Szűkítés


Kiválasztott Címke

Pákozdi csata

Minden Címke 191


Jelenleg 1 bejegyzés található Pákozdi csata cimkével

168 éves a Magyar Honvédség

    • pakozd
    • 400px pakozdi csata
  • Előző
  • Következő

1848 márciusában Magyarországon polgári forradalom tört ki. A Habsburg Birodalom részeként a Magyar Királyságban felelős kormány alakult, gróf Battyhány Lajos vezetésével. V. Ferdinánd szentesítette az úgynevezett áprilisi törvényeket, melynek köszönhetően polgári állam jött létre Magyarországon, megszületett a népképviseleti parlament, s a Magyar Királyság rendelkezett az önállóság legfontosabb kellékeivel. A Batthyány-kormány 1848 tavaszán úgy került hatalomra, hogy gyakorlatilag nem volt fegyveres ereje. A megbízható magyar fegyveres erő szervezése lázas munkával vette kezdetét, különösen az ország nemzetiségi területein tapasztalt feszültségeknek köszönhetően.

1848 márciusa után a horvát liberálisok lényeges követelése volt Horvátország, Szlavónia, Dalmácia és a Magyar Tengermellék, illetve a horvát és szlavón Határőrvidék Háromegy Királyságként történő egyesítése, s a magyar hatóságokkal horvátul történő érintkezés joga. A horvát nemzeti mozgalom újdonsült vezetője, a március 23-án bánná, majd rövidesen zágrábi főhadparancsnokká is kinevezett Josip Jellasics báró, a bécsi udvari körök embere Zágrábba érkezése után megszakított minden kapcsolatot Magyarország és Horvátország között. Amíg a birodalom külpolitikai helyzete bizonytalan volt, az udvari körök hajlandóak voltak támogatni a magyar felet. Amint azonban az itáliai hadszíntéren rendeződött a helyzet, nem volt többé szükség Jellasics visszatartására.

Ekkor éleződött ki az osztrák-magyar viszony. Az osztrák kormány már korábban kinyilvánította, hogy kész felmondani semlegességét a magyar-horvát viszályban. Augusztus végén a magyar kormány képviselői, élükön a miniszterelnökkel, a vitás kérdések rendezésére Bécsbe utaztak. A magyar kormány tárgyalási ajánlataira egy ultimátum volt a válasz, mely az önálló magyar pénz-, had- és kereskedelemügyi minisztériumok megszüntetését követelte. Bécsben elérkezettnek látták az időt az áprilisi törvények egyoldalú, s ha kell, erőszakos módosítására.

Jellasics augusztus utolsó napjaiban Zágrábból elrendelte csapatainak a magyar határhoz való előrenyomulását. Terve az volt, hogy három hadosztályával benyomul a Muraközbe, majd onnan Nagykanizsán át a Balaton déli partja mentén tör előre Székesfehérvár és Pest-Buda, a magyar főváros irányába.

Szeptember 11-én több mint 50.000 fős seregével (mely kevés, és a magyar huszársággal össze nem mérhető lovassággal, valamint javarészt ifjú vagy idősebb korosztályból álló tartalék vagy népfelkelő, azaz gyengébb harcértékű gyalogzászlóaljakkal rendelkezett) átkelt a Dráván, majd szeptember 15-én a Murán is, s folytatta útját Nagykanizsa felé. Szinte sehol sem ütközött ellenállásba. Jellasics csapatai nem horvát, hanem császári (fekete-sárga) zászlók alatt hatoltak be Magyarországra. A nem magyar kiegészítésű cs. kir. alakulatok értettek a jelzésből, s csatlakoztak a bán seregéhez.

A drávai magyar sereg a túlerő ellen Veszprémig hátrált. A támadás hírére Kossuth az Alföldre igyekezett toborzó körútra: a haza védelmének érdekében gyújtó hangú beszédeket mondott, melyek hatására több tízezer népfelkelő indult a Duna bal partjának őrzésére, egy esetleges horvát átkelési kísérlet megakadályozására. A Dunántúlon Móga János altábornagy Székesfehérvár környékén gyülekeztette a csapatokat. Batthyány Lajos az egész Dunántúlon népfelkelést rendelt el. Ennek sikerét az is növelte, hogy Jellasics csapatai már a határ átlépését követően azonnal rablásba és fosztogatásba kezdtek.

A túlerőtől való félelem okán a magyar sereg föladta Székesfehérvárt, s a Velencei-tó északi partjára vonultak vissza. Móga altábornagy itt sem érezte magát elég erősnek az ellenálláshoz, s a fővárost fedezendő, Martonvásárig akart hátrálni. Szeptember 27-én a magyar képviselőház a dunántúli csapatokat a harc felvételére utasította. A szeptember 28-i sukorói haditanácson, szenvedélyes vita után, melyen az országgyűlés által kiküldött biztosok követelték az ellenséggel való megütközést, Batthyány javaslatára Móga altábornagy vállalta, hogy ha Jellasics másnap támadna, fegyverrel veri vissza a horvát sereget.

A csata lefolyása

A Jellasics vezette sereg 48.234 harcképes katonával és 32 löveggel rendelkezett. A horvát bán alárendeltségében működő Hartlieb altábornagy vezette 18.000 fővel és 12 löveggel rendelkező hadosztálya késve kapta meg az indulási parancsot, így csak a csata után érkezett meg a harcmezőre. A bán hadseregének csak száma volt jelentős. Csapatainak közel felét teljesen használhatatlan, csak rabolni tudó, kaszával-lándzsával felszerelt népfölkelők alkották.

A magyar sereg 17.500 főt számlált, s önkéntes, honvéd- és régi sorezredbeli katonákból állt, nagyobbrészt újoncokból. A magyar tüzérség viszont 44 darab, nagyobb űrméretű löveggel rendelkezett, s jobban lőtt, mint a horvát. A horvát hadsereg tehát létszám tekintetében túlerőben volt, de ezt a túlsúlyt a magyar tüzérség fölénye kiegyenlítette. Ezen kívül a magyar csapatok 2100 lóval is rendelkeztek.

Jellasics szeptember 29-én megindította csapatait a pátkai és sukorói dombokon felállított magyar sereg ellen, melynek csoportosítása a következő volt: a 3000 főből és 8 lövegből álló jobbszárny a Pátka-Pákozd közötti dombokat tartotta megszállva, feladata a Lovasberényen át Buda felé vezető út lezárása volt. A derékhad a Sukoró előtti szőlőkben foglalt állást, a Székesfehérvárról a fővárosba vezető utat fedezte. Az út mindkét oldalán mocsaras, vizenyős terep akadályozta a csapatok mozgását, tehát az ellenség csak az úton vethette be erőit. Móga altábornagy ezért ide helyezte tüzérsége több mint felét, 24 löveget. A derékhadhoz közvetlenül csatlakozott az út és a Velencei-tó között állást foglaló balszárny. A derékhad és a balszárny összesen 8500 fővel és két és fél üteggel rendelkezett. A tartalékot egy 4500 fős hadosztály és két üteg képezte, melyet Velencén helyeztek el. (Létezett egy „szélső balszárny is”, mely a Velencei-tótól délre helyezkedett el, s három zászlóalj, 5 század huszár és 12 löveg képezték. Ők azonban semmilyen szerepet nem játszottak a későbbi csatában.)

A bán, serege létszámfölényben lévén, azt remélte, hogy egy átkaroló támadással szétzúzza a magyar jobbszárnyat, majd a Velencei-tóba szorítja az egész sereget. Támadását lépcsőzetesen indította: elsőnek balszárny-hadosztályát indította meg reggel 6 óra tájban, a Lovasberény felé vezető úton. A hadosztály élcsapatai fél 9-kor a magyar jobbszárny előőrseibe ütköztek. Rövid közelharc után ugyan a Guyon Richárd nemzetőr őrnagy vezette nemzetőröket kiszorították Pátkáról, majd rövid tüzérségi párbaj következett, s a határőrök támadásra indultak. Egymást követő két rohamukat azonban a 60. gyalogezred 3. zászlóalja, valamint az 1. és 2. Pest megyei és a Tolna megyei önkéntes nemzetőrzászlóalj visszaverte. Amikor a 2. pesti önkéntes nemzetőrzászlóalj lőszere elfogyott, parancsnokuk, Guyon Richárd nemzetőr őrnagy szuronyrohamot vezényelve űzte, verte vissza a horvátokat. Miután a támadás nem járt sikerrel, Jellasics balszárnya átkarolással próbálkozott. Ám az e célból a lovasberényi úton előrenyomuló csapatait két, a magyar derékhadtól küldött huszárszázad, valamint egy üteg megállította, majd megfutamította. A sikerben jelentős szerepe volt a későbbi miniszterelnök Andrássy Gyulának, aki nemzetőrtisztként vett részt a csatában. A siker hatására a magyar gyalogság kitört fedett állásaiból, s a dombokról leereszkedve a császáriakat részben Pátkára, részben pedig attól délnyugati irányba visszavetette. A Pátkán védelemre berendezkedő néhány horvát határőrzászlóaljat a Zámoly felől beérkező 1200 fős zalai nemzetőrzászlóalj hátba támadta, majd Pátka fegyverre kelt lakosságának segítségével (a helybéliek mintegy 30 horvát katonát agyonvertek) kiűzték őket a faluból. Jellasics balszárny hadosztályának parancsnoka mindezek hatására 11 órakor visszavonulást rendelt el, és a Pákozd és Pátka közötti szőlőket szállta meg. A magyar jobbszárny, mivel a támadás folytatásához nem kapott erősítést, az előző állásaiba vonult vissza.

A fenti események után, fél 12 tájban indult támadásra Jellasics a főerőivel (mintegy 20.000 katonával). Célja a magyar derékhad és balszárny szétzúzása volt. (A Velencei-tótól délre Jellasics egyetlen egységet sem küldött.) Közelharcra itt alig került sor, a határőrgyalogság és a báni lovasság néhányszor ismétlődő rohama mindig összeomlott a magyar csapatok tüzében. A tüzérségi tűz olyan heves volt, hogy kis híján Jellasics is életét vesztette: egy segédtisztjét közvetlenül mellette találta el egy ágyúgolyó. Közben semmilyen hírt nem kapott saját balszárnya helyzetéről, s emiatt teljes bizonytalanságban volt. Mindezek hatására a horvát bán 15 óra körül beszüntette a harcot, s noha a tüzérségi párbaj még estig elhúzódott, csapatait fokozatosan Pákozdra, illetve a falu mögé vonta vissza. Ez a magyar csapatok győzelmét jelentette. (Hartlieb altábornagy hadosztálya csak késő délután, a csata végén érkezett meg, amikor Jellasics már félbeszakította a támadást, s a bán ekkor már nem gondolt a támadás felújítására.)

A pákozdi csata sem méreteit, sem veszteségeit tekintve – Jellasics 100 főt, Móga pedig 7 halottat és 37 sebesültet vesztett – nem tartozik a szabadságharc nagy csatái közé. A győzelemnek mégis nagy jelentősége volt: az új, még formálódóban lévő Magyarország képes volt megvédeni önmagát túlerejű külső támadással szemben. Bebizonyosodott, hogy képes hatékony honvédséget szervezni, mely megvédi az ország határait.

Megszületett tehát a honvédsereg, s a mai Magyar Honvédség katonái, méltó módon 1848-as elődeikhez, napjainkban is helytállnak az ország határainak védelmében és a szövetségi kötelezettségeikből adódó missziós feladatokban.


Dr. Kaló József

egyetemi adjunktus


Kép forrása: honvedelem.hu

Megosztás a Facebook-on