozófus felismerésével kapcsolatosan mondott: „Mert mindnyájunknak csak egyetlen reménye lehet arra, hogy társai ne állatként bánjanak vele: az, hogy minden egyes társa - ő legelőbb – szenvedő lényként éli meg magát, és legbensőjében kifejleszti képességét a szánalomnak, amely természeti körülmények között a «törvény, erkölcs és erény» helyébe lép, s amelynek gyakorlása nélkül a társadalom állapotában, ahogy kezdjük megérteni, nem létezhet se  törvény, se erkölcs, se erény.”[6]  Gondoljunk az áldozatok közül a földön fekvő francia rendőrre, amikor a terrorista kegyetlenül lemészárolta a párizsi utcán, néhány hónappal ezelőtt (2015.január). A valódi hosszú távú érték az, ami megerősít, megtart embervoltunkban, ezzel biztosítva céljaink elérését.

3. Civilizációs sokk:

A témával kapcsolatban úgy vélem, nem kulturális, sokkal inkább civilizációs sokkról lehet beszélni, az intézmények jelentős különbségeiről. A Welfare state - a jóléti-állam megnevezésének analógiájára - a Warfare state (a háborús-állam) társadalmi alakzat a mienktől eltérő jellemzői jól illusztrálják ezt: A Warfare-state formáknak defenzív dinamikájuk van, kríziseik elhúzódnak, statikusak, ami azt jelenti ebben a vonatkozásban, hogy lassan változnak. A hagyományos társadalom polgárait általában támogató, reproduktív, tompa és pre-formált diszpozíciók jellemzik. Mivel kiszámíthatóak a hatalom kemény reakciói, ezért nem jellemző a kezdeményezés; a társadalom kerüli a kihívások hagyományos értékekre, identitásokra, orientációkra, programokra, és érdekekre bomlanak. Az ilyen társadalmakban merevek a hatalom vezérelte korlátok, határok valamint szabály struktúrák. A hagyományos társadalmak közül néhány - különösen Keleten – „háborús társadalommá” válik, gyakran háborúba sodródik vagy sodorják. 

A nyugati és keleti társadalmak ellentétes tapasztalatokat szereznek egymásról. Eltérő idősíkban lévő tudatok állnak szemben egymással (és nemcsak a hivatalos naptár szerint). A probléma azonban az, hogy globalizációs világunkban, a jövők is jelentős mértékben összekapcsolódnak. Jelenkorunk helyi háborúi szövetségeseink részéről is, inkább a kapitalizmus eredete felé mutató rabló-háborúk, mert energiaforrásaink kimerülnek. Erre utalnak az olyan jelzők, mint a „szükséges”- háború, stb. 

4. A felsőoktatás feladatai:

Vannak csoportok, akiknek az érdeke a jelzett tendenciák összezavarása, konfrontálódásának előidézése, és nem egymáshoz közelítése, az emberi integritás feltételeinek megteremtése. E tekintetben az edukációs rendszernek is van tennivalója. Amint Heidegger úgy vélte, vigyáznunk kell, mert az egyetemek különösen jó helyek arra, hogy a hallgatók, (tanárok vezetésével – H. D.) elmenjenek a gondolkodás mellett. Megemlítem azt az új jelenséget, hogy egyes karokon, mintha az anarchista-időszakokra emlékeztető osztagokba szerveződne néhány száz egyetemista, rombol, tör-zúz.

Az egyetemi oktatás alatt alakul ki a hallgatókban a felnőttkori gondolkodás szerkezete. Ezért fontos a tanár szellemének kidolgozottsága. Segíteni lehet a fiatal generációkat abban, hogy - annyi tárgyvesztése mellett - felfedezze a gazdag magyar egyházi hagyományt is, és elgondolkodjon azon, mi következik Szent István tradíciójából jelenkorunkban; vegye észre, hogy a harsány „humán” és „civil” gyakran csak maszk, amely mögött bizonytalan tartalmú, érdekmotivált szándékok húzódhatnak. Az emberi energiáknak sokféle forrása van. Az egyik legfontosabb forrás a lelki, a spirituális, amelynek emanációjából épült, és épül az európai szellemi tér. Szabályszerűségként mondhatjuk, ha a társadalomban valami táplálóbbnak látszó jelenség kivillan, egyből elmaradhatnak, átpártolhatnak hozzá csoportok. Egyébként is az anyagi kultúra hódítóbb a fiatalok nagy csoportjai körében, mint a szellemi.

Szembefordulás a veszélyes gondolatokkal. Vissza kell bontanunk a történelem szövődményeit, amelyben élünk. Veszélyesnek nevezhetjük azokat a gondolatokat, amelyeket a történelem már többször megbélyegzett, különösen a 20. században (bolsevik, fasiszta, terrorista, stb.). Más kultúrákhoz való viszonya az embereknek viszonylagos, befogadhat hatásokat, de el is utasíthat. Nem kell abszolutizálni azonban sem a vonzódásokat, sem az ellökődéseket. Míg a tudományok révén önismeretünk nőtt, önuralmunk nagyságrendekkel csökkent! Segítsük a distancia-képesség kialakulását, amely szükséges a történelem dolgaira való rá- és visszatekintéshez.

A célok nem olyan fontosak a gazdag társadalmakban (a skandináv országok), ott nem kell lebontani minden tanórát céljára, a tanár megállhat a hallgatókat érintő kérdések megbeszélésére, a bolognai- rendszerben erre nincs idő, pedig a hallgatók kíváncsiak a tanár magánvéleményére is. Az értékek közül – ezt erősítette meg a konferencia is - fontosak az erkölcsi értékek, mert az erkölcsi nagy tömbök szétverődnek. Az életpálya, a megtett út tudata, ne a végén okozzon traumát: „Negyven évig dolgoztam és nincs semmim. Becsaptál élet!” - mondta hangosan egy kopott, kék munkásruhában utazó ember az 50-es villamoson 1999-ben. Hangsúlyos illusztrációja ez annak, hogy a társadalmi viszonyok az emberben fejeződnek be.

A centrumok a történelemben mindig áthelyeződnek, és a volt egzisztenciáik és a helyek, le-, és átértékelődnek. A lelki és szellemi tartalmaknak, valamint a megértés feltételeinek differenciálódása vonatkozásában a feladat hermeneutikai is, különösen, ha figyelembe vesszük, hogyan különül el gyakran az ortodoxia (a hit-tan), és az ortopraxis (a hitélet) a modern viszonyok között?


Összességében: A helyzetet, az eltérő módszerekben gondolkodók és eltérő eszközöket alkalmazók, külön-külön nem tudják megoldani, szükség van az együttműködésre, mind a kutatásokban, mind az alkalmazott eljárásokban, a folyamatok okainak, emberi motívumainak, a különbségek teljesebb megértése érdekében. Ezt a gondolatot erősítette a konferencia. Tovább lehetne gondolni, hogy az előítéletek, milyen módon tapadnak napjaink háborúihoz; annyira arctalanok-e a háború fázisai, folyamatai, mint a megfogalmazások tükrözik: az „arabok”, az „Iszlám”, „Amerika”, stb. Az általam hivatkozott három előadás nemcsak intézményi oldalról közelített a témára, hanem emberi, morális intellektuális-spirituális szempontból is, amelyen 21. századi életesélyeink múlhatnak.

Budapest, 2015. április 28-án.


A nagy érdeklődésre való tekintettel a szervezők remélik, hogy hasonló nemzetköziség mellett sor kerül majd a konferencia témáinak további kibontására. Tudományos tanulmánykötet formájában pedig széles körben ismertté válnak a konferencián elhangzottak.


A beszámolót összeállította:


Dr. Ujházi Lóránd

Tudományos munkatárs

Nemzeti Közszolgálati Egyetem

Katonai Vezetéstudományi és Közismereti Tanszék




[1] Javaslom az érdeklődőknek, hogy nézzenek bele a Manfred Kock által szerkesztett: „Az egyház a 21. században” című kötetbe, melyet 2004-ben, a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója jelentetett meg.

[2] Joseph Ratzinger, Egyházi tanítóhivatal – hit – erkölcs, in Heinz SchÜrmann–Joseph Ratzin ger–Hans Urs von Balthasar, A keresztény erkölcs alapelvei, ford. GÖrfÖl Tibor, Budapest, L’Harmattan, 2002, 68.

[3] Segesváry Victor: Valóság, igazság és racionalitás a tudományfilozófiában / Valóság 2001 / 7. 16. old.

[4] Le Monde /la Vie / Hors-Série L’ Atlas des Religions, Édition 2015  /Inclus: Le Défi Islamiste, Dossier Spécial / Az eredeti forrása a kiadványnak e vonatkozásban: Atlas of Global Christianity , Edinburgh University Press; R Saenz, Population Reference Bureau (en ligne); Pew Research Center

[5] Jacues Derrida: A szellemről / Heidegger és a kérdés / Osiris Kiadó, Budapest, 1995. 7. old. 

[6] Claude-Lévy Strauss : Strukturális Antropológia II. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.41. old.


A "HAZÁÉRT" című emlékkonferencia az I. világháború centerániuma alkalmából

  • A "HAZÁÉRT" című emlékkonferencia az I. világháború centerániuma alkalmából
  • Fájl letöltése

Beszámoló a Budapesti Corvinus Egyetem által megrendezett "Magyar Felsőoktatás 2014" konferenciáról – "Fokozatváltásra várva???"

A Budapesti Corvinus Egyetem 2008-tól kezdődően, már a hetedik alkalommal rendezte meg 2015. január 28-án, ezt a hagyományos januári konferenciáját, neves előadók részvételével. A konferencián rektorok, dékánok, intézet vezetők, egyetemi tanárok, docensek, és a hallgatók képviselői valamint újságírók vettek részt. Egyetemünkről Dr. Szelei Ildikó tanárnővel, a Hadtudományi Doktori Iskola titkárával vettünk részt. A konferenciát Berács József (BCE, NFKK ügyvezető igazgató) köszöntője után, Rostoványi Zsolt az egyetem rektora nyitotta meg. Rövid beszámolóm címeként magam is a konferencia címét választottam.

Halász Gábor  (ELTE Felsőoktatás Menedzsment Központ, központvezető professzor / Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, tudományos tanácsadó ): „A felsőoktatás fejlődését alakító globális trendek” címmel tartott előadást.  Kiemelte, hogy három trend befolyásolja a felsőoktatás fejlődését, így a képességpolitikák (skills policies), a tanulás-tanítás eredményességét és minőségét középpontba helyező stratégiák valamint az innovációs stratégiák. E hatások komoly kihívások elé állítják a magyar felsőoktatást is. A képesség politikák tekintetében beszélt a kereseti (megrendelő, piac) oldal fontosságáról valamint a képesség rendszerek vezérléséről. A tudományos kutatások e vonatkozásban alig említődnek. Megemlítette, hogy japánban a szakképzés szintje meghaladja, az olasz egyetemi (BSc) szintet. Egyre erősebb kapcsolat alakul ki a kutatások, az oktatás valamint a gyakorlat között. Nyugaton megfogalmazódott a „We need skills, not qualifications!” szlogen is. Egész képesség-ökoszisztémák keletkeztek / képesség tanácsok (skill council) működnek. Összekapcsolódik: a termék – a szervezés/szervezet és – a marketing. A tanulás-tanítás stratégia szempontjából a „valódi tanulás” a termék. A magyar felsőoktatás inkább a formákban jó, de a termékben elmarad. Nagyobb összhangra van szükséges a termék – szervezet – közszféra tudásháromszög vonatkozásában.

Temesi József (BCE – NFKK alapító tag, professzor): „A magyar felsőoktatás a nemzetközi elemzések tükrében” címmel tartott előadást. Hangsúlyozta, hogy a nagy nemzetközi rangsorok Magyarországot a középmezőnyben helyezik el, ami a 16. és 17. helyet jelenti. Ez megfelel az ország gazdasági fejlettségének (14. hely), de az egyetemi rangsorokban adataink romló tendenciát mutatnak. A hallgatói létszámadatok is csökkennek, ebben azonban a demográfiai adatok nem játszanak szerepet. Vannak olyan rangsorok, amelyek értékelik az autonómia és finanszírozási helyzeteket (ilyenek az Európai Egyetemi Szövetség tanulmányai). Az autonómiát: szervezeti, pénzügyi, személyzeti és akadémiai dimenziókra osztják. A magyar egyetemek közül a rangsorokban csak az ELTE, a szegedi, és a debreceni egyetem jelenik meg.  A Taiwan University Ranking listáján a kutatások publikációit tekintve a 15. hely közelében vagyunk, ami jónak mondható - hangsúlyozta az előadó (megjegyzem, – H. D. – hogy Taiwan hozzávetőlegesen Dunántúlnyi terület, 150 egyetemmel, egyetemenként 20-25.000 hallgatóval!).

Palkovics László (EEM, Felsőoktatásért Felelős Államtitkárság, államtitkár): „A felsőoktatás fejlesztési irányai” címmel tartott előadást. A „Fokozatváltás a felsőoktatásban” című kormányzati stratégiát 2014. december 23-án fogadták el; célja, hogy létrehozzon egy tervezettebb és szervezettebb felsőoktatási rendszert, amely összhangban áll a globális változásokkal, a hosszú távú gazdasági és társadalmi célokkal, és igazodik a valós munkaerő-piaci igényekhez. A stratégia kulcsszavai: verseny, teljesítmény, minőség és siker. A feladatok tömören: profiltisztítás, specializáció, regionális versenyképesség, hallgatói és oktatói kiválóság, Kutatás+Fejlesztés + Innováció, valamint a magyar felsőoktatás nemzetközi helyzetének javítása. Említette, hogy a magyar doktoranduszok 23 %-a szerez csupán tudományos fokozatot. A választott téma, a témavezető, a kutatóhely valamint a doktorandusz ambíciója egyaránt döntő faktor. A graduális hallgatók 35 %-a nem szerez abszolutóriumot, lemorzsolódik. Fontosnak tartja, hogy a hallgatónak tényleges tevékenysége legyen. E vonatkozásban hozzátette, hogy volt teljesítmény-visszatartás is az elmúlt időszakban. A kutatás egy támogatási formává válik, a kutatási diszciplinákhoz kell pénz rendelni.

Ehhez a részhez beillesztem a BCE-NFKK „a Magyar Felsőoktatás 2014 / Stratégiai helyzetértékelés”-ből egy felmérés két következtetését: „A jó oktató legfontosabb jellemzője, hogy magas szintű ismeretekkel rendelkezik tudományterületén. Ezt követi az a jellemző, hogy igazodik a hallgatók érdeklődéséhez, igyekszik felkelteni a diákok motivációit. A képzeletbeli dobogó harmadik helyén két elem is helyet kap: pedagógiai tudással rendelkezik saját tárgya oktatásához, illetve változatos módszerekkel oktat. Ugyanakkor a tudományos közéletben való részvétel, és különösen az értékelés során használt változatos módszerek lettek a legkevésbé fontos jellemzők. A tanítási tevékenység tervezésére vonatkozó legfontosabb tényező – az oktatók válaszai szerint – az elérni kívánt hallgatói tudás, kompetencia. A hallgató fejlődése és a tananyag átlagosan a második, a hallgató tanulási motivációja a negyedik legfontosabb tényező. A munka világában való helytállás, a gyakorlati tevékenységek, a tantervi követelmények betartása, a hallgatók tanulási céljainak figyelembevétele, a tantárgyak egymásra épülése, illetve a tanítási módszerek a fontossági rangsor közepén kaptak helyet. A rangsor végére került az időkeretek figyelembevétele, a hallgatók korábban megszerzett tudásának figyelembe vétele, illetve a tanítás-tanulás eszközei.” Pénzügyileg „Különösen súlyos helyzetben négy vidéki főiskola van: a bajai, a dunaújvárosi, a szolnoki és a nyíregyházi főiskolák, amelyeknek költségvetésükhöz viszonyított rendkívül magas az eladósodottsága. A helyzet ellentmondásosságát jól mutatja, hogy a költségvetési felügyelők által ellenőrzött felsőoktatási intézmények összes adósságállományának 70%-a, öt intézményben volt 2013 közepén (Pécs, Szeged, Semmelweis, Debrecen, Nyíregyháza) amelyek közül négy kiemelt, s benne három kutatóegyetem.” A helyzetértékelést készítették: Berács József, Derényi András, Kováts Gergely, Polónyi István, Temesi József, 2015. (Az érdeklődők figyelmébe ajánlom, hogy az előadásokkal kapcsolatos dokumentum elérhető az NFKK honlapján: http://nfkk.uni-corvinus.hu/index.php?id=55419

Bódis József (Magyar Rektori Konferencia, elnök): „Az MRK szerepe a felsőoktatási stratégiaalkotásban” címmel tartott előadást. Az MRK évek óta aktív szereplője a stratégia - alkotásnak. A kancellári rendszer bevezetése döntő változás volt, és ez az új irányítási modell 2015-ben megmutatja, hogy a rendszer egésze hatékonyabbá válik-e vagy sem - hangsúlyozta. Reményét fejezte ki, hogy az új finanszírozási struktúra az MRK kreditalapú modelljén alapul majd. Megemlítette, hogy a brazil állam 100.000 hallgatót küld külföldre, és ebből 2.000 jön Magyarországra. E helyre beillesztem a fentebb már idézett Stratégiai helyzetértékelésből a következőket: „A 2014-ben indított un. keleti nyitás politikája a kereskedelemben általában, a Tempus Közalapítvány, a Campus Hungary és a Magyar Rektori Konferencia brazil programja révén pedig specifikusan áttörést hozhat ezen a területen. A brazil kormány által finanszírozott „Tudomány határok nélkül” program országos ranglistáin Magyarország a 10. míg a Műegyetem az 5. helyet foglalja el az egyetemek rangsorában.”

*

Engedje meg a tisztelt olvasó, hogy az előadásokkal összefüggésben egyetemünk, karunk (HHK) szempontjából, is hozzátegyem a következőket:

Nemzeti Közszolgálati Egyetemünk törekvése, hogy központtá váljon – az egyes képzési programokon belül – a nemzetközi centrumok alakítását figyelve, egyre fontosabbá válik! Már M. Heidegger megfogalmazta, hogy a jó tanár tanulni tanít. Ezt azonban csak azok a hallgatók értékelik, és hasznosítják, akik maguk is képességorientáltak, és önmotiváltak a tanulásban. Magam is évek óta hangsúlyozom, hogy minden tárgynak valamilyen képességet fejlesztenie kell. Angol oktatási szakemberek, már a két világháború között hangsúlyozták, hogy a felnőttoktatás a társadalmi fejlődés sarokköve, és hozzátették, hogy a jó oktatás a jó marketing. Palkovics László államtitkár által elmondottakkal kapcsolatban megemlítem, hogy: a felsőoktatás éveken keresztül parkoló-pálya volt; a hallgatók időpánikban voltak / vannak; egy részük kreditvadásszá vált, tényleges munkát nem végzett, mini-max-stratégiával dolgozott, azaz minimális energia befektetéssel maximális eredményt akart elérni. Az adatokból érzékelhető, hogy a magyar felsőoktatásnak vannak eredményei. Menedzselni a felsőoktatást nemcsak a hatalmi szférából lehet, és kell, hanem ez tényleges teljesítménnyel a benne lévők feladata is. Valódi értékek, teljesítmények vezethetnek a sikerhez.

Társadalomtudomány-természettudomány kérdésében nincs teljes egyetértés. Megjegyzem, hogy a tudomány ugrásszerű fejlődésével megnőtt az absztrakciós szint, a tanulás több időt és nagyobb feldolgozási sebességet igényel. Egy tudomány van – hangsúlyozta Irinyi János - és az szervesen fejlődik, ami haladás az egyikben, haladás a másikban is. Talán ebből lehetne kiindulni a továbbiakban. A tudomány az élethez hozzáadott új érték, amely biztonságosabbá - ellenőrizhetőbbé, komfortosabbá és nem utolsó sorban, érthetőbbé teszi a természetet, a társadalmat és magát az embert (gondoljunk a technikatudományra, a történelemre, a szociológiára, a jogra, a pedagógiára, pszichológiára, vagy a hadtudományra, stb.). Teljesítmény visszatartásáról sem tanári, sem hallgatói vonatkozásban nem lehet szó a továbbiakban. Az egyetemi autonómiát sem lehet eltúlozni, mert nem az autonómia a fontos, hanem a minőségi  teljesítmény - mint ahogyan ezt Róna-Tas András, mint az Ideiglenes Országos Akkreditációs Bizottság (a későbbi MAB) első elnöke megfogalmazta, az egyik 1993-as felkészítő beszélgetésen, („A minőségi fejlesztés feltételei a felsőoktatásban és a kutatásban”); másik emlékezetes mondata volt, hogy az egyetem nem a demokrácia, hanem a kompetencia elvére épül, amely gondolom érvényes napjainkban is. A konferencián úgy tapasztaltam, egy határozott stratégia vágya megvan a magyar felsőoktatás szereplőiben. Magam úgy vélem, ha a valódi változtatás szándékával, a teljes terhelést a mostani időszakban nem engedik rá a magyar felsőoktatásra, akkor az eredmény további gyors leromlás lesz, miközben százmilliárdok vesznek majd el, ami megengedhetetlen. A teljes terhelés alatt értem a szervezeti, finanszírozási, tanári-hallgatói követelményeket; a piaci igénynek megfelelő, és a vállalható tudományterületi és tudományági megoszlását a szakoknak; a bevételi lehetőségek maximális kihasználását; azaz mindazon területeket, amelyekkel ez a hagyományosan jól szervezett, lényegi üzeneteket megfogalmazó konferencia foglalkozott.

Budapest, 2015. február 1.

Dr. Harai Dénes egyetemi tanár