Szűkítés



Kiválasztott Címke

főoldali hír

Minden Címke 191


Jelenleg 280 bejegyzés található főoldali hír cimkével

Kibocsátó az Idegen Nyelvi és Szaknyelvi Központban

Június 30-án, pénteken ünnepélyes keretek között zárultak le az 500 órás angol nyelvi STANAG1111, STANAG2222 és STANAG3333 intenzív, illetve a 300 órás STANAG11111 és STANAG 22222 munka melletti nyelvtanfolyamok.

A 2016. szeptember 5-től, illetve a 2017. február 6-tól 2017.június 30-ig tartó, a beosztás ellátásához szükséges nyelvi képzésben mintegy 90 hallgató vett részt.
A tanfolyamok  végét a négy készséget mérő vizsga jelentette.

Apáti Zoltán ezredes, a Honvéd Vezérkar Kiképzési és Oktatási Csoportfőnökség csoportfőnöke is megtisztelte jelenlétével az ünnepséget. Az NKE Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar dékánjának nevében Dr.Szászi Gábor ezredes, a Kar oktatási dékánhelyettese szólt a kibocsátón résztvevő hallgatókhoz és tanárokhoz. Beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy mindenkinek újabb és újabb követelményeknek kell megfelelnie, folyamatosan képezniük kell magukat egy életen át.

 Dr. Szászi ezredes úr és Dr. Kiss Gabriella, a Központ igazgatója a tanfolyam sikeres elvégzését igazoló oklevelet adott át a hallgatóknak.

Dr.Kiss Gabriella gratulált valamennyi résztvevőnek, aki a kurzus feltételeinek eleget tett. A vizsga eredményére ugyan még mindenkinek várnia kell pár hetet, de az itt szerzett tudás olyan potenciális tőke, amelynek segítségével magasabb szinten folytathatják nyelvi tanulmányaikat a jövőben.

A Központban tanító kollégák munkáját megköszönve külön kiemelte Oláh Tóth Judit területfelelős elkötelezettségét és precizitását.

Dr. Kiss Gabriella elismerését fejezte ki a tanfolyam egyetlen külföldi hallgatójának, az ukrán Olekszii Kablov őrnagynak a kitartásáért, szorgalmáért, igyekezetéért, hogy beilleszkedjen egy kihívásokkal teli ismeretlen környezetben. Nagy sikert aratott az őrnagy úr angol nyelvű szellemes válaszbeszéde, amelyben köszönetét fejezte ki azoknak, akik segítették itt-tartózkodása alatt.

A kibocsátó befejezéseként Kátai Róbert őrnagy, a STANAG 3333 tanfolyam hallgatója mondott válaszbeszédet angol nyelven, a kurzus valamennyi hallgatója nevében. 

Cimkék: főoldali hír, 2017

HHK vendége volt a University of North Georgia rektora

    • Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar vendége volt a University of North Georgia rektora -1
    • Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar vendége volt a University of North Georgia rektora -2
    • Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar vendége volt a University of North Georgia rektora -3
  • Előző
  • Következő

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem és a University of North Georgia (UNG) közötti együttműködés keretében a Hadtudományi és Honvédtisztképző Karra látogatott Dr. Bonita Jacobs, a UNG rektora.

Dr. Jacobs nemcsak az itt tanuló amerikai hallgatókkal találkozott, hanem személyesen is megismerte a UNG-re kiküldendő egyik honvéd tisztjelöltet, Schneider Dorottyát. A UNG két kadétja a Karon folytatott tanulmányokat mintegy két hónap időtartamban. A kadétok a Kar Erasmus+ angol nyelvű portfoliójából választottak ki három-három tantárgyat, amelynek követelményeit sikeresen teljesítették.

A két egyetem közötti együttműködés komolyságát jelzi, hogy Bakos Csaba Attila alezredes a West Point után jelenleg a UNG-n folytat oktatói tevékenységet 2017. augusztus elejéig.

Cimkék: főoldali hír, 2017

Sarkantyú futam

Idén júniusban először kaptak lehetőséget a Magyar Honvédség katonái, hogy részt vehessenek az amerikai páncélos felderítők 3 napos kihívásán, a sarkantyú futamon. Az amerikai lovasság hagyományai közé tartozott, hogy a lovas katonáknak bizonyítani kellet rátermettségüket és felkészültségüket, különböző feladatok teljesítésével, hogy megkapják a sarkantyút. Ennek az eseménynek a modern kori változatát szervezik meg a páncélos felderítők kötelékeiben, ahol a katonák számot adnak elméleti és gyakorlati tudásukról, valamint fizikai- és mentális állóképességükről.

    • Sarkantyú futam -1

Tisztjelöltként én is lehetőséget kaptam a kihívás teljesítésére, a tatai Klapka György lövészdandár, 2. Lövész zászlóaljánál eltöltött kéthetes csapatgyakorlatom részeként. A futamot egy több hetes felkészülési fázis előzte meg, ahol elsajátítottuk az amerikai fegyverek és eszközök kezelését, a páncélos felderítők történelmét és különböző csapatfelderítő ismereteket.  Ezt követte a közös lőgyakorlatok végrehajtása, ahol az amerikai katonák is megismerkedtek a Magyar Honvédségben rendszeresített fegyverek kezelésével. 

Az 57 órás kihívás hajnali egy órakor kezdődött a megnyitó ünnepséggel, amit egy hét kilométeres felderítő futás követett. A táv teljesítésére 45 perc volt a minimum szintidő majd a beérkezőknek dolgozatot kellett írni a futás alatt megjegyzett különböző felderítési információkból, valamint a fekvőtámasz és felülés felmérést kellett teljesíteni. Az estet követően reggel végrehajtottuk a felszerelés ellenőrzést, kitöltöttük az elméleti tesztet majd három rajt alakítottak ki a résztvevő állományból. A felosztástól kezdve a rajok külön teljesítették a feladatokat és a menetet, melyek végrehajtását nehezítette 27-30 C fokos meleg.

    • Sarkantyú futam -2

Első feladatunk a „Blackjack mile” volt. 1,6 km-en keresztül harcszerű menetet hajtottunk végre, miközben egy sebesültet cipeltünk magunkkal hordágyon és egy HMMWV terepjárót kellett eltolni. A feladat teljesítése után elhagytuk a laktanyát és további öt feladatot hajtottunk végre: támadó éles lőgyakorlatot a szomódi lőtéren, tájékozódási gyakorlatot azimut menet formájában, harci életmentő feladatokat, terület felderítést és fegyverzeti vizsgát.

    • Sarkantyú futam -3

A kihívás során a kiképzők folyamatos terhelésnek tették ki a résztvevőket: több ezer testgyakorlatot kellett végrehajtani fekvőtámaszok, guggolások és négy ütemű fekvőtámaszok formájában, valamint a három nap alatt 76 kilométert kellett menetelni a 40 kg-os hátizsákkal, mely meglehetősen nehezítette a mozgást.

A futam végére a lemorzsolódás nagyjából egyharmados volt, de mind az öt magyar katona teljesítette a feladatokat. Számomra pedig az utolsó próbatételt jelentette, amit tisztjelöltként teljesítettem és számos ismerettel gazdagodtam, amely a jövőbeli munkámat segíteni fogja.


Szerző: Tóbiás Dániel honvéd tisztjelölt

Cimkék: főoldali hír, 2017

Egy tanár emlékezete

„Partra szállottam. Levonom vitorlám.”

                                                                                                                                                       Berzsenyi Dániel

A lélek egy nagy színes ceruza készlet, mely önmagától színezi az emlékarcot, s a talált tárgyat egyaránt. Az emlékarc volt kollégánké, Dr. Himmer Péter főiskolai tanáré, s a tárgy – az etika, mely kedvenc tárgya volt. Dr. Himmer Péter (1953-2017) főiskolai tanárral három évtizeden keresztül oktattunk, segítve egymást a tanári munkában, a vizsgáztatásban (szigorlatok, doktori szigorlatok) egyaránt. 1998 - ban magam is a Filozófia Tanszékre kerültem tanárként kinevezésre. Egymás között ismertük Himmer Péter kitartó és rendíthetetlen ragaszkodásait, így: oktatói státusának „Főiskolai tanár”, később a „Tanszékvezető Főiskolai Tanár” megnevezéséhez, az utolsó percig, akkor is, mikor már egyetem lettünk; ragaszkodott még, - mint az ELTE-n filozófiai szakot végzett tanár (1985) - a görög-latin átszellemítettséghez is, a goethei - fausti kultúrához, mely szellem nélkül elképzelhetetlen – s melynek hiányát a társadalomban, különösen az utolsó évtizedekben érezte. Tudta, hogy minden  klasszikusságban stabilitás, kiszámíthatóság van, s csak a stabilitásban van tere a racionalitásnak, művészetnek, a vallásnak, az erkölcsnek, a játéknak, minden kulturális, szellemi és lelki produktumnak. Társadalmunkban azonban még nem alakulhattak ki a nyugalomnak ezek a körei, itt mindig minden együtt van jelen, és állásfoglalásra késztet. Tárgyában, a filozófiában egyedüli módon olvadnak össze a jelenségek – problémák - elméletek, ami a hallgatói megértést jelentősen nehezíti. Az oktatás minősége - színvonala, látóhatára, keresztmetszete, gondolkodásának anyaga - a tanároktól függ. A gondolkodás a ránk hagyományozott gondolkodás pályáján tartózkodik, s gondolkodásunkkal egy két és félezer éves hagyomány terében mozgunk.

Néhány Freudista-komplexum, amiben hitt, s amit átélt-átéltünk tanárokként, s melyekről - a mozgalmas harminc év alatt - sokat beszélgettünk, mert nemcsak a kultúrában való közérzetünkre hatottak, hanem oktatási-kutatási problémaként is jelen voltak.


  • Hinni a kultúrában, - miközben érezzük, hogy egyre inkább csak fedőréteggé válik, s a kultúra, a polgári társadalmakban egészként már nem létezik. Etikailag megérteni a rossz erőterét, mely olyan naggyá nőtt, hogy a hozzá való vonzódás érdemmé, s nem intellektuális ellökődéssé vált! Az eszmei átcsapott szélsőséges pragmatizmusba. Az emberi tudat nagy paradoxona, hogy az ész világszerű, de a világ ésszerűtlen. Az ember az egyetlen anyag, aki megéli, felfogja és gondolja anyagiságát. „Jelenvalólétünket (unseres Dasein) – a kutatók, tanárok és tanulmányaikat folytatók közösségében – a tudomány határozza meg.” – írta M. Heidegger. A mi területünkön ez a társadalom-, és bölcsészettudomány sajátos tartalmaikkal. Azt mondhatjuk, hogy a társadalomtudomány, a társadalmasult ember többé-kevésbé tudatos önreflexiója. A társadalom, változó adatokat, információkat, összefüggéseket, viszonyokat termel, melyekkel a társadalomtudomány dolgozik.
  • Hinni a demokráciában - miközben az zsákutcák sokaságává vált. Olyan mesterséges hatalmak nőttek az emberi világ fölé, mint: a pénz, a gép, az elektronika, a bürokrácia, a fegyver. A társadalmi krízis mélypontja a morális, lelki szétesettség, melyben összekapcsolódott a kapzsiság és az erőszak is. Ezért az etika, a végtelen interpretáció esélyét nyújtja, mivel a tárgy kimeríthetetlen. Nem véletlen, hogy a lopakodó-krízis mindig megjelenik valamelyik társadalmi területen, és a kultúra nagy rendszerei – oktatás, gazdaság, stb. – valamint a hatalmi intézmények is zavarban vannak. Tudta, hogy a „Jó” és a „Rossz” mögött - Kerényi Károly (1933) kifejezésével - a szeretet és gyűlölet bipolaritása húzódik, melyek nem egészen etikai kategóriák.  A második világháborút követően a - nemzetközi szakirodalomban, - „demokratikusnak” felfogott államok gyakrabban indítottak és indítanak háborút, mint a „diktatúraként” jellemzettek. Jelenkorunkra a jelzett „demokráciák” inkább demokrácia-, és identitás - patológiává váltak.
  • Hinni a választott értékekben – miközben lerombolódott 1990-2010 között - két évtized alatt - az értéktudat, a morális nagy tömbök szétverődtek - jó, helyes, igaz, nemzet, haza, becsület, (társadalmi) - felelősség, (köz) - szolgálat, törvénytisztelet, erő, rend - ami hatással volt a hadseregen belüli viszonyokra is. Nem, a gondolkodom, tehát vagyok descartesi elve, hanem a szerzek, tehát vagyok darwini elve érvényesült. A szerzés érdeke magába szívta az emberi jellemeket. A profi katona fegyveres vállalkozóvá, a NATO multinacionális nagyvállalattá vált. A pénz vezérelte társadalom viszonyainak élesedésével, élesednek, a viselkedés amorális jellemzői is, miközben sokasodnak az egyént körülvevő coach-ok (edzők), a pszichológusok, a trénerek, menedzserek. Elvált egymástól a nyilvános média retorika, valamint a nem nyilvános cselekvés; elvált egymástól a cselekvés érdekvezéreltsége, szociális logikája, valamint a teljesítmény. Új, eddig nem tapasztalt emberi, jellembeli dimenziók tárultak fel, amelyeken elgondolkodhatunk, és a helyzetből kivezető pedagógiai – esetenként inkább gyógypedagógiai - programokat alkothatunk (gondoljunk elsősorban a sorozatos iskolai tragédiákra Amerikában).  Bizonyára a szétszakadt világok fragmentumai még sokáig zakatolnak bennünk.
  • Hinni a közszolgálatban: A történelmi nemzetek érzékenyek a kulturális és civilizációs értékekre egyaránt, közülük az olyanokra, mint a hivatástisztesség, hivatásbecsület.  A Szózat egyik erkölcsi üzenete, "Áldjon vagy versen sors keze: Itt élned, halnod kell." - és nem az, hogy rabold ki, hagyd ott, és a pénzeddel menekülj off-shore paradicsomokba. Más szempontból nem feledhetjük, hogy misszióban, katonaként a civilizációs értékekért is felelősek vagyunk, nem hunyhatunk szemet hadműveleti területeken a múzeumok, templomok kirablása fölött sem. Nem csak akkor kell észbe kapnunk, amikor az újságok közlik az elrabolt műkincsek képeit, és felrémlik, hogy tényleg, ez már benne volt az általános iskolás történelemkönyvünkben is. Egyedi emberként is, az egész emberiség történelmére vagyunk utalva. A politikai erkölcs kérdése az is, hogy milyen háborúkra mondunk igent.
  • Hitt a magyar filozófiatörténet – kevés, számba-vehető nemzetközi alakjai közül Lukács Györgyben (Georg Löwinger, 1885-1971), annak ellenére is, hogy a Lukács- kultusz csapdája: a múlt aknái azért nem nyílhattak meg korábban, mert nem volt bátorság a kényelmetlen végső következtetések levonásához, s nem lehetett kritikus a viszony a tudat olyan ballasztjaihoz, mint a sztálinizmus, később a szocializmus, és képviselőik. Szentkuthy Miklós nyomán (Prae I. 366) az egész magyar szellemet a mítoszt, iróniát, jámborságot, naiv destrukciót, a heroizmust, a panteizmust, s a filozófiai gondolkodás magyar hagyományait stb. nem volt, aki jelentős filozófiává tudta volna összeolvasztani. Himmer Péter tudta azt, hogy a forradalom osztályharcos szelleme ellentmondott a vállalható erkölcsi szellemnek, s a korábbi társadalom belső tudati csődjéből, erkölcsi spirálok indultak el, ebbe a jövőbe.  Láthatjuk, hogy tradíció az is, ahogyan felfogjuk és értelmezzük a múltat, azaz a múlthoz vezető közvetítő mechanizmusok, így a nyelvi és érzelmi gazdagság, a gondolkodás fogalmi készlete, szerkezete, stb. közreműködnek a valódi értékek felismerésében, megértésében, elfogadásában.
  • Hinni a katonák oktatásában. Himmer Péter (is) fontosnak tartotta, hogy a tisztjelöltek, a klasszikussá vált korok kultúrájából megismerjenek valamit. Az erkölcsi reflexiók eredetét is azokban a korszakokban ismerhetjük fel. Az etikai problémák nem új-keletűek a hadseregekben sem. Ebben Immanuel Kant nyomán járt, aki Königsbergben porosz tiszteket is oktatott etikára. Tudta, hogy a honvédtiszti hivatás választása, önmagában is eleve elkötelezettséget jelent morális értékek mellett, melyekhez akkor is ragaszkodunk, ha nincs konjunktúrája ezeknek az értékeknek. Milyen energiát adnak ezek az értékek? Clausewitz meghatározása nyomán azt mondhatjuk: a fegyveren az "igazi fém" az erkölcsi erő, a szolgálatban való kitartás, az elkötelezettség, a bajtársiasság, harcban az elszántság. A katonát speciális feladatrendszere, kemény (konzervatív) karaktere, elkötelezett értékválasztása, gyors gondolkodása, és cselekvése teszi valóban különössé. Katonákat tanítva, tisztában volt azzal, hogy a háború mesterséges szituáció, amelyért az etika önmagában nem felelős. Egyetértettünk abban, hogy a katonának is olyan morális elvekre van szüksége, amelyek a társadalom számára is értéket jelentenek, s amelyek hatékonyan motiválják a katonai aktivitást, és összhangban vannak a nemzetközi hadijoggal, s nem utolsósorban a fegyveres összeütközésekben győzelemre ösztönöznek. A hadseregek bázis értékei is: a bátorság, lojalitás, fegyelem. Fiatal kollégáját, Dr. Boda Mihályt is ösztönözte például a bátorság elvi kérdéseinek kutatására. A katonai virtus motívumai között is hasonlóakat találunk: igazság, ravaszság, bátorság. Tegyük hozzá, hogy ezek az erények régi görög eredetűek, s az atléta-erények csoportjához tartoztak.

Emlékszem, a társadalomtudományi összevont szigorlat, filozófia és kultúrtörténet kérdéseire, melyek próbára tették tisztjelöltjeink gondolkodását, így például néhány a 2013-as szigorlat kérdései közül: Az antik görög kultúra sajátosságai; Szókratész előtti görög filozófia; az első iskolák és az első gondolkodók; a klasszikus görög gondolkodás:  Szókratész, Platón és Arisztotelész.;  az ótestamentumi zsidó vallás és zsidó kultúra; az ókori zsidó állam története az állam fölszámolásáig; a Biblia: az Ó- és Újtestamentum (Keletkezése, szerkezete, fordításai.); a középkor szellemisége és a keresztény vallás; Jézus tanítása és a Biblia; a patrisztika és a skolasztika; Szent Ágoston és Aquinói Tamás; a reformáció és az ellenreformáció, mint a polgári társadalom kialakulásának előfeltételei és kísérőjelenségei; a német, a francia és az angol reformáció - Luther; a klasszikus német filozófia; Immanuel Kant Az örök békéről; G. W. F. Hegel, a hegeli gondolkodás, a történetfilozófia és a hegeli historizmus; a 19-20. századi társadalom- és cselekvéselméletek: Karl Marx és Lukács György; Az Iszlám civilizáció, az iszlám kultúra, az iszlám vallás; az Iszlám kultúra fő területei (írás, építészet, irodalom), a Korán; az iszlám és a Nyugat, a terrorizmus.

Az oktatás minősége (színvonala, látóhatára, keresztmetszete, gondolkodásának anyaga) a tanároktól függ. Himmer Péter tanári világa, gondolkodása önálló volt, ezt mutatják munkásságából a következő részletek is:

1. Vélemény az MTA Tudományetikai Bizottsága által közreadott Tudományetikai Kódex tervezetről (email számomra: Himmer Péter, 2010. február 4.): „Jól érzékelhető, hogy a Tervezet prakticista felfogású, angolszász nyersanyagok alapján készült…. A Közép-Európában, (kiváltképp a társadalomtudományokban) honos, kontinentális etika-felfogás alig van jelen benne. Ismeretes, és garantáltan eredményes az ’életpálya egyengetése’, pl. az ismert akadémikushoz való odadörgölőzés, majd a ’barátság’ konvertálása kutatási eredményre, pozícióra, stb. Sajnálatos, hogy ezt a kirívóan amorális, feudális jelenséget pl. a Széchenyi professzori ösztöndíj feltételrendszere nem csupán legitimálta, hanem az „ajánlás” követelményében egyenesen feltétellé tette, s ezzel intézményesítette. (Az ilyen típusú jelenségekről általában az érintett szakma minden kutatója tud, de hogyan illeszthetők etikai kódexbe? A barátság ugyanis nem büntethető, az pedig nem bizonyítható, hogy az előbbre jutás a barátság révén történt.)”

Az idézetben szereplő első megállapításához hozzátehetünk egy kérdést: Miért van az, ha az ember elolvassa mondjuk, Déry egyik könyvét, úgy érzi, hogy értelmesebb lett, mint mikor egy nagy amerikai filozófust olvasott? Az idézett feljegyzésének utolsó mondata, így hangzik: „Amire szükség van: széleskörű és elmélyült etikaoktatás a felsőoktatás egészében.” Pontosan tudta, a filozófiai gondolat felé, az erkölcs fogalmain keresztül lépdel az értelem, miközben az ember igyekszik megfejteni a saját-, és az emberiség-sorsát. „Az etika legfeljebb úgy fogható fel, mint az emberi cselekvés középpontba állításával végiggondolt filozófia.” – írta egyik munkájában. Az iskola (az oktatás, nevelés) az egyéni valamint a szociális késztetések, viselkedésének mérlegelését, a morálisan helyes lépés vagy út választását, az előrelátás, az együttműködés képességét nyújthatja.


2. Kedvelte kérdésekkel kibontani mondanivalóját, mint látszik ez az etika konferenciára való felkészüléshez kiadott, általa készített anyagon is, melyből kiemelek néhány mozzanatot:

Hogyan újítsuk meg a katonai etikát? Honnan remélhetünk támpontokat? Miket tekinthetünk a katonai etika változatlan (mindenkori) értékeinek, és miket tehetünk ezek mellé, mint a mi korunk által felszínre hozott speciális értékeket? A kérdéskör napirendre tűzésével nem valamiféle dogmatikus tisztázottság felé törekszünk, inkább a felszín alatt lappangó, ám esetenként nagyon értékes álláspontokat igyekszünk számba venni. Az alábbiakban (inkább emlékeztető, ötletadó jelleggel) felidézünk néhány, a katonai etika tárgykörét érintő tradicionális, illetve újabb problémát:

ÉRTÉKEK ÉS ESZMÉK A JELEN TÁRSADALOMBAN: Érdemes felfigyelnünk például a jelenlegi ’eszmétlenség’ állapotára.…Lehet, és kell is kritizálni egyes ideológiákat, vagy általában az ideologikus társadalmakat, az azonban tagadhatatlan, hogy helyes tartalmakra, láttató eszmékre minden valahova tartó társadalomnak szüksége van, mert ezekből következnek a legalapvetőbb, legátfogóbb értékek. Immáron negyed százada tisztázatlan a magyar társadalomépítés fő iránya, így tisztáz(hat)atlan a társadalmi értékrend. Negyed százada üres az értékpiramis csúcsa, ahol a legalapvetőbb, legmaradandóbb érték(ek)nek kellene egzisztálnia. Közérdek? Magánérdek? Államilag szabályozott piacgazdaság? A deklarált ’nemzeti együttműködés rendszere’ teoretikusan zavaros, a társadalomelméletben jelölettel nem bíró kifejezés. Miféle általános értékrendre orientálhatjuk ilyen körülmények között a honvédtiszt jelöltet, aki (magán)életét mégiscsak itt éli végig, s ráadásul kívánatos (lenne) tisztánlátó értelmiségiként élnie?

HAGYOMÁNYOS ÉRTÉKEK ÉS MODERNIZÁCIÓ: Mennyiben érvényesek ma, és milyen jelentéssel bírnak a katonai hivatás legeredetibb értékei? Mit jelöl ma a ’bátorság – hűség – becsület’ oly sokat hangoztatott triumvirátusa? Gondoljunk csak arra, hogy a katona fogalma korunkban jelentősen átalakult: mind kevésbé jelenti a harctéren küzdő hős vitézt, és mind gyakrabban valamely modern technika kezelőjét, netán egyszerűen a számítógép billentyűzetén kimagasló szaktudással operáló szakembert. Mind összetettebbé válik a régi kérdés: foglalkozás vagy hivatás? Nem kellene idegenkednünk a ’hivatás’ kifejezéstől, ez mindenekelőtt erősebb elkötelezettséget jelent, illetve dominánsabb benne az emberekért érzett felelősség.

ALKOTMÁNY ÉS ÉRTÉKEK: Következik-e ügyünkre nézve valami megfogható a 2011-ben elfogadott alaptörvényből, amit sokan tekintenek tartalmilag helyénvalónak, mások pedig tarthatatlan abszurditásként beszélnek róla. Az előző, 1949-es alkotmány sem épült közmegegyezésre (úgymond, belenőttünk csupán), s a világ más tájain is adódnak hasonló, különös esetek. (Lásd például az 1947-es japán alkotmányt.) Lehet-e ilyen körülmények között tényleges mérce és rendíthetetlen irányzék a moralitás világában a 2011-es alaptörvény, s ha igen, milyen értékek vezethetők le belőle?

HALAT ADJUNK, VAGY HALÁSZNI TANÍTSUNK? Bár észlelhetők kezdeményezések a továbblépésre, sokan még ma is egyszerű parancsteljesítő szervnek tekintik a katonát. Számunkra pedig kérdés: konkrét értékrendet közöljünk a katonával, avagy inkább gondolkodó lénynek, bonyolult helyzetekben is önállóan értékelni tudó lénynek tekintsük őt? Halat adjunk neki, vagy inkább halászni tanítsuk őt?...”  - írta a konferenciában érintettek részére körbeküldött email - ben 2015. október 6- án Himmer Péter.

2016. november 4-i konferencia nyitó előadójaként is, referátumában a katonai értékrend mai tartalmáról beszélt (Lásd, Honvédségi Szemle 2017/2. szám.) „Észre kell vennünk – mondta –, hogy a katona fogalma korunkban jelentősen átalakult: mind kevésbé jelenti a harctéren küzdő hős vitézt, s mind gyakrabban valamely modern technika kezelőjét. Előadásában felvetette, hogy adósak vagyunk a huszadik század jelentősebb korszakaiban rögzült katonai értékek transzplantációjával, de éppígy a jelenkori társadalmi folyamatok értékszempontú vizsgálatával is. Remélhetőleg új értékeket hoz majd felszínre a megváltozott nemzetközi környezet, a missziós szolgálat, így lehetségessé válik a modern önkéntes haderő új értékrendjének mind tartalmasabb feltárása. Felhívta a figyelmet egy ezzel kapcsolatos módszertani problémára, amely mindenekelőtt a tisztképzés során jelentkezik: vajon akkor leszünk-e eredményesebbek, ha kész, kidolgozott értékrendre orientáljuk fiataljainkat a képzés során, vagy inkább akkor, ha morális készségeiket, értékelő képességüket gyarapítjuk?”

Megjegyzésként a fentiekhez hozzátehetjük: Az egyedi tudat a világgal telítődik, és mi ezt a világot folytatjuk érzéseinkben, gondolkodásunkban, cselekvéseinkben. A helyzetek és viszonyok azonossága termeli ezt a kollektív-tudatot, különben nem lehetne összefogni, nem létezne kooperáció, testületi szellem, nem léteznének az emberiség nagy alkotásai. Tudatunk, ha bizonyos mértékig nem más tudatok ötvözete lenne, nem lenne megértés, értelmezés sem. Ahogyan a Bibliában Jézus mondja: „Én vagyok ezek." E vonatkozások nélkül, nem lennének olyan lelki állapotok, betegségek, mint meghasonlás, hasadás, elidegenedés stb. A benső dinamikát a biológiai keret és az "elvont keret"- ek (impressziók-, hangulatok-, emlékek-, intuíciók-, képzetek- nyelve, stb.) biztosítják.


3. MINÉL SZELLEMIBB, ANNÁL EMBERIBB

Az Új Honvédségi Szemle 2007/1. számában (73-84. old.) örömmel olvastam Himmer Péter „Címszavak – etikához (szemelvények két évtized megoldatlan hordalékaiból)” című  tanulmányát, mellyel mélyebben szeretné belehelyezni a gondolkodást ebbe az érzékeny mezőbe, amely már több mint húsz éve átalakulóban van. Figyelemre méltó gondolataiból - a filozófiával és az erkölccsel összefüggésben, - néhányra részletesebben is szeretnék reflektálni, így a gondolkodásra, az emberi természetre, valamint a történelemre és bizonyos katonai vonatkozásokra is.

Himmer Péter jelzett tanulmányából kiemelek néhány fontos mondatot: „Az etika létformája a gondolkodás….. (ha az etikához bázist keresünk – H.D.)…, nem indulhatunk ki a bennünk lévő természetes hajlandóságokból sem, hiszen ugyan miért nevezhetnénk egy cselekvést erkölcsösnek, ha azt a bennünk lévő hajlam nyomán már eleve, úgyis megcselekednénk….Eszményekről és erényekről nincs szó az etikában. Amit e két szó jelöl, az az utóbbi századok viharaiban összetört. A törmelék, az apró cserépdarabok pedig végképp porrá zúzódtak az utóbbi évtizedek mérhetetlen emberi csalásaiban és öncsalásaiban.”

Minden embernek van szellemi léte is. Minél inkább a napi fiziológiai szükségletek kielégítésére csupaszodik az egyedi ember élete, annál inkább nincs lehetősége arra, hogy a gyakorlati élet elvontabb vetületeivel foglalkozzon, mérlegelje tettei indítékait vagy következményeit. A létminimum általában és nem kizárólagosan én-minimumot is jelent, a létproblémák valódisága gyakran fölébe nő a kulturális tartalmaknak, ezért a magasabb rendű, a nívósabb nem mindig választás kérdése. A bázis szükségletekben fellépő hiányok előhívják a megmaradás, a túlélés kódját: a rivalizálást, a harcot, amelynek során saját szükségletünk felerősödik, megnő, miközben elhalványulnak, esetenként megsemmisülnek számunkra  mások,  szükségleteikkel együtt.

A kulturális antropológia szempontjából, az erkölcs alapja, az ember természeti és társadalmi valósága közötti feszültség. Az etika a gyakorlati ész teljességéhez tartozó alakzat, amelyhez belső tudatunk olyan faktorai is tapadnak, mint a vágyaink, értékorientációink, képzeteink. A gondolatok többségét nem lehet közvetlenül gyakorlattá alakítani, megjegyzem az elgondolhatónak határai is vannak (nyelvi, fogalmi, stb); valamint, ha beszélgetünk valakivel, akkor az általa létrehozott világ képzetével valamint a mögöttes emberi természetével is beszélgetünk. Sokszor az „ész cselének” az áldozatai vagyunk, mert azt gondoljuk, hogy az embernek is van végső megoldása, de Heideggerrel kell egyetértenünk, hogy végső megoldása nincs.

Az ember erkölcsi egzisztenciáját nem tudta megőrizni, miközben a bürokrácia hajlama és technikája (elektronikus bürokrácia), az emberek kormányzására óriásira nőtt. Minél mesterségesebb egy társadalom - és ez az ipari társadalmak jellemzője - annál inkább „kitaláltabbak” szabályai, értékei, elvei, céljai, amelyek részeivé válnak a válságoknak, a válságok elhúzódásának. Ezért problematikus az ilyen rendszerekben a filozófia, mert lényegénél fogva az alapokra kérdez rá, összefüggést teremtve a tudományok között, ezért ezt a „tükröt” mindig összetörik. Ferenczi Sándor nyomán (Lásd, S. Freud Ferenczi S. levelezés / I/1. kötet 1908-1911 / Thalassa Alapítvány – Pólya Kiadó, Budapest, 2000) azt mondhatjuk, hogy szellemiségünk sajnos még mindig ugyanazokra az alapmozgásokra épül, mint cselekvési készletünk: támadás, védelem, menekülés. E faktorokhoz hozzáilleszthetjük a kooperációt, mint késztetést, amely a túlélés, a kapcsolatok fejlődésének egyetlen esélye. A világ a küzdelmi ösztön szempontjából aszimmetrikus, csak erősek és gyengék vannak benne. Megjegyezhetjük azonban, hogy az elmúlt évtizedek értékeróziójának, a „liberális”- kapitalizmus értékei, emberfelfogása, karakterei is áldozatul estek.

A 20. században a konfliktus pszichés lényeggé vált, azaz konfliktusokra vagyunk hangolva nem kompromisszumokra. A társadalmi világ szerkezetei változnak, de az átrendeződés hatásai nem tartják automatikusan nyitott állapotban az ember személyiségét.

A filozófia jelzéseire általában nem figyeltek, amikor torz vagy torzított eszményeket tágítottak világkoncepcióvá, amelyeknek tragikus, traumatikus végük lett. Nehezen tudunk távolságot tartani a goethei /fausti kultúra lényegétől, a lét és a szellem összetartozásától, ami azt jelenti, hogy a fejlődést nem tudjuk eszmék nélkül elgondolni, miközben minden területen a pragmatizmus és a technika szorításában vagyunk. A társadalom szabály-játék amelynek teljesületlen elvei, értékei, normái tartják fent az etikát. 


4. Tanszékvezetővé való kinevezését követő 2009/2010-ről szóló éves beszámolójában kiemelte a következőket:

„….jelen vagyunk az intézmény teljes oktatási vertikumában, a BA, az MA és a PhD-képzésben, valamint a felsőfokú vezetőképzésben egyaránt. E fentebbi részterületek tantárgyakká konkretizálódnak, amelyeket az egyes szakok konkrét igényeinek megfelelően alakítunk ki. A BA és az MA képzésben jelenleg összesen 28 aktív tantárgyat gondozunk, a PhD-képzésben pedig egy önálló, aktív tudományszakunk van. E tudományszakon jelenleg 5 szigorlattal záruló, 8 kollokviummal záruló, és 28 kutatói szemináriumot gondozunk, a Hadtudományi Doktori Iskola jelenleg folyamatban lévő tartalmi átalakításait követően pedig 3 szigorlati, 4 kollokviumi, s várhatóan 5-6 kutatói témánk marad a programban. Mindenütt kipróbált és bevált tematika szerint oktatunk, az oktatott anyag és az irodalomjegyzék karbantartása folyamatos, és mindig tanszéki értekezleten történik. A közelmúltban zajlott akkreditáció kapcsán tematikáink jó részét radikálisan megújítottuk.

A tanszék oktatói jelentős óraszámban oktatnak. A 2009/2010-es oktatási év első szemeszterében kontakt órában számolva átlagosan 61 %-os leterheltséget, a második szemeszterben pedig átlagosan 46 %-os leterheltséget regisztráltunk. (A két félév közötti differencia természetes, mert tárgyaink jobbára az első féléves oktatási programokban szerepelnek.) Az igazi nehézségek a tartalmi differenciákból adódnak. Néha egymást követő órákban más-más tematika szerint kell oktatnunk, s ilyenkor az érintett oktatónak mindössze néhány perc áll rendelkezésére a gondolati átállásra. (Jelentős gondolati távolságokat kell szinte pillanatok alatt áthidalnunk, ha például „Üzleti etika” órát követően a „Tiszti értékrend” tárgyból kell órát tartanunk.) Teljes oktatói igénybevételünk a 2009/2010-es tanév 1. félévében 116%, a 2. félévben pedig 84% volt, azaz tanszékünk négy oktatója átlagosan, és a két félév átlagában éppen 100 százalékos teljesítményt produkált. (Mindez annak ellenére is így van, hogy a majdan jelentős munkamennyiséget adó ’Védelmi kommunikáció’ BA-szak, illetve a ’Katonai műveletek multikulturális környezetben’ című szakirányú továbbképzésünk még nem indult meg.) Hozzáteszem: a 2010. szeptemberében induló képzésben a Neptun-ban már megjelent adatok alapján lényeges növekedés várható – még mindig az újonnan szervezett képzéseink nélkül.”

Himmer Péter új, perspektivikusan is fontos tantárgyakat vezetett be, így: Dél-európai kultúrkör főbb jellemzői és érintkezési szokásai (znetifi3120); Az erőszak, háború, béke elméleti kérdései (znetifi2107); Kultúrtörténeti és kultúrfilozófia kérdések a hadseregben (znetifi3130); Világvallások (znetifi2106); Tudományelmélet és kutatásmódszertan (znetifi4101).

Kezdeményezésére kidolgozták „Válsággócok kultúrtörténeti háttere” című tárgyat valamint a klasszikus etikák témaköröket valamint az etikai gondolkodás történetét a kezdetektől a 20. század végéig. Az etika tárgyak közül: üzleti etika – gazdaságetikát, a közszolgálati etikát, a médiaetikát. A kulturális antropológia tantárgyprofil kialakítása is folyamatban volt. Az általunk oktatott tudományok mezeje (túl azon, hogy eredendően valamennyi a tág értelemben felfogott filozófia körébe tartozik, vagy annak perifériális elemét képezi) tematikus differenciálásban hat nagy csoportra osztható: 1. Filozófia- és kultúrtörténet.  2. Etika és szaketikák. 3. Vallástörténet – világvallások.  4. Kommunikációelmélet. 5. Multikulturalitás – kultúraközi kommunikáció. 6. Kulturális antropológia. Himmer Péter kontaktórái a 2009/10-es tanulmányi évben: 72/45, ez a kötelezettség százalékában 40 /25 %, órában kifejezve 240 /88, a kötelezettség százalékában 133 / 49 % volt.


Összefoglalás helyett, tanulságok a tanári életműből:

Nem volt könnyű időszak, melyben Himmer Péter „tanerőből” - „tanárrá” vált. Ez a két szó az 1990-es változásponton, nemcsak társadalmi rendszereket, hanem világokat választott el egymástól. A filozófia tárggyal a gondolkodás, ismeretek valamint a pedagógia kezdeteihez kapcsolódtunk. A volt társadalomtudományi terület értékét adja, hogy bizonyos tantárgy-, és tanári- csoportokban, volt erő a kari struktúrába való emelkedéshez is (gondoljunk a biztonsági tanulmányokra), valamint nemcsak hasznos ismereteket közvetítő, hanem a vezetői- és  a viselkedési készlet kiépítője is.

A problémák egy jelentős része nem oldódott meg a folyamatos változásokkal összefüggésben sem:

  • Nem vált még felismertté, hogy mit jelenthet a kutatásban, a megértésben a szakok tárgyainak konvergenciája, hatékonyabb egymásra épülése.
  • A hadtudomány indokoltan-indokolatlanul nem befogadó tudomány, - paradox módon annak ellenére sem, - hogy széles társadalmi alapjai vannak, s ez a társadalmi alap termeli a társadalomtudomány gondolkodási anyagát, az új jelenségeket, összefüggéseket is (vallási szélsőségek, információ orientált rendszerek, stb.).
  • Nem vált még általánosan felismeréssé, hogy a hadsereg a modern állam egyik kulcsintézménye. A hatalom-közeli egyetemi képzésben a társadalomtudományok is, az állam, hadviseléssel és rendvédelemmel kapcsolatos kondícióit, az érdek – érték - szükséglet rendszereit vizsgálja, finomabb szerkezetű elemzéseket biztosít más tudományok számára is.
  • A helyi háborúk nagyságrendileg termelik az erkölcsi problémákat, nem beszélve arról a történeti tapasztalatról, hogy a 20. század első évtizedeiben az európai polgári társadalmak erkölcse, világháborúkba torkollott.
  • Az emberek kérdőjelek maradnak, ha  nem alakulhat ki pozitív viszony azokhoz a tényezőkhöz, melyekből a jövő szerkesztődik. Tudjuk, hogy a goethei „tiszta-emberi” nem létezik, és az élet az ész ítélőszéke elé sem állítható maradéktalanul. A morális nevelés bázis-problémája, hogy a morális eszmék, és ennek következtében az  elvek, meggyőződések, értékek közvetlen gyakorlattá  alakítása  tisztán nem lehetséges, tekintve eszmei anyagukat. Adott szituációban dől el, hogy aki morálisan helyesen akar eljárni, cselekvését milyen elv, érték nyomán szervezi, amelyben szerepet játszik a választás szabadsága is.

Megoldódnak-e a jelzett problémák, belátható időn belül – kérdezhetnénk?  Egy része következetes társadalom- és gazdaságépítő munka nyomán bizonyára, de az ember viszonyulásának sokfélesége – a történelemhez, a társadalomhoz, a közvetlen közösséghez, intézményekhez, a munkához, ideológiákhoz, konkrét emberekhez, rokonokhoz, a hangoztatott sztereotípiákhoz, stb, - mindig morális zavarokkal terhelt marad. Három mozzanat nem kerülheti el figyelmünket, így:

Bizalom hiány (egymás iránt, egymás tárgyai iránt): Bizalom nélkül nincs stabil teljesítmény, nincs közös siker, nincs közösség, nincs lojalitás. Ez utóbbi azt is jelenti, hogy a vezetők valamint a másik kollégáink erőfeszítéseit, teljesítményét, tantárgyait elsősorban pozitívan ítéljük meg, előfeltételezzük, hogy bizonyára nem ártani akar. A lojalitásnak a mi honvédségünknél is bázis értékké kell válnia! A közösségi-összefogás formáit is újra kell gondolni. A hadsereg közszelleme a testületi szellem, amely az állománykategóriák egymás közötti – az alkotmányból, az esküből eredő célok, kötelességek, feladatok, eszközök és normák  -  konszenzusára, kölcsönös együttműködésre és szolidaritásra épül. A testületi szellem történelmi időszakonként eltérő tartalmakat képvisel.

Hübrisz: szubjektíve, minél magasabb a talapzat, amit az ember rátartiságból, hiúságból, gőgből, vágyakból, spekulációkból épít magának, annál nagyobb az alázuhanás traumája, az így épített talapzat, kártyavárként omolhat és omlott össze, mint ahogyan a közelmúlt gyakorlati példái mutatták. Egymásnak feszült és feszül gyakran a vezetői önző felsőbbség (gör. hübrisz) és a tisztesség, amit a beosztottak mindig pontosan érzékelnek. A csalódások vezethetnek emberi kiégettséghez, belefáradtsághoz, szellemi megkopottsághoz, magánéleti és szakmai traumákhoz, és még sorolhatnánk. Himmer Pétertől távol állt, hogy önző fensőbbséggel törődjön.  

Visszaadni a humán tartalmak autonómiáját. Tapasztaljuk, hogy a morális katasztrófa is van olyan értékpusztító, mint a természeti vagy az ipari. A remoralizáció folyamatában még jelenleg nincs szó harmóniáról, nincs szó kiegyensúlyozottságról, csak a hozzájuk vezető kezdeti lépésekről. Ha egy katonai vezetőnek van egyénisége, morális karaktere, akkor lesz az alegységének is. Az ember „zoon politikon”, de nem a társadalom, hanem egymás miatt vagyunk társas lények. Machiavelli stílusában megjelölhető cél: jó morál, jó törvények és jó hadsereg.

Ahhoz a tanári generációhoz tartozott, akik még a Gutenberg-galaktika áldozataiként, sok könyvet olvastak. Megtudta-e valósítani önmagát? - kérdezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy nem nagyon adatik meg a tanároknak, - ha mégannyira megfeszítik is magukat, - hogy elérjék ezt. Himmer Péter úgy vélekedett az emberi tisztességéről, mint Koestler, és ahhoz is tartotta magát: az a tisztességes, ha hasznosak vagyunk, megálljuk a helyünket lelkiismeretünk szerint, egyszerűen szolgálunk, minden hűhó nélkül – így szolgált tanárként a katonai felsőoktatásban négy évtizeden keresztül, s így él emlékezetünkben.

Mellékletként álljon itt Himmer Péter analitikus, önmagát is marcangoló gondolkodásából, egyik munkája.


Himmer Péter

HÉT MONDAT SPIRÓ FOGSÁG-ÁBÓL*

(Megkésett és szabálytalan recenzió.)


(Az első mondat)

Amikor megjelent, tomboltak a kritikusok, hogy végre, egy igazi történelmi regény. Meg, hogy nem lehet letenni. Tudjuk-e mi az, hogy történelmi regény? Attól, hogy a múltba visz, már az? Nem. Attól, hogy ezt hitelesen teszi, már az? Nem, még attól sem. És, ha csak a hitelesség látszatával, akkor az, vagy nem az? Vajon mi teszi azzá? A dokumentatív erő? A látványos pontosság? A felfokozott hitelesség-igény? A zsonglőrködés, bekezdésről bekezdésre, oldalról oldalra? Amióta eszem tudom, vitatkoztunk a történelmi regény mibenlétén, s ma sem tudjuk megmondani, mi a történelmi regény. Spiró mindenesetre oly erőszakmentesen, oly természetes módon vezeti vissza olvasóját a két évezreddel(!) korábbi világba – a zsidó, a görög vagy a római világokba (ez nála csaknem egyre megy), hogy az elmélázó olvasó már csak odabent riad fel először. Abban a másik világban. Heidegger ejti el a páratlanul merész mondatot: A műalkotás abban a világban létezik, amit megnyit magának.[1] Húsz éve tanítom Heidegger gondolatait, ettől a mondattól mindig féltem, mert nem lehetett elmagyarázni. (Na jó, talán csak én nem tudtam.) Meg – magam sem értettem igazán sohasem.

Most azt mondom: A Fogság világot teremt magának, s abban létezik. Tartok tőle, hogy ezt meg most mások nem értik, ahogy én eddig. Pedig lehet, hogy ez a történelmi regény. Képzeljük el a magyar írót, amint regényt ír – történelmi regényt! Tizenkét éven át írja. Könyvtárak mélyén kutakodik, poros leveleket olvas. Hogy közben miből él tizenkét éven át – ne firtassuk. Hogy hogyan, arra még rágondolni is rossz. Közben szert tesz olyan tudásra, hogy előadását a római kort ismerő legjobb tudósok is elhűlve hallgatják. E tudás nem olyan, mint az övék. Az ő tudásuk objektív, s az ő céljuk a mind nagyobb objektivitás. Spiróé is az, de az ő tudása túlmegy az objektivitáson: személyes tudás.

Spiró könyvét elmélyülten kell olvasni, s csakis elmélyülten lehet olvasni. Ez így volt már a korábbiakkal is. Ő mindig teljes odafigyelést kívánt, őt úgy mellékesen eddig sem lehetett olvasni. A Fogság azonban túlmegy az eddigieken, ez végül maga alá gyűr. Hogy mivel? Hát a történettel biztosan nem. A történet itt voltaképpen huszadrangú. Azzal, ahogyan meg van írva? Azzal sem – hiszen voltaképpen mérhetetlenül unalmas. Egyszerűen csak megállít, és olvastatja magát. Időzésre késztet. Valami miatt. Akkor persze, mégiscsak úgy van megírva. Amikor a Fogságot olvasod, előbb még sajnálod rá az időt. Már két centi mögötted van belőle, már napjaid mentek rá! – és még mindig semmi. Pár szaftos kis történet, meg ez a félkegyelmű zsidó fiú. Ez az Uri, a főszereplő. Nem jellegtelen, de nem is karakteres. Nem taszít, de nem is rokonszenves.

És ekkor letennéd. Az első centi után tennéd le először. Emlékezetből idézed Gadamert: „Az olvasás ugyan hozzátartozik a regényhez, a regénynek eredeti létezése az olvasás, de ez az olvasás a legnagyobb mértékben kötetlen és mozgékony. A könyvet nem kell egyvégtében elolvasni...”[2] Hm… még szerencse! Úgy érzed, a könyvet annak idején nagy dérrel-dúrral bemutató riporterek, esztéták tévedtek, vagy szándékosan vezettek félre, amikor azt mondták, „ó, a Fogság rendkívül izgalmas, le sem tudod tenni”. Spiró könyve igenis letehető, de már kevésbé aggódsz emiatt. A regényforma szokásos inspiratív eszközei nincsenek jelen benne, semmi sem ösztönöz a továbbolvasásra. Kit érdekel ma Róma? A Római Birodalom? Kit érdekel a kereszténység kezdete, kit az alexandriai zsidó-pogrom? Mikor a harmadánál jársz, úgy véled: a Fogság legfeljebb az eladási listákon jut majd újra és újra előkelő helyekhez (testes, szép könyv, kiváló karácsonyi ajándék), az olvasottsági felmérésekben korántsem.[3] (Ha ugyan lennének ilyenek manapság, ha egyáltalán fontos dolog lenne ma az olvasás.) Két évvel később derül ki, hogy még az eladási listákon sem aratott sikert. Megint Gadamer jut eszedbe: „A nem olvasott könyv nem létezik könyvként”. Spiró könyve kétségkívül nem a tömegekhez szól, mondanád ekkor elnézően, de nem is baj. Időnként jusson konc a vájt fülű irodalmár rétegnek is, – tennéd hozzá, ám máris visszakozol: A Fogságot mégiscsak jobb volna megmentenünk az arisztokratizmus fenyegető rémétől. Közben tudod, hogy ez aligha lesz így.

Ha letetted – és itt a rejtély, a műalkotás rejtélye – újra fel fogod venni. Nem, nem a történet miatt, nem a dokumentativitás miatt, és nem is a sodró lendület miatt. Az nincs. Egyszerűen azért, hogy benne lehess! Hogy ott legyél jelen, abban a másik világban.

És ekkor tűnik fel Spiró mondata: „Az olvasó ember viszonylagos védelmet élvez, kevésbé háborgatják a fecsegésükkel az idióták.” (82. o.)

S nyomban hozzágondolod: Igaz – igaz. Sőt! A Fogság olvasója ebben az értelemben nem csupán viszonylagos védelmet élvez, ő abszolút védelmet élvez. A Fogság olvasóját egyszerűen képtelenség háborgatni, mert ő nincs itt. Ő „csak” ott van Rómában, ott a Szentföldön, ott Alexandriában – kétezer évvel ezelőtt, a golgotai időkben. És ezzel az időtlenségben.

Nekem ettől történelmi regény.

(A második mondat)

A szabadság fogalma lényegénél fogva definiálhatatlan. Olyan, mint hajdan, a Vágó-féle kitalálós játékban (barkochba? Bar-Kochba? Barkochba?) a „gödör” szó volt. Ha a másik a gödörre gondolt, hát nem tudtál hogyan kérdezni. Gondold csak végig! Bárhogy igyekszel, nem tudsz pozitív meghatározásokat találni, mert a gödör egy hiány. Úgy van, hogy nincs. Létének lényege a hiány. Noha másképpen, de a szabadság is definiálhatatlan, hiszen amit alatta értünk, nem bír meghatározásokkal. Mert éppen szabad - ság. Sartre szerint valami olyan, ami csak önmagával határos. Nem kategoriális jelenség, nem körülhatárolható, éppenséggel nagyon is megfoghatatlan. Tudjuk, mire kell gondolnunk, ez a tudás mégsem rögzíthető tételesen. Talán ezért van, hogy olyan sok okos dolgot mondtak róla, és oly sok szamárságot. Beszélnek róla az egzisztencialisták, beszél a filmművészet, beszél a költészet. Jelentheti az egyén szabadságát, az állam függetlenségét, az emberi cselekvőképességet kicsiben és nagyban, a diktatúra hiányát és még ezer mást. A magyar rendszerváltás egyik nagy álma volt. Ma már világos: a rendszerváltás két fontos dolgot ígért, és egyiket sem valósította meg. Anyagi jólétet ígért (a Kádár-éra szegénységet egalizáló attitűdjével szemben), és szabadságot ígért az akkori, sokirányú függőség helyett. Ami pedig a szabadság helyett mára előállt, az majdnem az ellenkezője, és leginkább a „parlamentáris diktatúra” kifejezéssel ragadhatnánk meg, akkor is, ha ez a politológiában abszurdumnak számít. Feloldhatatlan ellentmondás: Szabad az ország, és a lakói mégis nem-szabadnak számítják magukat. József Attila mondata aligha felülmúlható:

„ …a szabadság nagy csendjét hallgatom.”

(J. A.: Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak)

És ekkor megint feltűnik Spiró mondata, nem tudsz túllendülni rajta: „Ez az ország szabad, csak a lakói nem tudnak róla.” (309. o.)

Ő ezt arról az országról mondja, és arról az időről. De vajon nekem szól ez a mondat? Vajon nekünk szól?

Vajon áthallásos mű Spiró könyve, vagy valami más?

Ha igen, akkor szokatlanul nehéz „áthallani”, ha nem, akkor mi a fenéért írta volna meg?

(A harmadik mondat)

Kitérő – Pascal felé.

Pascal régóta kedvencem. Rövid kis élete filozófiatörténeti példázattá vált, hiszen egyetlen kacskaringós kérdőjel: Az alázatos hívő és a kutató természettudós véget nem érő párbajának terepe, a misztikum világában kielégülést kereső, elmélyülten hívő lény, s a hűvös racionalitást feladni nem akaró természettudós gyötrelmeinek terepe. Pascal „egykönyves” író, de az az egy, a Gondolatok, az etikatörténet gyöngyszeme. Melléktermék csupán, hiszen nem több,  mint előzetes vázlat, egy éveken át tervezett, aztán végül mégis megíratlan maradt nagy mű vázlata. Afféle előtanulmány ez a könyv, amit az igazi mű elkészültekor el szokás dobni. Komoly és könnyed, ha úgy veszem, semmiről sem szól, ha amúgy, akkor meg világok hámozhatók ki belőle. Bekezdéseit tanítják, amióta megírta, tanítom magam is, amikor csak alkalmam nyílik rá. Az emberről ír Pascal, az újkori emberről, aki nádszál, a természet leggyengébbike, az Istenről ír, aki elrejtőzködött megismerésünk elől, a tudásról ír, és a mindig vele járó nem-tudásról, a tudásszerzés során elnyomhatatlan kételyről, s nagyon keveset, talán csak egyetlen helyen ír a szerelemről. E ponton aztán – minő arányérzék! – világrengető erővel ruházza fel: „[A szerelem] oka valami nem tudom micsoda”… – mondja. „Ez a nem tudom micsoda, ez a meg sem ismerhető semmiség mozgat mindent, az egész földet, a fejedelmeket, a hadakat, az egész világot.” (Blaise Pascal: Gondolatok, 162. fr., kiemelések az eredeti szövegben.)

Érdemes lassan olvasni, többször, figyelmesen. Tulajdonképpen nem túl szép, kicsit fésületlen szöveg, valahogyan mégis egyetemi tankönyvekbe kívánkozik. Talán a tömörsége, a kifejező ereje okán. Kívülről tudom, bár sohasem kellett tanulnom, a tanítás, a két évtizedes napszámos munka megkötötte bennem. Na, erre jön Spiró, s lám’, ő tudja mondani még tömörebben, így:  „…Háborúk törnek ki egy-egy női segg miatt.” (409. o.)

Pascal gondolatait gyakran mondják szentimentalizmusnak. Ezt a fentebbit is.

Akkor Spiróé?

(A negyedik mondat)

(Zsidó ortodoxia – pro.) Éveken át, újra és újra próbálom a lehetetlent: valahogyan megértetni mással, másokkal, hallgatóimmal a zsidó vallás törvénytisztelő jellegét, a zsidó vallású ember és a Törvény viszonyát, röviden szólva azt, hogyan is tartja be a zsidó a Törvényt, hogyan kell betartania a Törvényt. Általában ide jutok, ahová most is – a kérdéshez: mi az, hogy hogyan tartja be? Hogy lehet valamit „valahogyan” betartani? Vagy betartom, vagy sem.

Spiró érdeme, hogy az itt sorakozó, mára csaknem elfeledett zsidó legendákat parádés egyszerűséggel tolja elénk . A történet? Fontos, hogyne volna fontos, mint Spiró valamennyi története! A terjeszkedő Római Birodalom valamikor a Jézus előtti században ér a Szentföld közelébe, s zsidóország bekebelezése nem okoz nagy nehézséget a római katonáknak. A Jeruzsálemet védő zsidók egész héten sikerrel verik vissza a betörni akaró rómaiak támadásait. Pompeius, a római vezér tudja, nem érdemes erőn felül próbálkozni, csupán a szombatot kell kivárnia, hiszen akkor a zsidók úgysem harcolhatnak. Eljön a szombat, s könnyedén be is sepri a győzelmet. A tanulság? Tán még a történetnél is fontosabb! A szent városukat épp elvesztett zsidók vigasza. „Inkább essen el Jeruzsálem, de a Törvény tartassék be!” (32. o.)

Vigasz? Önigazolás?

A zsidó ortodoxia első megnyilvánulásainak egyike – ha igaz.

(Az ötödik mondat)

(Zsidó ortodoxia – kontra.) A főrabbi előadását hallgatom. Csupán tudományos érdeklődésből. Az ortodox zsidó élet mai lehetőségeiről beszél. Arról beszél, hogyan is lehet betartani a mai, modern világban a Tóra 613 előírását – ha már úgyis be kell. Hogyan lehet betartani például a szombatnapi munkátlanság követelményét, hiszen, ha szó szerint vesszük, s egy ortodox zsidó hogyan is vehetné másképp a Törvényt, szombaton még a villanyt sem kapcsolhatom föl, s a televíziót sem kapcsolhatom be. Magamban próbálom konkretizálni: Az például, hogy főzni előre kell, a hét korábbi napjain, világos, és a mai technika mellett az elkészült ételek tárolása is megoldható, mégis vannak olyan tevékenységek, amiket semmiképpen nem tudnék eltenni szombatról. A főrabbi közben tovább megy, szerinte „mindenre van megoldás”. Ő nyilván nem ortodox, hanem neológ, nagyon is neológ. Szerinte bizonyos dolgokra megkérhetem például a nem-zsidó szomszédot is, más dolgokban pedig bátran támaszkodhatok a technika vívmányaira. Ma már a legtöbb korszerű eszköz előre programozható, így akár pénteken is beállíthatom a család szombati életmenetének konkrét időbeli kereteit. Beprogramozhatom a tévét, a videót, a vízforralót, vagy akár a villanysütőt is a megtisztított grillcsirke alatt.

Itt tart a főrabbi, mikor eszembe jut a régi vicc, melyben Kohn kérdésére („mondd rabbi, szabad-e a Tóra olvasása közben dohányozni”) a rabbi így válaszol: „Azt nem tudom fiam, de hogy a Tórát dohányzás közben is szabad olvasni, az biztos.”

Na, erre jön Spiró, és mindössze ennyit mond: „Lyukacsos törvényeket adott az Úr a zsidóknak.” (113. o.) Hm… Lyukacsos… Alighanem a legtalálóbb magyar szót találta meg. Morálisan mindenki tiszta marad, s a törvényt sem kell rossznak minősítenünk. Nem rossz és nem jó, hanem lyukacsos. Példája is messzemenően adekvát: Hiszen, mi van, ha épp péntek este érkeznek zsidó matrózok a szürakuszai bordélyba? Spiró mesél: Akkor az történik, hogy biankó házasságlevelekkel gyorsan összeadják őket a kurvákkal, így már törvényesen hentereghetnek egész éjszaka és egész nap (és mert házasok, henteregniük szombat napon kötelező is, ezzel csak Isten parancsát teljesítik szorgalmasan), majd a szombati napnyugtával épp ily gyorsan szét is választják a párokat, a kamu házasságleveleket meg elégetik.

Spiró előbb azt mondja, ez egyszerűen cinizmus. Átverjük magunkat, s átverjük az Urat is. Aztán oldja az állítás merevségét, mondván: az Úr úgyis látja, amit látnia kell, s ha valóban rossznak találná ezt az öncsalást, hát közbeszólt volna már rég.

Akkor – végül is: (minthogy mindeddig nem szólt közbe) lehet, hogy helyesli? A hallgatásával átvállalja? Valójában az Úr vinné el a balhét?

Ez nekem új.

(A hatodik mondat)

(„Intézze el a vallását mindenki magában!” 415. o.) Tízéves forma lehettem, buzgó ministráns, amikor első ízben személyesen is találkoztam a kádári (állami) egyházpolitika zord következményeivel. A hatvanas évek Kádárék részéről közismerten a hezitálás évei voltak, s ebben éppúgy benne volt az ötvenhat utáni morális zavarodottság, mint „a teendő” tisztázatlansága. A látványosan keresztény életet mindenesetre igyekeztek lehetetlenné tenni, a Mindenszentek-esti körmenetet például a község elöljáróihoz, a Hivatalba érkezett leirat tiltotta meg. Addig évről évre a templomból indulva, égő gyertyával a kézben, énekelve jártuk körül a falut, majd a temetőben kötöttünk ki. A legtöbb ház ablakában is gyertyák égtek, s bizony ez ötvenhat után, így november elsején este már legalább kétfélét jelenthetett. Aztán világossá vált, hogy az addigi „nagy” körmenet helyett már csak a templomot járhatjuk körül, később pedig már azt sem. Aztán egyszer jóságos, tudós plébánosunk olyasformán nyilatkozott valami komolyabb plénumon, hogy „ezek a piszkos csirkefogók!” – de akkor ez a tömör nyilatkozat magukat a dolgokat már nemigen befolyásolta. A vallásosság kiszorult mindenhonnan, a körmenet beszorult a templomba. Tudós plébánosunkat pedig elhelyezték az esztergomi papnevelő intézetbe szemináriumvezetőnek, mondván: „Csak kevesebb vizet zavar ott!”

Másfél évtizeddel később találkoztam ennek a visszájával: 1977 – talán az utolsó békeév volt a szocialista gazdaság történetében. Akkor, őszön kezdődött a romlás pártszintű érzékelése, jött az a bizonyos „külgazdasági határozat”, s nyomában az évtizedes agonizálás. De most, amikor ez a történet játszódik, még csak nyáron vagyunk, ’77 nyarán, amikor egy ismerősöm szakdolgozatát írom, az állam és az egyház kapcsolatainak „rendeződéséről”. Kiugrott katolikus pap barátom véleményét kérdezem a dologról. Az érdekel – mondom neki – miben látná ő a továbblépés lehetőségét. Szerinte mindenekelőtt az egyháznak kéne változnia, éspedig vissza kellene fordulnia eredeti feladatához. Nyilván az akkoriban oly nagybecsű békepapokra gondolt, az állam-egyház megbékélését hirdető, kapcsolatokat rendező, társadalmi megbízatásokat vállaló paptársaira gondolt, amikor a dühtől sziszegve ezt mondta: „Az egyház foglalkozzon a maga feladatával, azzal, amivel az Úristen megbízta, mikor a Földről eltávozott – a lelkek ápolásával. Semmi köze se államhoz, se párthoz, az a dolga, hogy a templomban hirdesse az Isten igéjét.”

Sajátos felfogás – akkor inkább csak éreztem, ma már határozottabban mondom: alighanem igaza volt.

Aztán megtanultam az állam és az egyház szétválasztásának elvét, mint a köztársasági létforma és a modern polgári állam egyik alapelvét, megtanultam ugyanezt, mint a francia felvilágosodás szellemiségének produktumát, s már-már úgy véltem, tisztába is jöttem a dologgal, amikor egyszer (bő évtizeddel is később, s talán augusztus huszadikán lehetett), megpillantottam a kormányt, nem tévedés, a Magyar Köztársaság akkori kormányát az ünnepi szentmisén összetett kézzel imádkozni. Aztán később is, gyakran. Egy másik kormányt is. Nem, nem magánemberekként, nem puszta hívőkként, szétszóródva a tömegben, mert ahhoz senkinek semmi köze sem lehetne, hanem kormányként, úgy, egymás mellett ülve, éppenséggel látványosan demonstrálva, hogy ezen a szentmisén bizony a magyar kormány van jelen. Majdnem hiánytalanul. Aztán láttam papot a parlamentben papolni arról, miért is kell papoknak a parlamentben papolniuk, és főként, hogy miért a parlament jobb oldalán. Aztán láttam a magyar anyanyelvű, de külhoni püspököt magyar választási gyűlésen az Isten igéjét hirdetni, láttam az elcsatolt magyar, de pillanatnyilag mégiscsak külhoni területen, részben magyar állami pénzből újjáépített templom szentelésén magyar miniszterelnököt szónokolni, s kezdtem az egészet megint nem érteni.

Mindig is irigyeltem azokat, akik nálam világosabban látnak, akik a kusza eszmék között oly könnyedén vágnak rendet a maguk számára. Irigylem Spirót is, hiszen könyve egy pontján váratlanul ezt mondja: „Intézze el a vallását mindenki magában!” (415.o.)

Na, ja! Hát ennél mi sem egyszerűbb!

(A hetedik mondat)

Azt mondani, hogy az írónak fontos a szó – banalitás, tautológia. Az író éppenséggel a szó embere. Emellett persze még ezer másnak is embere (– és, egye fene, lehet még a lélek mérnöke is.) Azt mondani, hogy az írónak fontos a pontosság, ugyancsak banalitás, ámbár jól tudjuk, hiszen számos esztétika tárgyalja, hogy ez a pontosság csak ritkán közvetlen és direkt. Gyakrabban áttételes, néha éppenséggel nagy csúsztatásokon keresztül érvényesülő, csak végső soron fennálló pontosság lehet. Vagy még az sem. Spiró mondata – ha létezne itt és most írni tanítás, ha egyáltalán fontos dolog volna itt, ma az írás – effajta írni tanító stúdiumokon akár mintamondattá is avanzsálhatna. Azt mondja a szöveg egy késői pontján: „Valószínűleg nem az történik a Földön, amit történni látunk.” (422. o.) Ez a mondat egy akkor és ott, a történet idején rendkívül divatos és nagy hatású elmélet, a szkepticizmus tömör összefoglalása – maga a tézissé sűrített szkepticizmus. A Római Birodalom hanyatlásának századaiban, az ókorvég lassan bontakozó szellemi zűrzavarában, a nagy gondolatrendszerek, Szókratész, Platón és Arisztotelész míves építményeinek visszaszorulása után nagy keletje volt az effajta eszméknek. Szkepticizmus: a kétely filozófiája. A végtelenségig felnagyított kétely. Mások is próbálkoztak akkortájt a szkepticizmus tömör leírásával, ám – valószínűleg a dolog lényegénél fogva – csak keveseknek sikerült. Lucretiusnak legalább a szkeptikus állásfoglaláshoz oly nélkülözhetetlen sejtelmességet sikerült megőriznie, amikor tankölteményében így beszélt: „Halld, és ismerd el magad is, hogy vannak a dolgok / Közt olyanok bőven, melyeket nem láthat az ember.”[4] De Spiró ezt is tudja tömörebben mondani, és sokkal pontosabban. „Valószínűleg nem az történik a Földön, amit történni látunk.” Nyilvánvaló: kulcsszó a „valószínűleg”. A mondat e szó nélkül fölszámolná a maga értelmét, együgyű dogmatizmussá válna. Spiró tudja: Ha a szkepticizmust explicite állítanánk, máris nem lennénk szkeptikusok. Mert állítunk valami biztosat. A következetes szkeptikus semmit sem állíthat, hiszen mindenben kételkedik. A szkepticizmus csak feltevésként létezhet, állításként nem.

Valószínűleg.


(2006. augusztus)

Szerző: Prof. Dr. Harai Dénes



·         A munka megjelent Harai Dénes: Tanáremberek, kiemelkedő tanáregyéniségek. ZMNE Kiadó, 2010. 

[1] 42/2000. (XI. 8.) AB-határozat. Közzétéve a Magyar Közlöny, 2000. 109. számában. AB-közlöny, IX. évf. 11. szám, 5/G/1998.

[2] http://www.magyarorszag.hu/hirkozpont/hirek/sajtokozlemenyek/meh20091229.

[3] A Tárki ezt célzó, 1992-ben induló Magyar Háztartás Panel kutatássorozata pénz hiányában a hatodik hullám (1998) után megszűnt.

 
Cimkék: főoldali hír, 2017

Felhőszagú felderítők

    • Felhőszagú felderítők -9
    • Felhőszagú felderítők -8
    • Felhőszagú felderítők -7
    • Felhőszagú felderítők -5
    • Felhőszagú felderítők -6
    • Felhőszagú felderítők -3
    • Felhőszagú felderítők -4
    • Felhőszagú felderítők -2
    • Felhőszagú felderítők -10
    • Felhőszagú felderítők -1
  • Előző
  • Következő

Minden évben, május hónap a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar mélységi felderítő specializáción tanuló hallgatók számára egybeforrt az ejtőernyős felkészítéssel.
Nem volt ez másként most, a 2016/17-es tanév második félévében sem, ahol mi harmadéves felderítők a negyedévesekkel együtt kezdtünk bele az ejtőernyős tábor által nyújtott kihívásokba.

Az első hetünk Szolnokon földi felkészítéssel telt el, ami magába foglalta mind az elméleti, mind a gyakorlati felkészítésünket és kiképzésünket. Megtanultuk miként épül fel maga az ejtőernyő, miként valósul meg a nyílási folyamat, milyen vészhelyeztek alakulhatnak ki, valamint, hogy azokat miként kell elhárítanunk. A képzésünk egyik részét vagy teremben oktatott elméleti foglalkozások tették ki, vagy az ejtőernyő hajtogatóban gyakoroltuk a szakszerű ernyő előkészítést és behajtást, vagy kint a szárazföldi szereken gyakoroltuk be, miként kell helyesen végrehajtani a gépelhagyást, miként kell megfelelően széllel szembe fordulni, illetve hogyan kell megvalósítani a sérülés mentes földet érést. Ezen foglalkozások mind hozzájárultak ahhoz, hogy az állományunkat a lehető legkisebb eséllyel érje komolyabb baleset. Mindezen tudásanyagot egyetemi oktatóink (Dr. Forray László alezredes, Horváth Tamás hadnagy), valamint a szolnoki Speciális Ejtőernyős Kiképző Csoport állománya a legnagyobb szakértelem mellett adta át számunkra. A felkészítő második hét utolsó napján, pénteken elméleti és több gyakorlati vizsgát is tettünk az elsajátítottakból, amelyeket mindenki sikeresen teljesített.

A következő héten hétfőn kezdődött el a betervezett ejtőernyős ugrások végrehajtása. Ezen a napon nekünk, harmadéveseknek első ugrásunk lévén, aznapra csak egy ugrás volt betervezve, amit a nagyobb szélerősség délelőttről végül délutánra tolt át, de aztán sikeresen teljesítettük a 800 méterről való kiugrást nappal, egyszerű terepre érkezve.

Másnap már több és komplexebb ugrások voltak előírva, amelyek a hét során fokozatosan bonyolódtak gyakorlottságunkat kiaknázva. Napi 2-3 ugrásunk volt annak függvényében, hogy milyen nehézségű feladat volt betervezve, és az idő kegyességének hála sikeresen teljesítettük azon a héten a nappali ugrásainkat, így a rákövetkező héten hétfőn és kedden, már csak összesen 4 esti ugrás maradt vissza. A szerencse ott is nekünk kedvezett, mert még a kitörő viharok előtt sikeresen teljesítettük a 2-2 ugrásunkat, így érve el a képzésünkbe tervezett 15. ugrást és az ejtőernyős tábor végét. Ha a ránk érvényes jogszabályok engednék, akkor elmondhatnánk azt, hogy körkupolás ejtőernyővel „Combat Ready”-k lennénk.

Ugrásaink során rengeteg mindent tapasztaltunk, kezdve az eltérő magasságokról való kiugrások közti különbséget, a felszereléssel, teherzsákkal való ténykedést egyszerű és bonyolult terepre éjjel vagy nappal, a légmunkát eltérő erejű szélben, a szélcsend okozta nehézségeket, a termikbe kerülés „élményét”, illetve egyéb a levegőben való „közlekedés” okozta kihívásokat.

Felkészítésünk során a tapasztaltabb ugrók felhívták figyelmünket, hogy mindenkinél várhatóan el fog jönni egy úgy nevezett „mélypont”, amikor is félelem és kételkedés fogja el az embert ugrás előtt, ezen azt mondták mindenkinek túl kell esnie. Nálunk sem volt ez másképp, de egymást segítve, támogatva, átbillentünk rajta és végrehajtottuk az ugrásainkat.

Hatalmas élmény volt ez számunkra, rengeteget fejlődtünk és tanultunk, illetve olyat tapasztalhattunk, amit nem sokan tudnak átélni. Az ugrásokkal járó nehézségek ellenére is nagyon élveztük, így várjuk a következő év ejtőernyős táborát, akkor már negyedévesként és tapasztalattal rendelkező ugróként.

Szerző: Hegyi Péter Tamás htj.

Cimkék: főoldali hír, 2017

Beszámoló a Czetz Kupáról

    • Czetz Kupa - 1
    • Czetz Kupa - 2
    • Czetz Kupa - 3
    • Czetz Kupa - 4
    • Czetz Kupa - 5
    • Czetz Kupa - 6
    • Czetz Kupa - 7
    • Czetz Kupa - 8
    • Czetz Kupa - 9
    • Czetz Kupa - 10
    • Czetz Kupa - 11
    • Czetz Kupa - 12
  • Előző
  • Következő

A hagyományokhoz híven idén is a Czetz Kupával ért véget a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Sportegyesület Tiszti Vívóklubjának szezonja. Az 51 induló és a megannyi vendég teljesen megtöltötte Szüts Jánosról elnevezett kicsiny vívótermünket. Köszönjük a Hobbi Vívó SE és a Veresegyházi SE versenyzőinek, hogy jelenlétükkel és sportszerű versenyzéssel emelték a rendezvény fényét!

Gratulálunk a díjazottaknak!

Az edzések június végéig tartanak, majd augusztus végén megkezdjük a felkészülést a következő szezonra. :)

EREDMÉNYEK:

FF párbajtőr:

1. helyezés: Samu Péter
2. helyezés: Szakmáry Nándor
3. helyezés: Deák István
4. helyezés: Kozma Sándor
5. helyezés: Hodosi Gábor
6. helyezés: Gál Soma
7. helyezés: Szakmáry Sándor
8. helyezés: Udvari Donát

Női párbajtőr:

1. helyezés: Soós Dóra
2. helyezés: Vitályos Eszter
3. helyezés: Meskó Csilla
4. helyezés: Novák Réka
5. helyezés: Szép Viktória
6. helyezés: Ertsey Réka
7. helyezés: Novákné Cseszregi Henriett
8. helyezés: Csűrös Tímea

Kard:

1. helyezés: Witt Péter
2. helyezés: Kiss Ábel
3. helyezés: Polgár Balázs
4. helyezés: Elischer Gergő htj.
5. helyezés: Tóth Ákos
6. helyezés: Frankó Mátyás Krisztián
7. helyezés: Fröhlich Dávid
8. helyezés: Mikus Gréta

Honvéd tisztjelöltek párbajtőr:

1. helyezés: Pásztor Kálmán htj.
2. helyezés: Ruszkovics Patrik htj.
3. helyezés: Pápics Patrik htj.

Honvéd tisztjelöltek kard:

1. helyezés: Elischer Gergő htj.
2. helyezés: Szulcsányi Viktor htj.
3. helyezés: Simon Gábor htj.

Legjobb gyermek versenyző: Zsigmond Dániel
Legjobb kezdő vívó: Virágh Krisztián htj.

Szakosztály-vezetői különdíj: Pulay Krisztián
Cimkék: főoldali hír, 2017

Tüzérségi éleslövészeten a honvéd tisztjelöltek

    • Tüzér1

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar (HHK) Műveleti Támogató Tanszék IV. éves tüzér honvéd tisztjelöltjei (5 fő) — a tüzér szakcsoportnak idén nincsen harmadéves hallgatója — a 2016/2017. tanulmányi év megkoronázásaként, kettő hetes tábori kihelyezésen és éleslövészettel egybekötött harcászati gyakorlaton vettek részt a Bakony Harckiképző Központ Várpalotai gyakorló- és lőterén.

A gyakorlat Dr. Szabó Tibor alezredes egyetemi docens, a Műveleti Támogató Tanszék tüzér szakcsoport vezetőjének irányításával zajlott. Az NKE HHK tüzéreivel együtt gyakoroltak az MH Altiszti Akadémia (AA) tiszthelyettes hallgatói is. Az MH AA hallgatóinak tevékenységét Sákán andrás hadnagy irányította. A tüzérségi éleslövészetet az MH 25. Klapka György Lövészdandár 101. ágyútarackos osztály (megbízott parancsnok: Csányi Henrik őrnagy) és a 36. IPTR osztály állománya (ütegparancsnok: Vétek Miklós százados) szolgálta ki. A gyakorlat lőtéri támogatását és logisztikai kiszolgálását az MH Bakony Harckiképző Központ és az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár kijelölt állománya biztosította.

Az első héten a IV. éves honvéd tisztjelölt állomány 152 mm-es D-20-as típusjelű ágyútarackkal megosztott irányzású egyéni tűzfeladatokat és vizsga tűzfeladatokat hajtottak végre. A honvéd tisztjelöltek végrehajtották a lő- és tűzvezetési szabályzatban előírt tűzfeladatokat. A lövegek parancsnoki és irányzói beosztásaiban az MH AA tiszthelyettes hallgatói tevékenykedtek. A IV. éves honvéd tisztjelöltek emellett az aknavetővel és az irányított páncéltörő rakétákkal (IPTR) végrehajtandó tűzfeladatokat gyakorolták. A megosztott irányzású egyéni tűzfeladatok keretében május 23-24. között a honvéd tisztjelöltek mindösszesen 25 tűzfeladatot hajtottak végre.

    • Tüzér3

A lövészet első éles gránátját a közelmúltban elhalálozott öreg tüzér bajtársunk, Fodor Mihály nyugállományú alezredes, a Tüzér Tanszék volt oktatója emlékére, neki feliratozva lőtték ki.

Május 25-én az állomány végrehajtotta a közvetlen irányzású tűzfeladatokat. A honvéd tisztjelöltek Konkursz és Metisz IPTR-rel az 1. sz. és a 2. sz. harci tűzfeladatot, 82 mm-es aknavetővel, félközvetlen irányzással az 1/a. raj- és szakasz tűzfeladatot hajtották végre, valamint D-20 ágyútarackkal 1/A szakasz tűzfeladatot hajtottak végre. Az MH AA hallgatói Metisz IPTR-rel az 1. sz. és a 2. sz. harci tűzfeladatot, D-20 ágyútarackkal 1. sz. és 2. sz. közvetlen irányzású feladatot, 82 mm-es aknavetővel, félközvetlen irányzással az 1/a. raj tűzfeladatot hajtották végre. Az éleslövészet második hetében 61 közvetlen irányzású feladatot hajtott végre a tisztjelölt állomány.

    • Tüzér2

Május 25-én a közvetlen irányzású lövészet szünetében került sor arra a rendszeres megemlékezésre, melynek során a tüzérek az 1994. július 25-i várpalotai, 120 mm-es aknavetővel bekövetkezett, több áldozatot is követelő baleset halottaira emlékeztek meg. A honvéd tisztjelöltek és a 101-es tüzérosztály állományának sorfala között, a lőtéren található emlékműnél koszorút helyezett el az NKE nevében Dr. habil Horváth Tibor ezredes intézetigazgató, Dr. Szabó Tibor alezredes valamint Sári Szabolcs őrnagy, az MH Ludovika zászlóalj megbízott parancsnoka, tiszteletbeli tüzér; a Gábor Áron Tüzér Bajtársi Egyesület nevében Török Miklós ny. vezérőrnagy, egykori MH tüzérfőnök és Tóth Gábor ny. ezredes; az MH 25. Klapka György lövészdandár nevében Horváth Gábor dandártábornok, a lövészdandár parancsnoka, tiszteletbeli tüzér és Csányi Henrik őrnagy; valamint Tolna város képviseletében Apelshofer Ágnes polgármester és Berta Zoltán alpolgármester.

Június 30-án éleslövészettel egybekötött harcászati gyakorlat végrehajtására került sor, ahol 10 kötelék tűzfeladatot hajtott végre az állomány.

Összességében elmondható hogy rendkívül eredményes gyakorlatot teljesített a Tanszék oktatói és honvéd tisztjelölt állománya. A IV. éves tüzér honvéd tisztjelöltek, illetve az MH AA hallgatói számot adtak eddig megszerzett ismereteikről, tudásuk kellően stabil alapot jelent leendő beosztásuk ellátásához.


2017. június 02.


Magyar Gergely százados


ÚJ PEDAGÓGIAI PARADIGMÁK

Különösen akkor jó egyetemistának lenni, ha nagy változások indulnak el a társadalomban, vagy a két kultúrában (a tudományban és a művészetben), s ezekkel együtt az iskolákban, tanári karokban is. Ezt éreztem hallgatóként, az ELTE BTK Pedagógia szakán, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején. Ez jutott eszembe, amikor 2017. május 31-én kolléganőmmel Dr. Szelei Ildikóval részt vettem a BCE Nemzetközi Felsőoktatási Kutatások Központjának (FKKI), valamint a BCE Szociológia és Társadalompolitikai Intézetének közös rendezésében, a „Hogyan tanítsunk társadalomtudományt?” című konferencián, melyet rövid műhelybeszélgetés követett. Előadást tartott: Gelei András (Szervezeti Magatartás Tanszék); Glózer Rita (PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék); Gáspár Judit (Döntéselmélet Tanszék) - Toarniczky Andrea (Szervezeti Magatartás Tanszék); Kovács István Vilmos (ELTE PPK Felsőoktatás-menedzsment Intézeti Központ); Bodnár Éva (Tanárképző és Digitális Tanulás Központ). Dr. Daruka Magdolna közgazdász, egyetemi docens a - BCE Szociológia és Társadalompolitikai Intézetének részéről – bevezetőjében kiemelte az alkalmazkodási-, együttműködő-, és vezetési-képességet, valamint a dialógusba való folyamatos bevonódást, mind a hallgatók, mind a tanárok részéről.

A konferencián részt vett Dr. Hrubos Ildikó professor emerita, korábban a BCE FKKI társigazgatója, akinek a konferencia végén megemlítettem, hogy negyedszázaddal korábban a Budapesti Tanítóképző Főiskola szervezésében (Csokonai Műhelybeszélgetések) hasonló módon ültünk együtt fiatal tanárok, a pedagógia kiemelkedő személyiségeivel s együtt gondolkodhattunk, a változás komplex nevelési konzekvenciáiról. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen időszakokban mindig van egy lendület, amiből valami mindig vissza is rendeződik. Másrészt nálunk az a pedagógiai irányzatosság, amit a nyugat-európai országokban lehetett tapasztalni az elmúlt évszázadban, nem létezett - gondoljunk a pragmatista, prakticista, posztmodernista, vagy a multi-kulturális, progresszivista, moralista elvi megalapozottságú pedagógiákra.

Rövid „Hogyan?” történetek:

1. 1970-es évektől Zsolnai József (1935-2011) az értékközvetítéssel - képességfejlesztéssel,  Gáspár László (1937-1998) a Szentlőrinci iskolakísérlettel vált ismertté;

2. 1990-es évek elején a Csokonai Műhelybeszélgetéseken megragadott Vastagh Zoltán (1937-2000) „Az alternativitás kérdése a neveléstudományban” című előadása (1992), melynek akkor kiadott vázlatában ez áll: „…a sokféleséggel párhuzamosan újra kell fogalmazni nemzeti (közös) tartalmainkat, életre kell segítenünk egy sok-lábon álló, mégis közösen képviselhető ember- és társadalomképet, annak adekvát iskolarendszerével együtt….Korunk feladata szintézisbe foglalni a tudomány és az emberi élet transzcendens értékeit.”1 Az akkori, kiemelkedő tanáregyéniségek közül a Miskolci Egyetemről Mihály Ottó (1939), pontosan körvonalazta a változások lényegét, mely szerint a tanár a tananyag alkotójává, irányítóból animátorrá, erkölcsi ítélőbíróból hiteles személyiséggé, a kultúra előadójából a kultúra piackutatójává válik, stb.; említhetném továbbá Vekerdy Tamást, és még sorolhatnám. Közel hatvanan voltunk e kezdeti, jelentős műhelybeszélgetésen.

3. Gabnai Katalin szervezésében, - Buda Béla és Csepeli György szakmai vezetésével - Ahogyan konferenciát tartottunk (1993)2 a magyarországi személyközi kommunikációról, a kifejező közlés tanításának aspektusából, melyre konzultatív előadásaikkal, olyan kiemelkedő személyiségek, mint: Voigt Vilmos, Ranschburg Jenő (1935-2011), Wacha Imre, Bagdy Emőke, Kapitány Gábor, Erdélyi Zsuzsanna (1921-2015), és még sorolhatnánk – irányították rá a figyelmet, arra a nemcsak szocio - kulturális problémára, aminek megoldásában a kommunikáció segítheti az emberi csoportok egymáshoz való viszonyának fejlesztését, s az olyan intézményeket, mint az iskola.

4. Említhetjük azonban az ELTE BTK egész Neveléstudományi Tanszékét (M. Dr. Nádasi Mária, Réthy Endréné, Golnhofer Erzsébet, stb.) is ebből az időszakból, Bábosik István (1940) egyetemi tanár vezetésével, akik nemzetközi tudományos tanácskozást (1993) szerveztek német tanárkollégák közreműködésével; vagy említenünk kell a Corvinus Egyetem jogelődjét, - amely már 1984-től, Andorka Rudolf (1931-1997) rektor, reformegyetemként  definiált: „…az ország legprogresszívebb, az új tudományos problémák, irányzatok iránt a legnyitottabb egyetem volt Magyarországon.”3 - azaz reformegyetem. Mondhatjuk természetesen, hogy a felsoroltakon már negyed százada túl vagyunk, de a magyar iskolarendszer - az elmúlt három évtizedben - laboratórium volt. Az új kísérletekre továbbra is érdemes odafigyelni, mert lehet hatásuk. A fentebb jelzett eddigi kísérletekből, mindig valami átszivárgott a tanári gyakorlatba is, és alakította az iskolaképet, (a kommunikáció elméletéből építkező szakok, iskolamodellek, stb.).

A jelzett történeti mozzanatokból láthatjuk, hogy a pedagógia mind tartalmi, módszertani mind eszközeinek fejlesztése tekintetében (a logarléctől, a laptopon keresztül, az okos-telefonig) nagy utat tett meg az elmúlt fél évszázadban, amit csak akkor értékelhetünk kellően, ha figyelembe vesszük azokat a kényszereket, gátakat, meg – nem - értéseket is, melyek a kísérletező tanároknak megkeserítették az életét.

A jelen konferencia előadóinak megfogalmazása szerint, javasolt változtatásuk lényege, hogy a hagyományos tantervet, tananyagot, oktatási módszereket a projekt-alapúság válthatja fel, melyben a hagyományos iskolai munka - előadások, jegyzetelések, stb. - átkerül otthonra (jól kezelhető video-tananyagok), és a valódi iskolai munka, a közösség-alapúvá, azaz a hallgató és a tanár számára kevésbé koordinálttá válik. A tanári szerepek (oktató – kutató - tanácsadó, stb.) nem izolálódnak, hanem inkább átfedésbe kerülnek egymással, miközben a tanár megőrizni szakmai hitelességét.

Mit? - Hogyan? - Miért?

Kapcsolódva az előadók, Mit? - Hogyan? - Miért? kérdéscsoportjához, továbbiak is  felvetődhetnek, így például: Egyetemes érvényű-e a kísérlet üzenete, azaz új tananyag és iskolarendszer építhető-e rá? A jelenlegi kihívásokra elégséges-e csak technikai-módszertani válaszokat adni, s ugyanakkor a technikai-civilizáció elsajátítását segítheti-e kísérlet? A tudáshiányt az iskola elhúzódó reformja, vagy más faktorok termelik? Elősegíti-e a módszer, hogy a hallgatók kerüljék a szisztematikus feldolgozó munkát, és inkább „tudáskiszívókká”, „kreditvadászokká” váljanak? A szubjektív készségek, hogyan válnak e munkaformában tudássá, és mérhető teljesítménnyé? Az iskolák tanári karai elveszíthetik-e saját iskolai valóságuk feletti „uralmukat”? Egy tárgyból, vagy módszerből - így az ajánlottból - lehet-e a társadalmi világot értelmezni, magyarázni, modellezni? Az új koncepció, csak a humanizált tárgyak, vagy a természet- és műszaki tudományok világában is érvényességgel bír? - polemizált ez utóbbi kérdésen az előadások végén, Dr. Hrubos Ildikó professorasszony is. E kérdés fontosságát aláhúzza, hogy jelenkorunkban, a hard-skillekre épülő természettudományos, és a soft-skillekre épülő a humán kultúrát is, közelíteni kellene egymáshoz.

Társadalomtudomány, emberkép, egyetemkép, perspektíva-tudat

Azt mondhatjuk, hogy a társadalomtudomány, a társadalmasult ember többé-kevésbé tudatos önreflexiója. A társadalom, változó adatokat, információkat, összefüggéseket, viszonyokat termel, melyekkel a társadalomtudomány dolgozik. Az egyetemnek megvan a hajlandósága arra, hogy az emberképben az absztrakt-emberből induljon ki, de egyébként a konkrét-emberből való kiindulásra nagyobb szükség van. A konkrét-ember,  a társadalmi hatások összefüggő rendszerében egzisztál, gyakran és egyidejűleg, többféle megfosztottságnak (deprivációknak)  alávetett lény, akinek a viszonya önmagához csak nehezen változik. A javasolt modell emberképe: a világ információira, adataira, összefüggéseire nyitott, személyiségében integritással rendelkező, választott értékeit követő, változásra képes ember. (Megjegyezhetjük azonban, hogy az elmúlt évtizedek értékeróziójának, a „liberális”- kapitalizmus értékei, emberfelfogása, karakterei is áldozatul estek.)

A valamilyen „közösség”- ben gondolkodás, egyben valamilyen társadalmi modellt is jelent, és nem értékmentes zóna. A közösséget elsősorban a kapcsolat szervező-elve, másodsorban  szabályzó elve alapján tipizálhatjuk. Ebben az esetben a tanári valamint a hallgatói projektumok (tervek) alapján működő tanulmányi csoportról beszélhetünk, mely feltételezi a társas hatékonyságot. A közösségi munkában a szemléleti jelenség, valamint a tapasztalati, megélt tartalom halmazait kellene tudássá transzformálni, miközben mindezek logikája nem egységes, ami belső konfliktust is előidézhet. Megjegyzem a hallgatók nálam csinálnak egyéni öndiagnózist is, arról, hogyan tanulnak, s látom, hogy a befogadók lelkisége, ezzel egyedi tanulási módszere igen eltérő, és nem mindenki szeret közösségben tanulni, mert vannak akiket pszichésen gyorsan lemerít, lehet sok disszonancia már a kapcsolatok kialakulásának környezetében is. A projekt-módszer pozitívuma, hogy nemcsak megerősíti, hanem kiaknázza, hogy az ember nem tárgya, hanem a pedagógiának ható tényezője, mint változó, választó, válaszoló, visszautasító, emlékező, egyszóval viszonyuló lény. A helyzetet napjainkban különösen az differenciálja, hogy a valóságsíkok aszimmetriái igen jelentősek, melyeknek negatív hatása lehet egymás megértésére, és az együttműködésre. Egy szenzitívebb időszakban a pedagógiára a tanárok és a hallgatók egyaránt érzékenyebben reagálnak. Negatív vonatkozásban, az ajánlott módszer sokszorozhatja a „jól-értesülteket”, az „ötletezőket”, „kreditvadászokat” és nem utolsó sorban a rendszerproblémákkal küszködő  „akció-értelmiségieket”, de szükség van-e tömegesen a szakértelmiség helyett / mellett, akció-értelmiségiekre a társadalomban?

„Less Teaching – More Learning”

„Kevesebb tanítás – Több tanulás” a projekt módszer elve, s ezen a ponton válik adekváttá Martin Heidegger felfogása: az iskola tanulni tanít. Az egyetem feladata, a tanulás – specializáció. Ehhez, jó módszerré válhat az, amelyről a konferencia szólt, megváltozott tartalmat kaphat a hagyományos szeminárium, speciálkollégium, és a kutatógyakorlat is. Bodnár Éva valamint Kovács István Vilmos előadásukban a hallgatók felelősségvállalását hangsúlyozták. Kovács István Vilmos megfogalmazásában, valódi fókuszváltást jelent a „Tegyük felelőssé a diákokat! Tegyük felelőssé az oktatókat!”- felfogás. Gáspár Judit előadásában a felelősség a kutatásra-innovációra is kiterjed (Responsible Research & Innovation). Természetesen a felelősség a személyes felkészülésért, a jövőért döntő fontosságú. Úgy vélhetjük, hogy a modern ember felelőssége azt is jelenti, hogy látja a veszélyeket melyek fenyegetik  őt magát, kultúráját, civilizációját. Éppen a terrorizmus veszélye készteti a nyugati civilizációt az olyan értékek újragondolására, mint a nyitottság, a szélsőségekkel szembeni tolerancia, stb. A valóság-elv és a javasolt módszer lehetőséget adhat arra is, hogy az egyetemi képzésben a veszélyes gondolatokkal többet foglalkozzunk, így az olyanokkal, mint: a társadalom számára magas veszélyességi kockázatot jelentő csoportokat foglalkoztató eszmék; az előítéletek és a feszültség helyzetek kapcsolata; történelem által már többször megbélyegzett ideológiák továbbélése; extrém ötletek; a szegénység és következményeik a viselkedésben, vélekedésben, szociális kapcsolatokban; a szervezett csoportidentitások, szekták; idegenség, ellenségképek, interferenciák. Nem említve, napjaink fontos kérdésével foglalkozó nyugati civilizációt, hogyan lehetséges az, hogy a szélsőséges fiatalok saját társadalmuk ellen fordulnak?

 Valóság-elv a képzésben:

„Ha annak az elképzelésnek, amelyet a majom fölépít magának az ágról, ahová föl akar ugrani, semmi köze nincs a valósághoz, akkor a majomnak vége.”– írja François Jacob4 a lehetséges és a tényleges valóságról. Babits Mihály szerint, a tudományos lelkiismeret  kötelességünkké teszi tudomást szerezni a világról, akkor is, ha az fájdalmas; önlelkünk ellenére is. Ebből adódóan az előadások közül különösen fontosnak találtam Gelei Andrásét, aki a valóság-elvet hangsúlyozta a tanítás folyamatában, ami azt jelentheti, hogy az oktatás feladata: a valósághoz közelebb hozni, mélyebben belehelyezni a hallgatót a sokszor kegyetlen összefüggések rendszerébe. A valóságnak azonban mélyülő síkjai vannak, melyeknek a pedagógiai konzekvenciáit most nem érintem. Illusztrációként két példa:

Egyik példa az arab gyakorlatból: „A szíriai arabok pedig soha nem fogják elfelejteni, és megbocsátani sem tudják, hogy Kuneitrában – ez egy néhány évvel korábbi háborúban történt  – az izraeli hadsereg az arab temetőket is feldúlta, kirobbantotta a halottakat sírjukból. Régi és nem túl régi holttestrészek szanaszéjjel, áttekinthetetlen összevisszaságban hevertek, és mindez 45 °C fokos melegben. Az arabok gondoskodtak arról, hogy ez az értelmetlen halottgyalázás ne menjen feledésbe: a kisiskolás arab gyerekeknek mindezt bemutatták – csaknem úgy, mintha az szerepelne a tanulmányi programban. Tömegesen szállították oda az egyes iskolák kisdiákjait: íme, ilyen az ellenségünk – ezt tette halottainkkal…5


Egy másik példa a műhelybeszélgetésen hangzott el egyik tanár kolléganőnktől, aki megemlítette, hogy a valóság-elvvel való próbálkozásaik nem vezettek eredményre, amikor is hallgatóikat elvitték egy roma-telepre. Később a hallgatók beszélgetéseikből arra következtetett, hogy nem változott meg korábbi véleményük az adott népcsoportról, sőt... Pedig az emberi együttműködés és megértés, társadalmunk egyre fontosabb feladatává  válik, miközben van egy szkeptikusság az értelmiség, szellemi termelő képességével szemben.


A műhelybeszélgetésen  felvetettem, hogy:

(1) A tapasztalatunk az, hogy az általános iskolát végzők képességhiányai (írás, olvasás, számolás), - amit a francia iskolásoknál a szakemberek 40 %-ban jelölnek meg - a középiskolában tovább kombinálódnak (lényegismeret, megértésbeli zavarok, stb.), ami továbbgördül az egyetemekre is. Ebből adódóan a középiskola és az egyetem is után-futással dolgozik, nem érve utol magát. Ilyen körülmények között működőképessé tenni - az előadók részéről is hangsúlyozott - olyan elvárásokat, mint: a hallgatókat bevonni a tanszéki kutatásokba; vagy ismerje fel az elméleti alakzatot a gyakorlatban és fordítva, tudjon visszakövetkeztetni a gyakorlat alakzataiból az esetleges elméleti vonatkozásokra; valamint nem utolsósorban a hallgatónak legyen személyi-integritása, értékalapú a személyisége, stb. A személyi-integritást az emberkép részeként foghatjuk fel, de az integritás kialakulásához,  - különösen annak fenntartásához - a szabad-versenyes  kapitalista viszonyok nem kedveznek, mert az egyént körülvevő, és az egyénbe épülő társadalmi viszonyok disszonanciákkal, nem egyszer súlyos konfliktusokkal is terheltek.  A helyzetet nehezíti, hogy a peremkerületekben általában perem-feltételek, míg az elit körzetekben elit-feltételek állnak rendelkezésre, a pedagógiai munkához.

(2) Mivel nem kell „mindent” megtanítani – s ezzel egyet is érthetünk, de -  mitől válik a képzés végére szakemberré, mire kapja oklevelét a mérnök, közgazdász, szociológus  hallgató?  - mert a gyakorlat gyorsan rövidre zárhatja a tudáshiányt. A lehetséges válaszok közül egy: ha felmerül egy közgazdasági probléma, akkor majd előveszi Paul A. Samuelson (Alfred Nobel Memorial Awards in Economics, 1970): „Közgazdaságtan” című kötetét és tájékozódik.  A műhelybeszélgetésen résztvevők is hozzátették, hogy azért kell egy minimumnak lenni, de ennek a „minimumnak” a meghatározására külön konferencia sorozatokat lenne célszerű szervezni, melyen bizonyára nem születne megegyezés a vezető szakemberek között sem.

Összességében, nem gondolhatjuk azt, hogy jelenkorunkban nincs szükség változatos pedagógiai módszerekre. Egy modern társadalom jövedelem, tulajdon, hatalom szerkezetei önmagukban is szükségessé teszik a tudatok alakítását, melyek eltérő pedagógiákat igényelnek, s amelyekre az tanárok egy része nincs felkészülve. A projekt-módszer a klasszikus egyetemi funkciókat – oktatás, kutatás, innováció -  nem szorítja ki, hanem integrálja. Erősíti az új kihívásokkal szemben azt, hogy magának az embernek, a kultúra hordozójának kapcsolatépítő – kooperatív - kommunikatív késztetéseivel kezdhet a pedagógia is valamit. A digitális korban, mint Vastagh Zoltán írta: „…a másik ember, lehetőség a társulásra”. Azaz nem szószerinti digitális-emberképben gondolkodunk, mely szerint, az emberi lény analóg feldolgozó és tárolóeszköz, másodpercenként 50 bites sávszélességgel, aki kiváló az alakfelismerésben, de lassú a számítássorozatoknál, – mint Karen Wright írja, a világméretű faluról elmélkedve.


Természetesen a tanárként kell egy metafizikusság, hinni abban, hogy a rossz tanulóból, jó, önmotivált tanuló, sikeres ember is válhat. A gyakorlat (hallgatók igényei, teljesítmény hozadék, sikeres válaszok a helyzetekre, a beválás eredményessége, stb.) majd eldönti, hogy mennyire lesz vonzó a projekt-módszer erőtere. Úgy vélem, érdemes a gyakorlati alkalmazás  mellett, továbbra is gondolkodni erről. Gratulálunk az előadó szakembereknek, tanároknak, mert felvetéseik jó alapot nyújtottak a témáról (normák, értékek, stb.) való további gondolkodáshoz, a szakmai párbeszéd intenzív kialakulásához.


Jegyzetek:

1. Csokonai Program Műhelybeszélgetések. Alternativitás és pedagógusképzés. Vastagh Zoltán: Az alternativitás kérdése a neveléstudományban (az előadás kivonata), 1992. június 4-5. Kézirat.

2. Lásd, Ahogyan / I. Előadások a Magyarországi személyközi kommunikációról. A magyarországi személyközi kommunikáció tanulmányozása és a kifejező közlés tanításának érdekében. Sorozatszerkesztő: Gabnai Katalin, In. Lipták Ildikó. 1993. december 20-11-12. A konferencia a Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola és a  Marczibányi Téri Művelődési Központ által meghirdetett Oskola Program részeként került megrendezésre. A közreműködők: Színház és Filmművészeti Főiskola, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola, ASSITEJ Magyar Központja, MKM Közoktatásfejlesztési Főosztály. 

3.  Andorka Rudolf: A felsőoktatás szabadsága és autonómiája. / Beszéd az 1990/91-es tanévnyitón. / Magyar Felsőoktatás / Különszám, 1991 / 5.  7-8. o.

4. François Jacob: A lehetséges és a tényleges valóság. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1986, 108. o.

5. Kolozsvári Sándor: Huszonöt év nyugállományban. ZMNE, 2008, 248. o.


Szerző: Harai Dénes
Cimkék: főoldali hír, 2017

Zrínyi Miklós emléktúra

    • emlektura1

A hagyományt megőrizve idén is ellátogattak az elsőéves honvédtisztjelöltek Őrtilosra és Szigetvárra a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtörténelmi Tanszék szervezésében. A tanulmányi kirándulás célja, hogy megismertesse és kézzel foghatóbbá tegye Zrínyi életét a hallgatók számára emlékhelyei felkeresése által.

2017. 05. 29-én vette kezdetét az emléktúra, az első állomás Belezna közelében volt, ahol a déli erődvonal elemeit tanulmányoztuk. A Déli Védelmi Rendszer kiépítése a Szovjetunió nyomására kezdődött el 1952-ben, miután Sztálin a kommunizmus árulójának nyilvánította Titot. A lövészárkok mentén haladva egy beton óvóhelyet is találtunk.

    • emlektura2

A következő megálló Zrínyiújvár volt, ahol a jelenleg is zajló feltárások miatt mindent ponyva borított. A közelmúltban ugyanis megtalálták a vár kútjának helyét, mely azért érdekes, mivel a visszaemlékezések szerint a hódító törökök a kútba dobták a megölt magyar védőket.
 A várat 1661-ben kezdte el építeni a költő és hadvezér Zrínyi Miklós, hogy védeni tudja a Muraközt és környékét a török portyázóktól, kialakítva egy olyan támaszpontot, ahonnan később a hadjáratokat is ellehet indítani. Zrínyiújvár nem kőből épült, hanem palánkokból és sárból, majd a várat eleste után meg is semmisítették, így nem sok maradt belőle az utókor számára, sokáig a helye is bizonytalan volt. A több mint 10 méter mély kútba azonban letekinthettünk, és később azt is megtudtuk, mi minden került elő belőle. Miután visszagyalogoltunk az őrtilosi szállásra, az ásatás egyik vezetője, dr. Költő László beszélt a folyamatban levő munkálatokról és elsőként nekünk mutatta meg a kút örökségét, többek között egy várvédő sisakját, korabeli bombákat és egy szablyát.
A vacsora után pedig egy íjászversenynek lehettünk részesei, majd a napot kötetlen beszélgetés zárta. 

    • emlektura3

Másnap reggel indult a busz Szigetvárra, hiszen ez az a hely, ahol Zrínyi és még harcképes katonái a végső kirohanás során hősi halált haltak. A város könyvtárában egy előadást hallgattunk meg Szigetvár ostromának előzményeiről, történelmi hátteréről, ezután a Szent Rókus-templomot néztük meg, mely egykor Ali pasa dzsámija volt. A várban tett kirándulás során helyi vezetőnk ismertette velünk az ostrom lefolyását, bemutatta a fontos helyeket és a szobrokat. Beszélt Zrínyi motivációiról, példaértékű vezetéséről. Zrínyi Miklós nem az a fajta ember volt, aki előre küldte katonáit – ő lépett ki először a kapun, a várvédők pedig hűségesen követték a biztos halálba.
1566-ban 34 napig tartotta a várat I. Szulejmán hatalmas serege ellen, és bár végül Szigetvár elesett, ezalatt az idő alatt meghalt a szultán, serege pedig jelentős veszteségeket szenvedett és megállásra kényszerült.

    • emlektura4

Megtekintettük a múzeumot, majd egy előadást a korabeli fegyverekről és páncélokról. Az emléktúra zárásaként megkoszorúztuk a város Zrínyi szobrát.

A tanulmányi kirándulás során saját szemünkkel láthattuk azokat a helyeket, ahol mind a fiatalabb, mind az idősebb Zrínyi azért tevékenykedett, hogy védelmezze népünket a török fenyegetéstől, ezzel kitűnő példát állítva minden katonai vezető számára.


Gyimóthy Kartal Énok

Cimkék: főoldali hír, 2017

MAGLITE Többnemzeti Összhaderőnemi Logisztikai Kiképzés

    • Maglite 2017 - 1
    • Maglite 2017 - 2
    • Maglite 2017 - 3
    • Maglite 2017 - 4
    • Maglite 2017 - 5
    • Maglite 2017 - 6
    • Maglite 2017 - 7
    • Maglite 2017 - 8
    • Maglite 2017 - 9
    • Maglite 2017 - 10
    • Maglite 2017 - 11
    • Maglite 2017 - 12
  • Előző
  • Következő

A MAGLITE Többnemzeti Összhaderőnemi Logisztikai Kiképzés magyarországi szakaszát az NKE HHK katonai műveleti logisztikai szak hallgatói 2017. május 22 és május 27 között a brit Védelmi Logisztikai Iskola és a cseh Brnoi Védelmi Egyetem kijelölt állományával közösen hajtották végre a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Zrínyi Miklós Laktanya és Egyetemi Campusán. Az évente két alkalommal végrehajtott kiképzési programsorozatot az érintett szervezetek, illetve jogelődjei 1996 óta folyamatosan szervezik.

A MAGLITE Többnemzeti Összhaderőnemi Logisztikai Kiképzés szervesen illeszkedik az NKE HHK katonai műveleti mesterképzési jogszabályokban meghatározott Képzési Követelményéhez, valamint az NKE Szenátusa által elfogadott minta tantervhez. A gyakorlat egy Afrika területén található fiktív állam területén végrehajtandó humanitárius segítségnyújtási és katasztrófa-elhárítási művelet forgatókönyvén alapult. A helyzetbeállítás olyan műveleti környezetet szimulált, amellyel a résztvevők valós körülmények között is szembesülhetnek. A brit, cseh és magyar tisztek a tervezési feladatot kettő, többnemzeti munkacsoportban oldották meg.

A többnemzeti munkacsoportok május 25-én nyilvános jelentés keretében ismertették a gyakorlat vezetőségével a hadművelet logisztikai elgondolását, cselekvési változataikat és azok értékelését. A nyilvános jelentésen jelen volt
Dr. Pohl Árpád ezredes, a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar dékánja és John Atkins ezredes, a Védelmi Logisztikai Iskola parancsnoka, aki a Logisztikai Műveleti Főnök szerepkörében fogadta a munkacsoportok jelentéseit. A kiképzési program zárásaként dr. Pohl Árpád ezredes megköszönte az elvégzett magas színvonalú szakmai munkát, és emléktárgyat adott át brit kollégájának.




Bodoróczki János alezredes

Cimkék: főoldali hír, 2017

IX. Rendvédelmi Sárkányhajó Magyar Kupa

    • Sárkányhajó - 1
    • Sárkányhajó - 3
    • Sárkányhajó - 4
    • Sárkányhajó - 2
    • Sárkányhajó - 6
    • Sárkányhajó - 5
  • Előző
  • Következő

   Az ország különböző pontján szolgálatot teljesítő rendvédelmis csapatok izgatott versenyzői gyülekeztek május 26-án reggel a KSI vízitelepén, a Népszigeten. Abból a célból érkeztek, hogy összemérjék kitartásukat, gyorsaságukat, pontosságukat egy hazánkban is egyre népszerűbb sportágban, a sárkányhajózásban. Ezen csapatok mezőnyében kaptunk helyet mi is, akik a NKE HHK-t és a Ludovika Zászlóaljat képviselve, immáron 5. alkalommal rajthoz állva ezen az egyedülálló, kifejezetten rendvédelmi és társszerveknek meghirdetett versenyen. Büszkén képviseltük a Magyar Honvédség állományát, egyedüli katona csapatként.

    Lelkesen lapátolt egy hajóban a hivatásos állományú katona és honvédtisztjelölt. A közös munka, erőfeszítés meghozta gyümölcsét, hiszen az előfutamokat remek idővel nyerve, pazar versenyzéssel jutottunk be az „A” döntőbe. Itt a legjobbakkal mérkőzhettünk és szoros versenyben ugyan leszorultunk a dobogóról, de a 4. helynek is nagyon örültünk!

    Köszönjük a Honvéd Zrínyi Sportegyesület támogatását, erre az alkalomra készült egységes pólóval és a nevezési díj befizetésével támogatta részvételünket e rangos versenyen.

Detre Zoltán alezredes

Cimkék: főoldali hír, 2017

Innováció, kutatás, pedagógusok HuCER (Hungarian Conference on Educational Reserch) 2017

Az ELTE Pedagógia és Pszichológiai Karon rendezte a HuCER 2017-es konferenciáját, május 25-26-án. A konferencia keretében közgyűlést tartott a HERA közhasznú egyesület, valamint ülésezett az MTA  Pedagógiai Tudományos Bizottsága, valamint a MTA PTB Andragógiai Albizottsága is. A katonapedagógia-szekcióra május 26-án délután került sor, volt egyetemi kolléganőnk, Hajdicsné Varga Katalin elnökletével, aki „A katonapedagógiai kutatás területeiről”; Almási László „A tantervi innováció: a katonai alapismeretek közismereti tantárgy bevezetéséről”;  Takács Miklósi Márta „A fogvatartottak reintegrációjának kérdései a börtönpedagógusok szemszögéből egy kutatás első eredményei alapján”; Nagy Mariann „Az időorientáció és a re-szocializációs lehetőségek kapcsolata a büntetés-végrehajtásban”; magam, a „Szellem, hatalom, erőszak” témában  tartottam előadást jelenkorunk oktatásáról a kulturális antropológia aspektusából.

Voltak érdeklődők is a szekciónkban, kiemelem Lükő István tanár urat, - egykori kedves kollégánk, Lükő Dénes ny. alezredes egyetemi docens testvérét, - aki, az egyre növekvő jelentőségű „Kutatás és innováció a környezetpedagógiában 1.” címmel tartott előadást Mika Jánossal, akivel a környezetpedagógiai szekciót is vezették. A plenáris ülésnek két előadója volt, így Joni Ursin kutató, University of Jyväskylä (Finnország), valamint Demetrovics Zsolt az ELTE PPK, dékánja. A finn előadó „From ivory tower researcher to networked innovator – changing roles of akademics”; a PPK dékánja „Addíciók: megelőzés, egészségnevelés, ártalomcsökkenés” címmel tartott érdeklődésre számot-tartó előadást.

A plenáris ülésen Kozma Tamás HERA elnök méltatta az új Báthori Zoltán díjasokat, Juhász Erika alelnök pedig átadta a díjakat. Az életmű díjat ebben az évben, Prof. Dr. Orosz Sándor (1926) DSc., (Veszprémi egyetem); A HERA díjat  Dr. Kerülő Judit tanárnő kapta.

A katonapedagógiai kutatások tekintetében örülhetünk annak, hogy olyan fiatal kutatók vannak az élvonalban, mint Almási László őrnagy parancsnok (MH KIKNYP Toborzó és Érdekvédelmi Központ, Szolnok), vagy a BV területén Takács-Miklósi Márta és Nagy Mariann. A BV területén az elmúlt évtizedekben is jelentős pedagógiai munka folyt.

Összességében, hasznos tanácskozáson vehettünk részt.           

Prof. Dr. Harai Dénes ny. ezds.

Cimkék: főoldali hír, 2017

A biztonság legitimációs érték (Reflexiók egy nyilvános vitához)

Fábián Éva A politika és a hadügy viszonyának megjelenése a francia hadelméletben 1945–2012című doktori (PhD) értekezés-tervezetének vitájára 2017. május  26 - án került sor az egyetemen. A francia témával foglalkozó disszertációk fontos utak, a széles spektrumú, differenciált, többféle eredőjű - jelentős ellentmondásokat is magába foglaló - francia kultúra megismertetése felé. A műhelyvitán olyan jeles katonai szakértők vettek részt, mint Prof. Dr. Szternák György ny. ezds., Prof. Dr. Kis Benedek József ny. ezds., Dr. Gőcze István ny. alez., Dr. Forgács Balázs szds., egyetemi docens (az általuk adott értékeléseket reflexiómban nem érintem).      

Az értekezés jól illusztrálja, ha Franciaországgal foglalkozik a kutató, akkor valójában, az egész világgal foglalkozik, benne a társadalmi élet összefüggéseivel is (civilizáció-kultúra, oktatás, stratégiák, szociális helyzet, bevándorlás, stb.). Más aspektusból, az egyedi ember, az emberiség egészének történetére van utalva. A jelölt biztonságosan kezelte a kutatott területeket, beleértve a hadtörténelemmel, had-, és biztonságelméletekkel kapcsolatos, eddig kevésbé elemzett jelentős munkák interpretációját, de a specifikus problematikákat is, mint erre harmadik hipotézise, és annak igazolása utal. “…a politikai és a katonai dimenziók kölcsönhatását növekvő mértékben a gazdasági kényszerek és korlátok befolyásolták és mindezt – francia sajátosságként – folyamatosan átszövi, az állam önmagáról alkotott kivételesség-képe, az exception française.” – írja. A jelölt ráirányította a figyelmet, hogy az olyan klasszikus szerzők munkáit, mint Carl von Clausewitz, Liddell Hart vagy Charles De Gaulle, Raymond Aron, Beaufre André, stb. célszerű újraolvasni.


A tudományos kutatás célja új eredmények létrehozása, a folyamatok szabályszerűségeinek megállapítása, ami különösen a társadalom-, és bölcsészettudományokban nem egyszerű feladat. A doktorjelölt összetett elméleti kutatást végzett, és új eredményekre jutott. Külön szeretném kiemelni az eredmények olyan vonatkozásait, mint:


1.      Hangsúlyozta a korszak eseményeinek, valamint a történelem-, és az elmélet-tapasztalati integráltságának fontosságát; az olyan domináns jellemzőinek, mint a különösség, „kivételesség tudat” (exception française) szellemi átszivárgását, egyik kormányzati időszakról a másikra. Hozzátehetjük, hogy a „kivételesség tudat” vezethet idegenkedéshez, előítélethez, de ellenállást, elutasítást is jelent, - M. Foucault kifejezésével - „kritikai intellektualizmust” (nem véletlen, hogy Franciaország nem esett áldozatul a lenini-proletárdiktatúra szellemének, még Léon Blum próbálkozása ellenére sem).

De Gaulle „Le fil de l’épée” (A kard éle) című munkájában írja: „Minden nagy hadvezér töprengő személyiség volt, mindannyiuk a legmagasabb fokon volt képes magába szállni, és belül meghozni a döntést, s mindegyikük mondhatta volna, mint Napóleon: »A harcosnak képesnek kell lennie erősen és tartósan vizsgálni ugyanazokat a tárgyakat, anélkül, hogy belefáradna.«[1] Magam is tapasztaltam valamit abból, hogy a francia tábornokok, főtisztek, tisztek, altisztek gondolkodó módon, viták - diskurzusok során értékelik az adott feszültségtereket, stratégiákat és katonai akciókat, s őrzik a nemzeti tradiciókat. Általánosabban megfogalmazva, ez, a complex (anyagi-, és szellemi) csere-szükséglet a kultúrák alapja. Mindezeken túl nem feledhetjük, hogy De Gaulle, a 20. század hőse, a maga teremtette, francia ellenállásból nőtt ki.  


2.      A kultúra, a társadalom és az egyén szerepének összetett vizsgálata során felmutatta, a 20. század második felének kiemelkedő francia elméleti, valamint politikai, katonai személyiségeit, akik nem vergődtek a „szakértők” csapdáiban; s a sajátos szükségleteknek megfelelően nem rendelték egymásnak alá, a kül-, és belpolitikát.   

      3. A francia hadelmélet kevésbé ismert specifikumaira fókuszált; az értekezés megerősítette, hogy a francia társadalom intellektuális-individuális, s hangsúlyozta az ebből adódó diszkurziv értékeket, mint e társadalom, - s benne a hadsereg - szervezőelvét. (i)
A diszkurzív szellem,  amely megnyilvánult még a katona, Charles de Gaulle szemléletében is: de Gaulle-ról írta parancsnoka Delestraint tábornok, a 3. harckocsizó dandár parancsnoka 1938. december 31-i feljegyzésében:“…Harcászati kérdésekben mindig megpróbálta magas szinten tartani a vitát, hogy minél szélesebb és hosszabb időre szóló áttekintése legyen, miközben kifogástalan katonai szellemben hajtotta végre még azokat a parancsokat is, amelyekkel nem értett egyet. Kiválóan alkalmas arra, hogy később nagyobb páncélos egység parancsnokságával bízzák meg. Egészen elsőrangú tiszt, akinek a legszebb jövőt kell biztosítani.” A minősítésből kiderül, hogy a katonai múltból tisztán megvolt benne a napóleoni engedelmesség tudat is: „…kifogástalan katonai szellemben hajtotta végre még azokat a parancsokat is, amelyekkel nem értett egyet.”) Francia felmérések szerint [L’Histoire 2000 /242. sz.] 1999-ben a megkérdezetteket például Napóleon 17%-ban, Charles de Gaulle 29%-ban foglalkoztatta, de Gaulle megtartotta első helyét, 1980-ban is 27%-kal, 1987-ben 22%-kal.) A. J. Percivale Taylor (1906-1990) angol történész írja „Személyes történelem”(Personal History) című, háborús emlékirataiban (1983): „A szövetségesek közül Franciaország váltotta ki a leghevesebb érzelmeket, és de Gaulle-éhoz fogható tekintélye nem volt egyetlen más szövetséges vezetőnek sem.”

4. leírásai is jól illusztrálják a hatalmi viselkedést, ami kül-, és biztonságpolitikai szempontból - az európai egység kiküzdésére is irányult, - a viszonyok változásai között. A Helsinki Értekezlet időszakában, 1975 – ben ismerte meg a világ, a „detente” (enyhülés) francia kifejezést, (több meghatározó fogalmunk ered francia tudósoktól, gondoljunk az oxigénre, aminek meghatározása Antoine Laurent Lavoisiertől ered.) Milan Kundera emelte ki egyik írásában[2], hogy a 20. század végén egy párizsi lap megkért 30 befolyásos értelmiségit, hogy sorolják fel azt a 10 legjelentősebb francia könyvet, melyek megteremtették Franciaországot: az első helyre Victor Hugo: Nyomorultak; Proust: Az eltűnt idő nyomában 7., De Gaulle: Memoires de guerre (Háborús memoárok) 11. helyre sorolták; Rebelais - a francia regény megteremtője - a  14. helyre, stb.  Kundera rákérdez: „lehetséges ez?”, s ezt nevezi a nagy kultúra provincializmusának. Az európai kis népekről való gondolkodása a francia politikának szelektív jellegű, miközben a bevándorlókat megkülönböztetés nélkül elfogadja. Az intellektualizmusról megjegyezhetjük, hogy az egyre keményedő politikai légkörben gyorsan leürül, mert érveik csak szellemiségük értékrendszerének figyelembevételével teherbíróak, s az ilyen szellemítettség sérülékeny, miközben elkerülheti a totális ideológiai intervenciókat.  


A jelölt, - talán nem teljes tudatossággal, de - választ keresett arra a kérdésre is, - Clausewitz esetében, - hogy lehetséges-e, és mit jelenthet egy elmélet meghaladása? Megjegyzem, e probléma önmagában is meghaladja a Ph.D. értekezések elvárt tartalmát, gondoljunk Bartók György filozófus értekezése nyomán (1930), az eszme különös természetére, arra, hogy szintetikus lényeg (lét, igazság, érték, érvény, logikum, ható ok – alap – közvetítő - hordozó (motívum, szisztéma); nem kép, nem is hiposztazált szubsztancia, nem közvetlen tapasztalat.  A kutatás megerősítette Clausewitz gondolatát, hogy a háború elsősorban politikai tett, mely igényli a katonai szakértelmet, hozzátehetjük, ha nem igényli, az nagy vereséghez vezethet, mint Hitler esetében, amikor nem vette figyelembe tábornokai szakmai álláspontját.


A jelölt értekezésében foglalkozott azzal, hogy a 20. század lokális háborúihoz is hozzátartozott a népi támogatás. Dean Rusk 1975. áprilisában így nyilatkozott amerika vesztes vietnami háborújáról: „Két hibát követtem el. Alábecsültem az észak vietnamiak elszántságát és túlbecsültem az amerikaiak türelmét.”[3] Patrice Lumumba is, részben ennek az áldozata let Algériában. “Minden tartományban vannak hívei, de hogy kapcsolatot tarthasson velük, a még helyén lévő belga adminisztrációt kell igénybe vennie,amely a tétlenség súlyával szegül szembe vele, vagy pedig a leopoldville-i néger funkcionáriusokat, akik többségükben ellenségei. […] Az igazság az, hogy a játszma már eleve eldőlt. A politikában a szükséges nem mindig esik egybe a lehetségessel.” – írta J. P. Sartre[4]. Célszerű az értékelt időszakok államáról megállapítani, a hatalom (autorité) és a bürokrácia stratégiai kapcsolatának létrejöttét. Ugyanakkor említenünk kell a francia tudományok tradicionálisan jól működő társadalomtermelő, kollektív integritását-alakító funkcióját, gondoljunk Raymond Aron, Jean Paul Sartre, Émile Durkheim, Claude Levy- Strauss, Michel Foucault, Fernand Braudel, Marcel Proust, Gustave Flaubert, stb. munkásságára, melyek megmentették a franciákat attól, hogy egy szuggesztív ideológia vagy a mesterségesség, spekulatív kötelékei átszőjék a társadalmat, ez nem jelenti azt, hogy nem voltak trockista, maoista áramlatok. Természetesen ebben a társadalomtermelésben, a kollektív tudat alakításában, voltak, vannak és lesznek ellentmondások, tévutak is a társadalom-, és bölcsészettudományok hatására.

„Úgy is fogalmazhatunk, hogy a társadalomtudományi kutatás militarizálódott.” – állapítja meg a jelölt (21. o.). Igen, (1) amennyiben az állam megrendelővé vált, és annak igényeit szolgálta ki; (2) amennyiben a kutatók és műhelyek az autoritás, a stratégiák, a háborúk, valamint az információ-, és a korszerű haditechnika-technológia orientált rendszerek hatásai felé fordultak; valamint Ágh Attila megfogalmazásában – ahogyan erre a jelölt hivatkozik - a hadtudomány (War Studies) tudományágként, része lett a tudományok rendszerének is. 

„A sokáig ZUS - nak nevezett övezetekben, vagyis az érzékeny városi zónákban…többségében észak-afrikai és fekete-afrikai bevándorlók élik mindennapjaikat.” – írja a jelölt. Mondhatjuk, hogy a bevándorlás kezelése kezdetben francia sikertörténet volt. Magam is láttam az ezredfordulón Párizs külvárosában, Maire de Clichy-ben a már kialakult arab-afrikai negyedet, ahol békésen folyt az élet, a bevásárlóközpontokban imaszőnyegeket (is) árultak, hétvégéken az utcára hallatszottak az muszlim ima hangjai, a polgármesternek szép arab felesége volt, ami természetesen vonzotta a betelepülőket. A városrész később sem vált zavargások helyszínévé. A hit szerepét a jelölt a terrorizmussal kapcsolatban exponálja, - idézve Ives Jeanclos megfogalmazását - mely szerint: „A terrorizmus ezen típusa azt mutatja, hogy a vallási vagy ideológiai hit sokkal erősebb, mint a katonai technika.” Megerősíthetjük, mert egy, az afgán hegyekben kilőtt orosz harckocsira felirt mondatot - „A vas nem győzi le a hitet.” - büszkén mutatta a pásztor, egy filmbeszámolóban.

Az összegzést, s benne a következtetéseket olvasva rájöhetünk, hogy Franciaország az értékelt közel nyolc évtizedben, szüntelenül helyét kereste a világban, ebbe az irányba mutatnak kiemelkedő vezetőinek intencionális cselekvései, miközben a célok természete időszakról-időszakra új minőséget adott a társadalomnak. Franciaország esetében is láthatjuk, hogy a Nyugat milyen differenciált. E reflexió címe, következtetésem, hogy a biztonság legitimálhatja a jóléti demokráciát, még az olyan súlyos terrorista támadások időszakaiban is, melyek a Francia társadalmat érték a közelmúltban. Egy-egy értekezés nem merítheti ki a tárgyat, a vizsgált problémacentrumok alatt újabbak húzódnak, az értékelt közel egy évszázad, igen összetett Franciaország esetében is.  Az értekezés nyomán jobban értjük a francia kulturális kánont és összefüggését a biztonsággal. A jelölt esetében a tárgy új szemlélete, a fogalmak újraértelmezése, új tartalmaknak nyitott utat.


Gratulálhatunk a témavezetőnek Dr. Fregán Beatrix tanárnőnek, valamint a jelöltnek is.

Prof. Dr. Harai Dénes



[1] Charles de Gaulle, Le fil de l’épée, Paris, Edition Berger-Levrault, 1944. Az idézett részlet ifj. dr. Harai Dénes fordítása.

[2] Milan Kundera: Die Weltliteratur, VárUcca Műhely Irodalom – Művészet - Kritika, 2006/2., 6. o.

[3] Spencer C. Tucker: Vietnam. The University Press of Kentucky 1999. 176. o.

[4] Részletesebb elemzését lásd, Harai Dénes: „Szellem, hatalom, erőszak” című kötetében (Zrínyi Kiadó, 2017). 

Cimkék: főoldali hír, 2017

Katonai vezetők a magyar hadtörténelemben

    •  Katonai vezetők a magyar hadtörténelemben plakát
Cimkék: főoldali hír, 2017

Az ember-robot interakció múltja, jelene és jövője - workshop

    • Az ember-robot interakció múltja, jelene és jövője - workshop -1
    • Az ember-robot interakció múltja, jelene és jövője - workshop -3
    • Az ember-robot interakció múltja, jelene és jövője - workshop -2
    • Az ember-robot interakció múltja, jelene és jövője - workshop -5
    • Az ember-robot interakció múltja, jelene és jövője - workshop -4
  • Előző
  • Következő

Az NKE HHK Elektronikai Hadviselés Tanszéke és a Magyar Hadtudományi Társaság Elektronikai, Informatikai és Robotikai Szakosztálya május 16-án tartotta soron következő szakmai rendezvényét, amelyen Dr. Kollár Csaba PhD, a PREMA Consulting vezető tanácsadója, a Katonai Műszaki Doktori Iskola oktatója „Az ember-robot interakció múltja, jelene és jövője” címmel tartott előadást.

Az előadás első részében bemutatásra kerültek azon a szerkezetek, automaták, amelyek az ókor óta foglalkoztatták az ügyes kezű konstruktőröket, és akik sorában nem kisebb nevek is megtalálhatók, mint Leonardo da Vinci, Kempelen Farkas, vagy akár Nikola Tesla.

Karel Capek 1921-ben írt R.U.R. – Rossum Univerzális Robotjai - című színdarabjától kezdve került a köztudatba maga a robot szó, de talán ez a mai napig az egyik legszélesebb értelemben használt kifejezés, amelyet gyakran helytelenül, tévesen használunk.

A fejlesztők, kutatók, tudományelméleti szakemberek folyamatosan értelmezési, definíciós zavarba kerülnek a robotok kapcsán, amit I. Asimov 1942-ben megfogalmazott robottörvényei és a gyakorlati kutatás-fejlesztések eredményei között felmerülő ellentmondások gerjesztenek. Egyelőre nincs megoldás, egyesek a robottörvényeket írnák át a saját érdekeiknek megfelelő formára, mások egyenesen azt állítják, hogy ez egy napjainkra sajnos már kijavíthatatlan fogalmi zavar és számtalan gépre, önműködő berendezésre nem is szabadna a robot szót alkalmazni.

Az előadás második részében Dr. Kollár Csaba a robotelméleti kutatások néhány fontos kérdését villantotta fel, olyanokat, mint:

- a robotok fejlesztését generáló fontosabb gazdasági, társadalmi, védelmi szempontok;

- a robotok katonai célú alkalmazásai;

- technológiai és szociális problémák, esetleges korlátok.

Az előadó beszámolt egy, a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar hallgatóinak bevonásával folytatott fókuszcsoportos kutatásról, amely arra kereste a választ, hogy a ma húszas éveinek elején járó korosztály hogyan vélekedik a robotok hadseregben való megjelenéséről, melyek a számukra már természetes alkalmazások és melyek azok a katonai vezetési, fegyveralkalmazási vagy az ember-robot hibrid alkalmazásából eredő konfliktushelyzetek, amelyek véleményük szerint kizárhatják a robotok, a mesterséges intelligencia alkalmazását.

Az előadás után folytatott kötetlen beszélgetés jól rámutatott arra is, hogy ez egy valóban multidiszciplináris kutatási terület, mert nem csak mérnökök, hanem matematikusok, IT szakemberek, szociológusok, etológusok, közgazdászok, pszichológusok, marketingesek és még nagyon sok tudományterület szakembere szükséges ahhoz, hogy az emberiség megtalálja a számára valóban optimális megoldást. Ne kelljen attól tartania utódainknak, hogy a gépek egykor majd föléjük kerekednek és elpusztítják, mint ahogy azt több kutató vizionálja a szingularitás bekövetkezésekor.


Kép: Hajdu Veronika

Szöveg: Prof. Dr. Ványa László ezredes

Cimkék: főoldali hír, 2017

A HHK vezetői a Horvát Védelmi Akadémián

    • A HHK vezetői a Horvát Védelmi Akadémián - 1
    • A HHK vezetői a Horvát Védelmi Akadémián - 2
    • A HHK vezetői a Horvát Védelmi Akadémián - 3
    • A HHK vezetői a Horvát Védelmi Akadémián - 4
    • A HHK vezetői a Horvát Védelmi Akadémián - 5
    • A HHK vezetői a Horvát Védelmi Akadémián - 6
  • Előző
  • Következő

Dr. Pohl Árpád ezredes a HHK dékánja és Dr. habil. Jobbágy Zoltán ezredes, tudományos és nemzetközi dékánhelyettes a Dr. Franjo Tudman Horvát Védelmi Akadémia dékánjának meghívására udvariassági látogatás tett Zágrábban. Viszonozták a 2017. február 2-án megrendezett Kari Nap alkalmából hazánkban járt horvát delegáció látogatását, tájékozódtak a Horvát Fegyveres Erők tisztképzésének sajátosságairól, valamint áttekintették az együttműködés lehetséges formáit.

A látogatásnak megfelelő keretet biztosított a Zágrábban megrendezett CEFME Hallgatói Tudományos Konferencia. A két szekcióban induló négy honvéd tisztjelölt közül egy második, egy pedig harmadik helyezést ért el. Két honvéd tisztjelölt elismerő oklevélben részesült.

Cimkék: főoldali hír, 2017

Nukleáris méréstechnikai bemutató a HHK-n

    • Nukleáris méréstechnikai bemutató a HHK-n - 1
    • Nukleáris méréstechnikai bemutató a HHK-n - 2
    • Nukleáris méréstechnikai bemutató a HHK-n - 3
    • Nukleáris méréstechnikai bemutató a HHK-n - 4
  • Előző
  • Következő

Prof. Dr. Padányi József dandártábornok, tudományos rektorhelyettes kezdeményezése alapján, a HHK Műveleti Támogató Tanszék szervezésében 2017. május 08-án délelőtt kampuszunkon az MTA Energiatudományi Kutatóközpont Sugárbiztonsági Laboratóriumának munkatársai bemutatták új radiológiai mérőkocsijukat. A járművet speciális felszerelése alkalmassá teszi nukleáris anyagok megkeresésére, azonosítására és szállítására.

A nemzetközi ABV terrorizmus és a tömeges méretű migráció napjaink egyik súlyos veszélyforrásává teszik a nukleáris anyagok illegális, engedély nélküli, határokon át történő szállítását, csempészetét. Az MTA EK Sugárbiztonsági Laboratórium munkatársait jogszabály jelöli ki illetékesnek ezen anyagok felkutatására, azonosítására és elszállítására.

Dr. Kovács-Széles Éva laboratórium vezető elmondta, hogy a törvényszéki laborhoz tartozik az MTA EK Környezetvédelmi Szolgálatával közös tulajdonú mozgólabor, amely 24 órás készenléti szolgálattal rendelkezik és ily módon egy nukleáris készenléti csapattal áll a hatóságok rendelkezésére radiológiai helyszínek és nem várt események kezeléséhez. Az autó különféle kézi detektorokkal, nagy érzékenységű, távmérő detektorrendszerrel, on-line dózistérképező rendszerrel, in-situ gamma-spektrométerrel és nukleáris fizikusi és mérési szakértelemmel felszerelt. A távérzékelés és távfelmérés erősítéséhez jelenleg felderítő robot és drón fejlesztése is zajlik.

A technikai bemutató során a jelenlévők megismerhették a nukleáris méréstechnika legújabb fejlesztésű műszereit, amelyek járműfedélzeti kialakításban alkalmasak alfa-, béta-, gamma- és neutronsugárzások nagy érzékenységű, esetenként energiaspecifikus mérésére. A jármű felszerelésének ismertetésén túl egy szimulációs izotópkeresési gyakorlatot is megtekinthettünk, ahol a mérőkocsi személyzete egyéni védőeszköz viselése közben, kéziműszerek segítségével mutatta be, hogyan képesek terepi körülmények között rejtett vagy elveszett sugárforrások megkeresésére és azonosítására.

A bemutató zárásaként az érdeklődők kérdéseire adtak válaszokat, majd a szakterületek képviselőivel cseréltek eszmét az együttműködés kialakításának lehetséges módjairól.

A bemutatón részt vettek a Műveleti Támogató Tanszék Vegyivédelmi szakcsoportjának oktatói és hallgatói, a Nemzetbiztonsági Intézet valamint a Katasztrófavédelmi Intézet vezetői, oktatói és hallgatói, ezenkívül az OKF Nukleáris Biztonsági Osztályának munkatársai és a KML Katasztrófavédelmi Mobil Laborkocsi.


Prof. dr. Földi László ezredes
egyetemi tanár


Gyászolunk

Dr. Himmer Péter egyetemi docens -2

Gyászolunk

Dr. Himmer Péter egyetemi docens 2017. május 6-án elhunyt. Csendesen, ahogyan élt, ahogy az emlékünkben megmarad. Bölcs nyugodtsága már most nagyon hiányzik nekünk. Hónapok óta már nem találkozhattunk vele, de vártuk vissza, bár mondta, hogy már lehet, hogy nem fog többet tanítani. Már el sem búcsúzhatunk tőle, csak a temetőben – szerdán délután négy órakor Zebegényben. 

 Himmer Péter 1985-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Karán, filozófia szakon végzett. Ugyanebben az évben a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Filozófia tanszékén kezdett oktatni. 1991-től a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola Társadalomtudományi tanszékére helyezték át, még ebben az évben az ELTE-n filozófiatörténetből egyetemi doktori fokozatot szerzett. 1993-ban nevezték ki főiskolai tanárrá. 2001-ben a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemre került, ahol 2008-2011-ig tanszékvezetőként dolgozott. 2004-ben az ELTE-n PhD fokozatot is szerzett. Bár a Nemzeti Közszolgálati Egyetem szervezetében a filozófia és kultúrtörténet oktatására nem maradt önálló tanszék, Dr. Himmer Péter továbbra is a tantárgy oktatásának szervezője és meghatározó alakja maradt. 2015 óta egyetemünk docenseként tanította a filozófiatörténetet, klasszikus etikát és kultúrtörténetet.

A Tanár Úr több mint 30 éves oktatói pályafutása során tiszti nemzedékek sorát tanította, gondolkodást alakította, finomította, amivel hozzájárult a Honvédség tisztikarának általános és katonai műveltségének mélyítéséhez sokszínűbbé tételéhez. Nyugodt, követhető előadói stílusa, nagy tudása, ismereteinek folyamatos megújítása az egyetemen népszerű, elismert oktatóvá tette. A Hadtörténelem, Filozófia és Kultúrtörténet tanszéken véleményének meghallgatása nélkül nem születhetett döntés. Mindig számíthattunk rá, ez közhelyesen hangzik, de ezúttal valóban igaz. Előrelátásának köszönhetően, munkatársai tovább haladhatnak az általa kijelölt úton. Már évek óta a pótlásáról beszélt, kereste és meg is találta utódját. Nyugdíjra készült, nem a halálra. A jól kiérdemelt nyugalom, a pihenés, már nem adatott meg neki. Abban pedig csak reménykedni tudunk, hogy halálával karunkon a filozófiaoktatás nem száll sírba.

Péter! Nyugodj békében!

Csikány Tamás  

Cimkék: főoldali hír, 2017

Hatan vehették át egyetemi tanári megbízólevelüket

    • fokep 161 680 454 s
    • dsc4336 2 680 454 s
    • dsc4346 2 680 454 s
    • dsc4357 2 680 454 s
    • dsc4366 2 680 454 s
    • dsc4374 2 680 454 s
    • dsc4380 2 680 454 s
    • dsc4390 2 680 454 s
  • Előző
  • Következő

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem hat új egyetemi tanára az intézmény szenátusának ülése előtt vehette át a köztársasági elnök által adományozott megbízó oklevelet az egyetem rektorától.

Áder János január 15-i hatállyal egyetemi tanárrá nevezte ki Dr. Ványa László ezredest, a HHK Katonai Üzemeltető Intézet intézetigazgatóját, Dr. Krajnc Zoltán alezredest, a HHK Katonai Vezetőképző Intézet, Összhaderőnemi Műveleti Tanszék tanszékvezetőjét, valamint Dr. Földi László alezredest, a HHK Katonai Vezetőképző Intézet, Műveleti Támogató Tanszék oktatóját. A köztársasági elnök március 20-i hatállyal egyetemi tanári oklevelet adományozott Dr. Fantoly Zsanettnek, az RTK Bűnügyi Tudományok Intézete büntetőeljárás jogi tanszék vezetőjének, Dr. Kóródi Gyula tűzoltó alezredesnek, üzemorvosnak, az NKE Katonai Műszaki Doktori Iskola témavezetőjének és Dr. Horváth Attila alkotmánybírónak, az ÁKK Állam és Jogtörténeti Intézet vezetőjének. 

„Minden egyetem számára büszkeség lehet, ha egyszerre hat egyetemi tanári megbízó oklevelet adhat át a rektor a kollégáinak. Egy ilyen fiatal és ambiciózus egyetem esetében, mint az NKE, külön öröm ezt megtenni”- hangsúlyozta beszédében Prof. Dr. Patyi András rektor.  


Szöveg: Szöőr Ádám

Fotó: Szilágyi Dénes

Cimkék: főoldali hír, 2017

Harai Dénes: Fókuszban a tehetség

Egyetemünk Rendészettudományi Kara sikeresen megrendezte a XXXIII. OTDK Had- és Rendészettudományi Szekcióját, mely a konferenciasorozat országos zárása is volt egyben. A Szekció ügyvezető elnöke Dr. habil. Boda József nb. nyugállományú vezérőrnagy, dékán volt, aki tapasztalt csapatot állított össze, e kiemelkedő háromnapos rendezvény megszervezésére, és zökkenőmentes lebonyolítására. Záróbeszédében Prof. Dr. Patyi András, Rektor hangsúlyozta, hogy a szekció munkája „…jól szervezett, remek volt, méltó egyetemünkhöz.” A szekciónkban 192 pályázó, 19 felsőoktatási intézményből (3 határon túlról), 21 tagozatban mutatta be kutatását; összesen 62 fő ért el helyezést, és 31 fő kapott különdíjat, ami szép eredmény.

A 21 tagozatból, az „Alkalmazott Társadalomtudományok” tagozat bemutatásával szeretném jelezni a pályázók tehetségét. A tehetséget - Kosztolányi Dezső nyomán úgy értelmezve, - hogy az „fokozottan érzékeny látás”, s erre az érzékenységre, különösen társadalom-, és bölcsészettudományi szempontból, - az emberi jelekre való érzékenységre, - a szavak és az adatok jelentésére, új jelenségek-összefüggések felfedezésére, a választott tárgy igényes, következetes kezelésére, világos előadására volt kíváncsi a felkért Bíráló Bizottság is. Elnöke a Debreceni Egyetemről, Dr. Mező Ferenc pszichológus, egyetemi docens volt. A Bizottság tagjai: Dr. Németh Zsolt ny. r. ezredes, egyetemi docens; a hallgatói képviselő Molnár Levente Péter másodéves rendőrtisztjelölt volt, valamint 11 pályázó munkáit bíráltam-zsűriztem magam is e tagozatban. A tagozatban az összesített pontértékek alapján: I. helyezést, Vass Dorina (NKE RTK): „A kortárs bántalmazás kivetülése virtuális színtérre – gyerekek és a világháló”; II. helyezést, Jámbor Orsolya Ilona (NKE RTK): „Nemzetiségek két évszázada Magyarországon – migrációs folyamatok 1650 és 1850 között”; III. helyezést megosztva nyerte, Nagy Diána (NKE RTK)„Kosztüm és egyenruha (avagy a nők helyzete a rendőrségen)”, valamint Nagy Péter (SZTE AJTK): „Katonai büntetés és katonai mellékbüntetések alkalmazása, különös tekintettel a szolgálati törvényben lévő fenyítésekre” című pályázataikkal.

A pályázók még nem tudósok, de olyan nagy fogalmi tömbök összetevőivel foglalkoztak tudományos igénnyel, mint: az agresszivitás, az alsóbb- és felsőbbrendűség (modern rabszolgaság), a népcsoportok, az identitás, az öngyilkosság, a magatartászavarok, a bűnösség és a felelősség, a szolgálattal összefüggő jogi-, valamint a tartalommal és formával kapcsolatos problematikák. A kutatásokból nem hiányoztak az esetelemzések, interjúk, empirikus felmérések s az adatok sokrétű elemzései, valamint a kritikus szemléletmód sem. Az esetelemzések különösen jól érzékeltették az életfolyamatok spontán mozzanatait, a társadalmi hatásrendszerek torzító jelenségeit; régiónkban a kultúrkörök átfedéseit; a történelmi közösség jelentőségét a megmaradásban, az ősi hagyományok megőrzésében (Délvidék), és még sorolhatnám.

Az I. helyezett pályamunka, a „cyberbullying” (az online térben elkövetett bántalmazás), mely a pályázó megállapítása szerint nem választható el az iskolai erőszaktól sem, mert „Mindkét agresszív magatartási forma legveszélyeztetettebb célcsoportja a szocializációjuk útján lévő fiatalkorúak, akik az internetes felületeken egy virtuális identitással rendelkeznek.”- írta a szerző. A kutatás céljait elérte, igazolódott a 8. osztályos tanulók körében végzett empirikus kutatás eredményeként, valamint az adatok okos interpretációjaként, hogy a fiatalok kiszolgáltatottságát növeli, ha nem vonják be a szülőket az online szörfözéseikbe; valamint, fontos a számukra a kortársak véleménye, ezért aztán a bántalmazások után is a közösségi oldalakon maradnak. A pályázó egyezéseket talált a zaklatás, rágalmazás, becsületsértés tényállás elemei, és a a virtuális gátlástalanság (cyberbullying) elemei között, de „egységes tényállásként még nincs jelen a büntetőjogban ez a fajta bántalmazási forma.” – hangsúlyozta a szerző, akinek témavezetője: Dr. Simon Béla r. őrnagy tanársegéd volt.  Az I. helyezettek közül kerül majd ki a Pro Scientia Aranyérmes pályázónk.

A II. helyezett pályamunka időszerűségét a migráció adta, ami már – nemcsak Európában - alapproblémájává vált jelenkorunknak. E pályamunka empirikus felmérésével, igen meggyőzően mutatta be, hogy a konzuli cselekmények a délvidéki magyarság érdekében, 2010 után, nagyságrendekkel felülmúlták a korábbi évekét. A pályázó, a jelzett történelmi időszak – három évszázad - migrációs folyamatainak bemutatásával, olyan összetett fogalmak vizsgálatával, mint az elcsatolás, szórvány, diaszpóra, stb.,  érvelt arról, hogy „a migráció önmagában nem negatív jelenség”, valamint arról, hogy az elfogyóban lévő történelmi-közösségnek, mindenkor küldetése van: a megmaradásban, a tradíciók megőrzésében és átörökítésében. Hangsúlyozta, hogy az egyes népcsoportok beilleszkedését minden időszakban próbára teszik az olyan történelmi helyzetek, mint a háborúk, üldöztetések, menekülések, stb. Kiemelte, hogy a vizsgált három évszázadban is  volt a migrációnak gazdasági funkciója (elnéptelenedett területek betelepítése, mezőgazdasági termelés, szállítás, kereskedelem, stb.). Témavezető Dr. Tarján Gábor egyetemi docens volt.     

A III. helyezett pályamunkák: Nagy Diána (RTK) „Kosztüm és egyenruha (avagy a nők helyzete a rendőrségen)”; valamint Nagy Péter „A katonai büntetések és a katonai mellékbüntetések alkalmazása, különös tekintettel a szolgálati törvényben lévő fenyítésekre.” Témavezetők sorrendben Dr. Tarján Gábor egyetemi docens, valamint Dr. Törő Sándor c. egyetemi docens és Dr. Karsai Krisztina egyetemi tanár volt. Nagy Diána empirikus vizsgálatra és interjúkra  épülő pályázatának középpontjában a nők helyzete állt a rendőrségen. A pályamunka foglalkozott a rendfokozat, a szolgálati terület, az életkor, a szolgálati idő kérdéseivel, de a beosztással, beosztottakkal, a munkakörrel, kollégákkal való elégedettséget is mérte. Olyan érzékeny kérdésre is kitért, mint a szolgálat és a családi élet összeegyeztethetősége, és az emancipáció. Foglalkozott a női kompetenciákkal, melyek sikereket hoznak a rendőri munkában, és előadásában érzékeltette, hogy a figyelem, az információra való érzékenység, stb., különösen fontosak a rendőrnők esetében. A vitában megjegyeztem, hogy az anyaság és a szakmai karrier nem valós alternatíva.

A szintén III. helyezett Nagy Péter pályázatában hangsúlyozott olyan vizsgálati szempontokat, mint: a katona jogsértése milyen fokban, és milyen mértékben sértette a rendvédelmi szerv rendjét és fegyelmét; valamint - a jogi tárggyal szoros összefüggésben lévő szempont, - a cselekmény veszélyességi foka a társadalomra. A felelősség körében 3 szintet jelölt meg, így „1. a felelősségnek azon szintje, ahol katonai büntetés kiszabásának van helye. A 2. szint esetében lehet a katonai mellékbüntetéseket kiszabni. A 3. szinten a fenyítések köre található.” – írja a pályázó, hozzátéve, hogy a kiszabott szankcióknak arányban kell állniuk a katona felelősségével.    

A tagozatban két különdíjas pályázat is volt, így Tóth Hanna (RTK): Suicide-by-cop – A rendőr mint az öngyilkosság eszköze” - témavezető Dr. Farkas Johanna adjunktus; valamint Mirczik Ádám: (ME ÁJTK): A szükségesség és az arányosság érvényesülése a hivatásos szolgálati jogviszonyban állók jogainak korlátozása során, különös tekintettel az információs önrendelkezési jogra és a tisztességes eljáráshoz való jogra.” - témavezető Dr. Pap Gábor adjunktus. Megemlítem, hogy különdíjban a helyezettek is részesültek. Minden tagozat tehetett javaslatot „Prezentációs díjra” is. A zsűri Benyusovics Edina htj. (HHK): „A családfakutatás módszere, valamint a katonai múlt családtörténeti kutatásának lehetőségei” című, dinamikus, történelmi dokumentumfilm-betéttel illusztrált szép pályázatát javasolta a főzsűrinek mérlegelésre.  

Összességében, a pályázatokkal mind a hadtudományi, mind a rendészettudományi területen jól körvonalazódott az a szimbolikus tőke, mely kiemeli az egyetemünk oktatási-kutatási értékeit. A tagozat alkalmazott társadalomtudományként való megnevezése, arra utalt, hogy a pályázók szakmai területeik problematikáiból választottak kutatási témakört, hipotéziseik a valóságtartalmak mélységébe hatoltak, és megoldásokat kerestek. A kidolgozott témákat a szisztematikus kutatómunka első tudatosulásának, és folyamatos mélyülésének foghatjuk fel. A témák bemutatása során azt tapasztaltuk, hogy a fiatal kutatók hisznek értékeikben, a vitákban érveltek mellettük, védelmezték azokat. A kutatások hozzájárulnak a pályázók szakmai minőségének fejlődéséhez. A kiemelkedőnek értékelt pályázatokat a bíráló bizottság elismerte és díjazta. A pályázók még nem tudósok, a pályázatok nem doktori értekezések, de a bemutatott témakörökből szakdolgozatok, és a továbbiakban értekezések is készülhetnek. A pályázati kutatómunka – a helyezéstől függetlenül – emeli a szolgálatteljesítés minőségét. Gratulálok magam is pályázóinknak a nagyszerű eredményhez.

A szekció záró mozzanataként, Prof. Dr. Patyi András rektor valamint az ügyvezető elnök Dr. habil. Boda József nb. nyugállományú vezérőrnagy, dékán átadták a díszes serleget a XXXIV. OTDK Had- és Rendészettudományi Szekciója szervezőjének az Óbudai Egyetem rektorának  Dr. Réger Mihály professzor úrnak. A következő OTDK 2019-ben lesz.

Cimkék: főoldali hír, 2017