Szűkítés


Kiválasztott Címke

Koós Ottó

Minden Címke 191


Jelenleg 1 bejegyzés található Koós Ottó cimkével

Ludovika, egy életre szóló eskü

    • vitéz békei Koós Ottó
    • Ludovika_Hadtörténeti Múzeum 2
    • Ludovika_Hadtörténeti Múzeum 2
    • Ludovika_Hadtörténeti Múzeum 3
  • Előző
  • Következő

A 99 éves vitéz békei Koós Ottó magyar királyi századost 1938-ban avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. Részt vett a II. világháború harcaiban, ott volt a doni ütközetnél, állt hadbíróság előtt, és megjárta a Gulagot is. Tizenkét év hadifogság után tért haza Magyarországra, és hosszú évekig nehéz körülmények között élt. Koós Ottót, aki decemberben lesz száz éves, a rendszerváltás után rehabilitálták. A százados a mai napig nagyon aktív, rendszeres résztvevője a Ludovika Kávézó összejöveteleinek, amely a katonanemzedékek rendszeres találkozó helye a Zrínyi Miklós Laktanya és Egyetemi Campuson.


Miért választotta annak idején a katonai pályát, mi motiválta?


Vitéz békei Koós Ottó: Ötéves koromtól kezdve laktanyában laktam, ugyanis édesapám hivatásos tiszt volt, és több helyen teljesített szolgálatot. Először a pozsonyi 13. honvéd gyalogezrednél, majd Budapesten a Nemzeti Hadseregben, ahol zászlóaljparancsnok volt. De éltünk Berettyóújfalun, majd Körmenden, Magyaróváron és a végén, amikor rendeződött a Nemzeti Hadsereg állománya, Nagykanizsán, ugyanis ott alakult meg a 6. honvéd gyalogezred. Ott élt az ember a katonák között, az akkori tisztekre, apám bajtársaira felnéztem, akik szépen voltak dekorálva, ha mondhatom ezt, és ez már példát, mintát adott az embernek. Apám tábornok volt, nagybátyám, aki századosként kezdte és altábornagyként ment nyugdíjba, a Kormányzó szárnysegédje 24 évig. Amikor elvégeztem az elemi iskolát, arra kértem apámat, hogy adjon be az úgynevezett katonai alreáliskolába. Édesapám viszont azt mondta, hogy nem mehetek katonai iskolába, hanem járjak gimnáziumba, érettségizzek le, és ha az érettségi után is katona akarok lenni, akkor ám legyen. A nagykanizsai piarista gimnáziumba írattak be a szüleim, és amíg ott tanultam, az idő alatt is állandóan kértem, piszkáltam apámat, sőt mondhatni követeltem, hogy adjon be a katonai iskolába. Hozzá kell tennem, hogy nem voltam valami jó gyerek, és a gimnáziumban sem voltam az éltanulók között. Olyan bizonyítványt vittem haza, amiben nem éppen a legjobb érdemjegyek szerepeltek, és azt mondtam, hogy azért tanulok ilyen rosszul a gimnáziumban, mert katonaiskolába akarok menni, ezzel végül kierőszakoltam apámtól, hogy beírasson katonaiskolába. Ezt akkoriban kérvényezni kellett, és ennek alapján döntöttek arról, hogy felvesznek-e. Másodévben bekerültem a kőszegi Hunyadi Mátyás Reáliskolai Nevelőintézetbe. A két világháború közötti hadsereg állandó átszervezés alatt volt, hiszen a trianoni békeszerződés diktálta szabályok és feladatok annyira megkötötték a hadsereg vezetésének a kezét, hogy bizony sok úgynevezett rejtett alakulatot kellett megszervezniük. A békeszerződés betartását a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság felügyelte. Akkoriban az ország gazdasági helyzete és a bizottság jelenléte nem tette lehetővé a hadsereg fejlesztését, ezért az ország védelméhez szükséges fegyveres erőt a rejtett alakulatok biztosították. Az  alreáliskola elvégzése után Budapesten, a Bocskai István Katonai Főreál Iskolában tanultam, itt csak egy évig voltam, mert az átszervezés miatt Pécsett végeztem el a következő három évet, érettségiztem, és ezután kerültem a Ludovikára.


Hogyan lehetett bejutni akkoriban a Ludovika Akadémiára, milyen feltételei, kritériumai voltak ennek?

K. O. A katonai főreáliskolát végzetteket automatikusan felvették a Ludovikára, egyedül egy komoly, megismételt egészségügyi vizsgálaton estünk át. Ezek a katonai reáliskolák azonban nem biztosították azt a létszámot, amit a hadvezetés, illetve a minisztérium betervezett az egyes évfolyamoknál, ezért a civilben érettségizetteknek is lehetett pályázni a Ludovikára. A Ludovika Akadémiára jelentkező civil érettségizetteknek sport- és elméleti vizsgát kellett tenniük, és természetesen egészségügyi alkalmassági vizsgálaton is át kellett esniük. A sportvizsgán atlétikai számokban, illetve úszásban is teljesíteni kellett az előírt követelményeket. Az úszásnál volt olyan felvételiző, aki nem tudott úszni, mert az úszástanulás annak idején nem volt annyira jellemző. Volt olyan eset, amikor a felvételizőknek kiadták az utasítást, hogy ugorjanak a medencébe és ússzák le a meghatározott távot, akkor a felvételiző beugrott a vízbe, kapálózott, és ki kellett menteni, nehogy megfulladjon. De ez a jelentkező a végén még jó pontot is kapott, hiszen annak ellenére, hogy nem tudott úszni, mégis beugrott a vízbe és teljesíteni akarta az úszásban előírt követelményt, ezzel a tettével a bátorságát bizonyította. Tehát a lényeg az volt, hogy a felvételiztetők megnézzék azt, hogy testileg és alkatilag mennyire erős a jelentkező.


Ha jól tudom, akkor azokat, akiket felvettek a Ludovika Akadémiára, rögtön bedobták a mélyvízbe, hiszen az első évben kihelyezték őket az alakulatokhoz. Erről mit tud mondani?


K. O. A két háború közötti huszonöt év, ahogyan már említettem, állandó átszervezéssel telt. 1923-ig bekerültek a főreáliskolások és a felvételt nyert civilek a Ludovikára, akik három évet végeztek. 1923-ban nem volt avatás, mert négy évre emelték a képzési időt a Ludovika Akadémián. 1931-ben a négy évből az elsőt csapatnál kellett leszolgálni. Éppen úgy, mint amikor egy érettségizett fiatalember bevonult a honvédséghez, és elvégezte a tartalékos tiszti iskolát. Tehát amikor bejutottunk a Ludovikára, és kikerültünk csapathoz az első évben, ugyanúgy végigcsináltuk az újonc kiképzést, annak ellenére, hogy az alaki kiképzést, a honvédségnek az alapértékeit már a főreáliskolában megtanultuk. Tereptan, térképrajzolás, fegyverfogások, lövészet… Ezeket végigcsináltuk, utána tisztes, majd tartalékos tiszti iskola következett. Év végére lettünk karpaszományos őrmesterek, ezt követően kerültünk fel a Ludovika második évfolyamára. Tehát az akadémián eltöltött három év után lettünk hadnagyok, és aztán jött a háború. Mi, akik 1938. augusztus 20-án végeztünk a Ludovikán, voltunk az utolsók, aki a teljes négy évet megcsináltuk. Az utánunk következő évfolyamot 1939. január 15-én avatták fel, tehát ők már csak három és fél évig, az 1939. augusztus 20-án felavatottak pedig három évig tanultak a Ludovikán. Az öcsém pedig, aki 1942-ben végzett itt, már a katonaiskolából egyenesen a Ludovikára került, és három év után lett hadnagy. Az utána következő évfolyamot december 6-án avatták, ők két és fél évet, az 1943-asok és az 1944-esek már csak két évet tanultak a Ludovika Akadémián, míg az 1944 novemberében felavatott tisztek csak másfél évet.


Milyen volt az élet a Ludovika Akadémián, hiszen ez az intézmény sokkal több volt egy klasszikus értelemben vett katonatisztképző intézménynél?


K. O. Egész nap, sőt azt lehet mondani, hogy a nap huszonnégy órájában felügyelet alatt voltunk. Napirend szerint éltünk, be volt osztva, hogy mikor mit kell csinálni, hogy ekkor és ekkor mész a tanterembe és ismételsz. Ez azt jelentette, hogy a Ludovikán minden nap tanulni kellett. Azt is szigorúan megszabták, hogy mikor mehettem ki. A tanárok is mindannyian jól képzett katonák voltak, akik – néhány kivétellel – megjárták a Nagy Háborút. Például az utolsó két ludovikás évemben a századparancsnokom egy tiszti arany vitézségi érmes őrnagy volt, vitéz Sályi Géza, aki ezredesként fejezte be a második világháborút. Amikor egy régi ludovikás tanítványa a háború után találkozott vele, megkérdezte tőle: „Ezredes úr, hogy néz ki?” Ugyanis az ezredes szenesen, piszkosan ment haza a munkahelyéről, mert rakodómunkásként dolgozott a Tüzépnél. Sályi Géza a következőket mondta a volt tanítványának: „Köszönöm szépen, jól vagyok. Igaz, ma egy kicsit fáradt vagyok, mert sok munkánk volt, sokat kellett rakodni. De idefigyelj, mondok én neked valamit! Este, amikor hazamegyek, megmosakodom és a tükörbe nézek, nem kell magamat szemen köpni!” Ilyen tartással rendelkeztek a tanáraink.


Milyen volt a társasági élet a Ludovikán?


K. O. A tanáraink mindig hangsúlyt helyeztek arra a szolgálati szabályzatban, de más egyéb tantárgyaknál is, hogyan kell egy tisztnek viselkedni, miként kell a polgári lakossággal vagy magával a legénységgel bánni. Azt nem állítom, hogy egy se volt közöttünk, akinek a magatartását kifogásolni lehetett, de általában, ha valaki valamilyen bűnt elkövetett, tudta, hogy mi a kötelessége. Nekem volt olyan évfolyamtársam, aki egy kicsit bohém volt és szeretett kártyázni. Amikor kikerültünk, egy év múlva hallottam, hogy ez az évfolyamtársam öngyilkos lett. Tudod, mennyiért lett öngyilkos? Mindössze tíz pengőért, ami a fizetésének a huszadrésze volt. Ő kezelte a zászlóalj pénzét, és amikor vesztett a kártyán, akkor kivett a zászlóalj pénzéből tíz pengőt, hogy majd elsején, amikor pénzt kap, visszateszi a kasszába. Azonban az elseje és az ő pénzkivétele között kapott egy ellenőrzést, ahol észrevették, hogy tíz pengő hiányzik. Emiatt lőtte főbe magát.


Hogyan tudná megfogalmazni: mit jelentett ludovikásnak lenni?


K. O. Hazaszeretet, bajtársiasság, tisztesség, becsület, minden, ami szép és jó egy ember életében. Ha valaki kijelentett valamit, azt be is tartotta, ez becsületbeli ügy volt. Nem mondom azt, hogy nem csináltunk csínytevéseket, s azt sem, hogy nem fordult elő, hogy elmentünk az ezredtársammal, egy jó barátommal olyan helyre, ahová megtiltották a tiszteknek, hogy bemenjenek, például kocsmákba. Igaz, polgári ruhában, civilben mentünk, de végül lebuktunk, mert felismertek, hogy a tábornok fia vagyok. Láttam a jó példákat, és engem is ez alapján neveltek. Szegény apám pont az avatásom előtt egy hónappal halt meg, sajnos már nem élhette meg azt, hogy a fia hadnagy legyen. Már önmagában adott egyfajta nevelést, tartást, hogy a Ludovikán voltál, ott tanultál, még úgy is, hogy beleszülettem a katonaéletbe.


A második világháború után milyen hátrányokkal járt az, ha valaki ludovikás volt?


K. O. 1944. október 27-én Ungvárnál estem fogságba mint zászlóaljparancsnok. Ekkor a legénységem azt mondta: „Százados úr, vágja le a csillagjait!” Lehet, hogy voltak, akik levágták, de én erre azt feleltem nekik: „Fiaim, ha az előnyeit élveztem, akkor vállalom a hátrányait is.” Belém nevelték, hogy nem hagyod el az egységedet és a legénységedet. A tiszti szolgám előkészítette a szökésünket, de én erre nemet mondtam. Nem vettem volna a lelkemre, hogy a szökésem miatt megtizedeljék a legénységemet, mert nincs ott a kapitány. Szóval orosz hadifogságba kerültem, és a szovjet hadbíróság elítélt 25 évre. Tehát 1950-ig voltam hadifogoly, majd utána gulágos lettem. 1955-ben hoztak haza, és egy évig ültem még itthon a jászberényi börtönben, ahonnan 1956. október 8-án szabadultam. Utána 33 évig voltam a politikai rendőrség megfigyeltje, azaz nem kaphattam vezető beosztást, és még jogosítványt sem szerezhettem autóvezetésből, segédmunkásként kellett dolgoznom. Igaz, végül egy rendőr könnyelmű ígérete miatt sikerült jogosítványt szereznem, és mind a mai napig, 99 évesen is vezetek. 


Ludovika Kávézó

A Ludovika Kávézó 2012. március 29-én bontott zászlót a Zrínyi Miklós Laktanya és Egyetemi Campuson, ahol a még élő egykori ludovikások és az MH Ludovika Zászlóalj ifjú honvédtisztjelöltjei havonta találkozhatnak egymással, és folytathatnak eszmecserét az elhangzott előadások kapcsán. A Ludovika Kávézóban a születésnapos ludovikások köszöntése az összejövetelek elmaradhatatlan része. Az egykori ludovikások elhunyt bajtársaikról is megemlékeznek. Az idős bajtársak felelevenítik a háborús élményeiket, elmondják a hadifogságuk történetét, de beszélnek arról is, hogy milyen volt a felvételi a Ludovikán, hogyan élték meg például a csapatgyakorlatokat, a tisztavatást, illetve azt, hogy nem folytathatták a tiszti hivatásukat a második világháború után. Bár sokuknak nehéz sors jutott, az egykori ludovikások közül mindenki megállta a helyét a polgári életben is, aki tudott, főiskolai és egyetemi diplomát szerzett, és a társadalom megbecsült tagja lett. A volt ludovikások a kávézóban elhangzó előadásoknak köszönhetően betekinthetnek a modern hadviselésbe, a korszerű hadműveletekbe. A Ludovika Kávézó rendezvényein a hozzátartozókat is szívesen látják, minden hónap negyedik csütörtökjén.


Szöveg: Szabó Tibor


Fotó: Szilágyi Dénes, Hadtörténeti Intézet és Múzeum