Szűkítés



Kiválasztott Címke

megemlékezés

Minden Címke 209


Jelenleg 16 bejegyzés található megemlékezés cimkével

Aradi vértanúkról emlékeztek a HHK-n

    • fokep
    •  dsc5975 2
    •  dsc5993 2
    •  dsc6011 2
    •  dsc6045 2
    •  dsc6049 2
    •  dsc6053 2
    •  dsc6057 2
    •  dsc6096 2
  • Előző
  • Következő

„Hitték, hogy haláluk kitörölhetetlen emléke lesz a magyar történelemnek. Egy olyan sarokkő, amelyben kicsorbul minden elnyomás, hamis értékrend és emberi gyengeség” – mondta Dr. Kaló József egyetemi docens az 1848-49-es forradalom és szabadságharc mártírjairól szóló megemlékezésen a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudomány és Honvédtisztképző Karán. Az emléknap alkalmából koszorúkat helyeztek el a Zrínyi Miklós Laktanya és Egyetemi Campus emléktáblájánál, valamint virágokat a vértanúkról megemlékező kiállításon a campus hivatásos honvédtisztjei és polgárai.

„Mi, a téren várakozók valamennyien, igyekeztünk feszes, férfias lélekjelenléttel viselkedni. Ám kivétel nélkül sápadtak voltunk. A hadbíróság tagjai is, a törzshadbíró is. Érződött, hogy minden erejével megkísérli legyőzni hangja remegését, amikor végre megszólalt: Főtörzsfoglár, vezesse elő a vádlottakat!” – hangzott el a részlet Gerencsér Miklós Aradi napló c. könyvéből a megemlékezésen, ahol a kar és a zászlóalj közösen gyűlt össze az aradi 13 honvéd főtiszt, valamint a Budapesten kivégzett Batthyányi Lajos miniszterelnök tiszteletére.

„168 évvel ezelőtt, 1849. október 6-án reggel Aradon 13 magyar katonára várt még egy utolsó nehéz szolgálat” -  vezette be megemlékező beszédjét Dr. Kaló József egyetemi docens. Ismertette, hogy a kivégzés hírét az emberek nem akarták elhinni, vagy tévesnek ítélték az értesüléseket, vagy egy utolsó pillanatban bekövetkező kegyelmezésben reménykedtek. Azonban a 13 magyar katona már nem reménykedett: „Sorsukba beletörődtek, inkább szeretteik és hazájuk sorsa miatt aggódtak.” Kaló József kifejtette, hogy a vértanúk nem törtek meg, nem veszítették el hitüket, hiszen tudták, hogy főtiszthez méltó módon kell meghalniuk. „Meg voltak győződve, hogy példát kell adniuk a jövendő magyar katonáknak kötelességtudatból, elszántságból, a tiszta értékek iránti ragaszkodásból és az alázatos önfeláldozásból.” A docens kiemelte, hogy ennek az utolsó szolgálatnak méltó módon tettek eleget a vértanúk, akiknek a példájából a későbbi korok magyar mártírjai is erőt meríthettek. „Nehéz, emberfeletti mérce ez, amelynél magasztosabbat nem állíthatunk jelen korunk katonái elé sem. Ez az igazi, valódi magyar nemzeti tiszti értékrend.” Felhívta a figyelmet, hogy egy bitófa árnyékában, az evilági életet elengedve könnyen válik az ember magasztossá, azonban egy katonának az élet mindennapjaiban az esküjéhez hűen kell viselkedni. Kossuth Lajos nevezte Aradot és október 6-át a magyar Golgotának. „Valóban azzá lett: a megtorlás mellett a feltámadás, a jövőbe vetett bizalom és a minden helyzetben megújulásra képes, magyar nemzet jelképe maradt. Emléke ott lebegett minden későbbi megtorlásban, valamint adott reményt az újrakezdésre!”

A megemlékezés alkalmával Kótai Róbert százados, a Magyar Honvédség Ludovika Zászlóalj tábori lelkésze is megtette szolgálatát, mondott közösen imát a vértanúk emlékére.

Az egyetem koszorúját Dr. Nagy Judit rendőr ezredes, nemzetközi rektorhelyettes és Dr. Pohl Árpád ezredes, a kar dékánja helyezte el, míg a hivatásos állományt képviselve Sári Szabolcs ezredes az MH Ludovika Zászlóalj parancsnoka, Vantal Zsolt ezredes, az MH Hadkiegészítő, Felkészítő és Kiképző Parancsnokság törzsosztály osztályvezetője, valamint Kiss Ernő őrnagy, a vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár Üzemeltető és Kiképzés Támogató Osztály megbízott osztályvezetője koszorúzott. A résztvevők végül mécseseket és virágokat helyeztek el a campus főterén, a 13 vértanúról és a miniszterelnökről megemlékező kiállításon.


Szöveg: Podobni István

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


A magyar hősökre emlékeztek

    • fokep
    •  dsc9464 2
    •  dsc9475 2
    •  dsc9482 2
    •  dsc9503 2
    •  dsc9505 2
    •  dsc9514 2
    •  dsc9518 2
  • Előző
  • Következő

A Magyar Hősök Emlékünnepe alkalmából Dr. Pohl Árpád ezredes, a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar dékánja, Takács Attila dandártábornok, az MH Hadkiegészítő Felkészítő és Kiképző Parancsnokság parancsnoka, valamint Sári Szabolcs alezredes, az MH Ludovika Zászlóalj megbízott parancsnoka koszorúzott a Békefenntartók Emlékművénél az NKE Hungária körúti campusán, így adózva mindazok emléke előtt, akik életüket adták a hazáért.

IV. Károly magyar király (1916-1918) kezdeményezésére 1917 tavaszán az országgyűlés fogadta el az akkor dúló világháborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről szóló 1917. évi VIII. törvénycikket, mely kimondta: „Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökítse meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.” A Nagy Háború nem csak a harctéren hagyott maradandó nyomot, hanem odahaza a falvakban és városokban is. A háború áldozatainak emlékére fájdalommal vegyes büszkeséggel állított emlékművet a hálás utókor. 1924-ben újabb törvénnyel erősítették meg a hősök iránti tiszteletet. A XIV. törvénycikk kimondta:

1. § A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a "Hősök emlékünnepét" – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”

A megemlékezések 1925-től váltak rendszeressé: országszerte egyházi szertartásokkal, koszorúzásokkal emlékeztek meg, amelyeken kötelezően részt vettek a honvédség és a rendvédelmi testületek képviselői, a bajtársi egyesületek és a fiatalok szervezetei. A második világháború után, a kommunizmus éveiben ezt az ünnepet tilalommal sújtották, eszmei üzenetét eltörlendőnek ítélték. Egészen a rendszerváltás utánig kellett várni, amíg megszületett a 2001. évi LXIII. törvény, amely a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját ismét a Hősök Emlékünnepévé nyilvánította.

Az idei hősök napi megemlékezés alapjául egy két háború közötti előadást választottam, melynek eszmei mondanivalója napjaink magyar katonáinak is példaként állíthatók. Az előadó vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Ludovika Akadémia 1936-38 közötti parancsnoka, majd a M. kir. Honvéd Vezérkar Főnöke 1941-44 között, aki lövésztisztként kezdte pályafutását az első világháborúban, s ezen benyomásairól, magáról a háborúról, a harcról, a katonai hivatásról tartott előadást az 1930/31-es tanévben. Ebből idézek:

Alig lehet a háborúnál valami nagyobb dolgot elképzelni. – Talán csak a béke nagyobb nála. – De a béke nagyságát is csak a háborúban ismerjük fel teljes egészében. A háború az, amely a béke nagy jelentőségét különösen kidomborítja, és azt különösen kívánatossá teszi. – Viszont a háborút is teljes jelentőségében csakis a békében, illetve a békével összevetve ismerhetjük fel. A béke és háború tehát szorosan összetartozó fogalmak. – Mint fény és árnyék, ugyanazon élet két arculata. Az egyik értelme a másikban rejlik.

A háború értelme a jobb békéért való küzdelemben rejlik, amely nélkül oktalan pusztítás lenne. A háború valódi célja tehát a béke, a valódi béke. A békének ugyan nem célja a háború, de mindig készen kell lennie a háborúra, hogy célját elérje, vagyis önmagát fenntarthassa. – A háború tehát nem cél, hanem eszköz a béke kezében. – És ebben ismerjük meg az első féket, mely megakadályozza azt, hogy a háború öncélú pusztítássá váljék. […]

Én személyes benyomásaim és tanulmányaim alapján azon meggyőződésre jutottam, hogy a háború keletkezésében, sőt annak egész lefolyásában is megváltoztathatatlan törvényszerűség nyilvánul meg. […] Akinek a háborúban alkalma volt egy-egy nagy csata menetét figyelemmel kísérni, az csak nehezen tudta magát azon impresszió alól kivonni, hogy ezt a nagy színjátékot nem emberek rendezték. Az emberek csak eljátsszák a véres és szenvedésteli szerepüket, de a dráma szerzője valaki más, valami bámulatos nagy erő, amely az embert törvénye alá kényszeríti. Ez volt az impresszióm 1914 augusztusában, amidőn Kelet-Galícia harcmezőin az első nagy csatát, mint fiatal tiszt végignéztem. […] Az orosz tüzérség gránátjaiból nekünk is kijutott, de ez nem tudta figyelmemet a csata nagy menetéről elterelni. Az orosz tüzérség jellegzetes kaszáló tüzelésére rögtön ráismertem, és nyugodtan nevén neveztem. A harchelyzeteket is helyesen ismertem fel, és mint a dolgok természetes rendjét vettem tudomásul az orosz gyalogság jellegzetes előnyomulását, mintha mindig azt láttam volna. Minden olyan volt, mint azt a béke tanulmányaim alapján elképzeltem, és néha megálmodtam. […] És mégis milyen más volt minden. – Maga a mező, a hegy, a völgy, a községek, ahol a csata dúlt, mintha nem olyanok lettek volna, mint rendesen. – Az egész történés a történés színterével együtt más dimenzióba került. Mintha az ember lelkében elfordult volna valami, és így a dolgokat egészen másként látta. Valami szokatlan hatalmas erő behatása alatt keletkezett a lélek elfordulása, amelyet a lélek háborús állapotának nevezhetnék, és amelyen mindnyájan átesünk, amidőn a harctér felé közeledünk.

Ezen első nagy csata után persze még sok csatában vettem részt, amelyekben más beosztás és helyzet folytán más impressziók kötöttek le, de az első impresszió, amelyet friss lélekkel és még akkor szereztem, amidőn a háború még inkább élmény volt, mint mesterség, soha sem szűnt meg bennem uralkodni. Ez él bennem még változatlan erővel most is, sőt az az érzés, hogy a háború megváltozhatatlan erők törvényszerűsége alatt áll, azóta, hogy a háborúval, illetve a háborús eseményekkel elméletileg is behatóbban foglalkoztam, csak erősödött bennem. [… ]

A háború nem a diplomatáké, sem a hadvezéreké, hanem a népeké és nemzeteké, amely által megméretnek és jaj annak, aki könnyűnek találtatik!

Míg a közösség a háborúban ezer és ezer életet tesz az élet ezerszeres nyereségével szemben kockára, addig az egyén csak egy életet dobhat bele a harc vad forgatagába, a saját életét, amely neki mindene, a legdrágább kincse, amelyet minden pillanatban elveszíthet. Éppen ezért a csodálat és bámulat érzései ragadnak meg minket akkor, amidőn a harcosokat figyeljük, kik veszteséggel mit sem törődve nyomulnak előre az ellenség tüzében, vagy abban rendületlenül kitartanak. Csodáljuk bennük az embert, amelyről éppen itt, amidőn a pusztítás vad, mondhatnám állati indulatai hajtják előre, derül ki az, hogy mégis több, magasabb rendű mint az állat. – Valami olyasmit csinál, ami az állati élet szempontjából nézve érthetetlen és megmagyarázhatatlan volna. Odadobja és feláldozza az életét valamiért, ami semmiféle személyes haszonnal, vagy előnnyel nem kecsegteti. – Küzd egy ellenféllel, aki neki személy szerint nem is ellensége. – A halálfélelmet leküzdve, vagy azzal dacolva végzi el mindazt. – Az ember itt teljesen kilép az állati élet keretéből, azt magában leküzdve és azon túlemelkedve szinte önmagát múlja felül. – Lehetetlen akkor, amidőn az ember egy nagy csatát lát, azon felismerés elől elzárkózni, hogy van még az életnél is valami nagyobb és hatalmasabb erő, ami az embert a tudat alatt áthatja, ami soha el nem múló, ami az embert állandóan vonzza. Ez az erő a hősi kultusz alapja. […]

Nagy dolog az, ha van valamije az embernek, amiért érdemes élni, de még nagyobb dolog annál az, ha olyan célja van, amiért érdemes meghalni.

Az önfeláldozó képesség az emberiség legnagyobb kincse.

Hajtsunk hát fejet a mai napon mi is a magyar történelem számos katonahőse előtt, akik a legdrágábbat, életüket áldozták fel a hazáért. Ápoljuk kegyelettel emléküket!


Szöveg: Dr. Kaló József egyetemi docens

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


Honvédelem napi megemlékezések

    • fokep
    •  dsc8022 2
    •  dsc8017 2
    •  dsc8011 2
    •  dsc7967 2
    •  dsc7949 2
    •  dsc7930 2
    •  dsc7894 2
    •  dsc7873 2
    •  dsc7853 2
    •  dsc8038 2
    •  dsc8058 2
    •  dsc8063 2
    •  dsc8085 2
    •  dsc8101 2
    •  dsc8107 2
    •  dsc8111 2
    •  dsc8117 2
    •  dsc8121 2
    •  dsc8126 2
    •  dsc8130 2
    •  dsc8134 2
    •  dsc8138 2
    •  dsc8142 2
    •  dsc8146 2
    •  dsc8150 2
    •  dsc8154 2
    •  dsc8162 2
    •  dsc8169 2
  • Előző
  • Következő

A Gesztenyés kertben található 1848-as Hősi Emlékműnél tartott koszorúzási ünnepséget a Honvédelem Napja alkalmából a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar (HHK). A délutáni ünnepi állománygyűlésén pedig elismerések átadására is sor került.

A magyar honvédsereg három hetes ostrom után, 1849. május 21-én foglalta vissza Buda várát. Ennek emlékére 1992-től ezen a napon ünnepeljük a Magyar Honvédelem Napját. A Gesztenyés kertben található síremlék 1877 óta hirdeti a budavári ostrom alatt elesett honvédkatonák önfeláldozó hősiességét. Az emlékműnél rendezett ünnepségen Dr. Kaló József, a HHK egyetemi docense kiemelte, hogy Buda elfoglalása egyike volt a szabadságharc legrövidebb és legsikeresebb ostromműveleteinek. „A 17 napig tartó csatában a magyar honvédség komoly, mintegy ötezer fős veszteséget okozott az ellenségnek és több mint 200 ágyú, valamint több ezer puska jutott a mieink kezére”- mondta Kaló József, aki szerint ez volt a szabadságharc egyik legnagyobb győzelme, amellyel lezárult a dicsőséges tavaszi hadjárat. A docens elmondta, hogy nem véletlenül ez a nap a Magyar Honvédelem napja, hiszen 1541 óta először foglalta vissza önerőből a magyar haderő az ország fővárosát. „Tisztelegjünk a mai napon ezen csodás győzelmet kivívó hősök és mindazok emléke előtt, akik a haza védelmében áldozták életüket”- fogalmazott Kaló József.

Az ünnepi megemlékezés után a Honvédelmi Minisztérium, a Honvéd Vezérkar és a Magyar Honvédség Hadkiegészítő, Felkészítő és Kiképző Parancsnokság nevében Takács Tamás, Dr. Papp Ferenc és Dr. Martin Attila ezredesek helyezték el az emlékezés virágait az emlékműnél. Az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár nevében Baráth Ernő ezredes, parancsnok, míg a Hegyvidéki Önkormányzat képviseletében Praimajer Mária és Földvári Gergely koszorúzott. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem nevében Dr. Horváth József főtitkár és Dr. Szászi Gábor ezredes, a HHK dékánhelyettese helyezett el virágot a szobornál.

Ünnepi állománygyűlésen is megemlékezett a 168 évvel ezelőtt történtekről a HHK, az MH Ludovika Zászlóalj és az MH Hadkiegészítő, Felkészítő és Kiképző Parancsnokság. A rendezvényen Németh Balázs tanársegéd osztotta meg a szabadságharccal kapcsolatos gondolatait. Beszédben felidézte Görgey Artúr tábornok alakját, akinek élete végéig viselnie kellett az „áruló” bélyegét. „Görgey csak tűrt, tűrt és tűrt, és úgy halt meg, hogy nem került sor a rehabilitálására- fogalmazott Németh Balázs. Elhangzott, hogy Deák Ferenc szerint erre azért nem kerülhetett sor, mert meg kellett hagyni a magyarokat abban a hitben, hogy a szabadságharcot fegyveresen nem lehetett leverni, csak árulással. Ferenc Józseffel kapcsolatban elhangzott, hogy számára is példaértékű volt a magyarok hősies helytállása a budai vár ostromakor, még a hálószobájában is őrzött két, ezzel kapcsolatos festményt.

Az ünnepségen ismertették a honvédelmi miniszter által kitüntetettek névsorát. Simicskó István az oktatás, képzés kategóriában az „Év Katonája Kitüntető Címet” adományozta Dr. Varga Béla Lajos alezredesnek, a HHK Repülő Sárkány-hajtómű Tanszék egyetemi docensének. A honvédelmi miniszter a ténylegesen eltöltött évei elismeréséül a Tiszti Szolgálati Jel 20 év után járó II. fokozatát adományozta Dr. habil. Berek Tamás alezredesnek, a HHK Műveleti Támogató Tanszék vezetőjének és Vas Tímea őrnagynak, a HHK Repülésirányító és Repülő-hajózó Tanszék tanársegédjének. A tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet kezelésével kapcsolatos tevékenysége során tanúsított kiemelkedő helytállása elismeréséül a Migrációs Válsághelyzet Kezeléséért Szolgálati Jelet kapta Dr. Ujházy László alezredes, a HHK Katonai Vezetéstudományi és Közismereti Tanszék vezetője.

Az ünnepségen kiemelkedő színvonalú tudományos kutatói, oktatói és doktori témavezetői munkájáért Hadtudományi Emlékplakettet vehetett át Prof. Dr. Kovács László ezredes, a HHK Elektronikai Hadviselés Tanszék egyetemi tanára, valamint oktatói és rendszerbiztonsági felügyelői feladatainak színvonalas ellátásáért Megyeri Lajos Zoltán alezredes, a HHK Híradó Tanszék tanársegédje. Az Altiszti-Legénységi Szolgálati Jel 20 év után járó II. fokozatát Csábiné Bozány Magdolna zászlós, a Ludovika Zászlóalj állományának tagja vehette át.

A Honvédelem Napja alkalmából dicséretben részesült Gyürki-Kiss Endre őrnagy, Holló Krisztián őrnagy, Kiss Balázs főhadnagy, Koczka Réka közalkalmazott, Imre Gábor alezredes, Nagymihály Zsolt alezredes, Bártfai László őrnagy és Berki Zoltán főhadnagy.

Az állománygyűlésen közreműködött a nemzetközileg is elismert Honvéd Férfikar, amely Európa szinte egyetlen hivatásos férfikórusa.

Szöveg: Szöőr ádám

Fotó: Szilágyi Dénes 

Megosztás a Facebook-on


Lebstück Mária: az első női főhadnagy

    • fokep
    •  dsc7718 2 2
    •  dsc7724 2 2
    •  dsc7734 2 2
    •  dsc7738 2 2
    •  dsc7757 2 2
    •  dsc7770 2 2
    •  dsc7792 2 2
  • Előző
  • Következő

A Megyeri úti temetőben tartott megemlékezést a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar. A honvédelem napja alkalmából tartott ünnepségen Lebstück Mária, az első női főhadnagy síremlékénél helyezett el koszorút Mészáros Judit alezredes asszony, valamint Pothnár Ágnes másodéves honvédtisztjelölt a kar és a hölgyállomány nevében.

A megemlékezés során Dr. Kaló József százados, a HHK egyetemi docense ismertette a főhadnagyasszony nem mindennapi katonai- és életútját.

Lebstück Mária 1830-ban Zágrábban született, apja jómódú horvát kereskedő volt, nagybátyja, báró Simonich Boldizsár császári ezredes. Mária anyagi ágon rokonságban állt Jellasics horvát bánnal, császári táborszernaggyal. A kis Mária számára családja a legjobb nevelést akarta biztosítani, így 13 éves korától Bécsben élő ezredes nagybátyjánál nevelkedett, iskoláit is ott végezte. A nagybácsi életvitele nagy hatással volt a lányra, így nem csoda, hogy a bécsi forradalom kitörésekor – 18 éves volt ekkor – férfiszerepet kívánt vállalni: harcolni akart a forradalom oldalán. Ékszereit eladva férfiruhát vásárolt, levágatta a haját, és Lebstück Károly néven csatlakozott a nemzetőrséghez. Néhány nappal később belépett a német halálfejes légióba, majd az egyetemi légióhoz csatlakozott. Az októberi forradalom leverése után női ruhában menekült el a császárvárosból Magyarországra, ahol ugyancsak a német légióhoz került, majd miután ennek tagjai a tétényi ütközetben gyáván viselkedtek, a tiroli vadászokhoz csatlakozott.

Mária tehát egy olyan szabadságharc katonája lett, egy olyan ország függetlenségéért harcolt, amelynek nyelvét nem értette (horvátul, németül és franciául beszélt), amelyhez valódi kapcsolatok nem fűzték. Visszaemlékezése alapján inkább a kalandvágy, a „férfiúi virtus” megmutatása vezette. Mária számos ütközetben és csatában vett részt, számos alkalommal megsebesült, hősies helytállásáért sorozatosan előléptették. A kápolnai csata után maga kérte, hogy a huszárok közé léphessen. Buda visszafoglalásakor már főhadnagyi rendfokozatban harcolt.

Mária a szabadságharc utolsó szakaszában, augusztus 18-án esett fogságba, s az aradi várba került. Mint a lázadó sereg tisztjét elítélték, az ítélet Magyarországról való kiutasítás és Horvátországba internálás volt. Később visszatérhetett Magyarországra. Lebstück Mária 1880-ban halt meg Újpesten, ahol köztiszteletben álló személyiség volt, aki mindig honvéd egyenruhában jelent meg, női ruhát csak otthon viselt. A ház falán 1935. március 15-én emléktáblát helyeztek el, Újpesten utcanév őrzi emlékét. Síremléke az újpesti Megyeri úti temetőben található, amelyet közadakozásból emeltek. Huszka Jenő Mária főhadnagy c. operettjét az őt sorsa ihlette.

Szöveg: Szilágyi Dénes

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on

Cimkék: megemlékezés, 2017

A doni hősökre emlékeztek

    • fokep
    •  dsc7027 2
    •  dsc7032 2
    •  dsc7052 2
    •  dsc7062 2
    •  dsc7063 2
    •  dsc7110 2
    •  dsc7118 2
    •  dsc7127 2
    •  dsc7153 2
    •  dsc7163 2
    •  dsc7190 2
    •  dsc7216 2
  • Előző
  • Következő

A II. Magyar Hadsereg doni katasztrófájának 74. évfordulójára emlékeztek ünnepi műsorral a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Campusán. A főépület előtti II. világháborús emlékműnél az NKE, a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar (HHK), a Ludovika Zászlóalj és a kerületi önkormányzat képviselői helyezték el az emlékezés virágait.

A HHK által szervezett ünnepi rendezvényen a tábori püspökségek emlékező imádságát követően Dr. Kaló József mondott beszédet. A HHK egyetemi adjunktusa elmondta, hogy napra pontosan 74 évvel ezelőtt vette kezdetüket a Don mentén folyamvédelmet ellátó II. Magyar Hadsereg elleni szovjet támadás, amely végül a doni katasztrófához, hadseregünk pusztuláshoz vezetett.  A magyar katonák kényszerből, a német követelés részeként kerültek a hadszíntérre és végig német parancsnokság alatt teljesítettek szolgálatot. „A hadsereg tagjai áldozatként tekinthettek önmagukra, hiszen ők váltották meg az ország részvételét a háborúban, az 1942-es esztendőben. Ők szenvedtek, hogy a hátországban maradtak továbbra is élhessék hellyel-közzel békés életüket”- fogalmazott Kaló József. Az adjunktus szerint a 207 ezer fős személyi állományú, magyar viszonylatban korszerűnek számító hadsereg nem volt összemérhető a szovjetek erejével, például élő erőben is 6-7-szeres fölényben voltak. „A magyar katonák többsége ilyen körülmények között is próbálta teljesíteni kötelességét, így a szovjetek is jelentős veszteségeket szenvedtek”- tette hozzá Kaló József.  Az adjunktus szerint a magyar katonák az erőn felül vállalt feladatokat a korszerűtlen fegyverzettel, a nem megfelelő felszereltséggel, az elégtelen ellátmánnyal végül nem teljesíthették. Mindezt fokozta a rendkívül kedvezőtlen időjárás, a -30 -35 fokos hideg, és a hófúvások miatt járhatatlan utak. Az akkori német jelentések a visszaözönlő fegyvertelen horda képét festették le a magyarokról, azonban arról nem szólt a fáma, hogy a hadsereg mögöttes területén gyülekeztetett felváltó csapatoknak még a kézifegyvereket sem osztották ki, amikor az ellenség támadása megindult. „Így nem is csoda, ha ők fejvesztve menekültek az első szovjet harckocsi megjelenésekor”- hangsúlyozta az adjunktus. A hatalmas veszteségek egyik fő oka azonban az volt, hogy a német hadvezetés által korábban megígért felszerelés és fegyverzet nagy része soha nem érkezett meg a magyar hadsereghez. „A haderő többsége azonban egységes volt abban, hogy katonaként akartak túlélni, és haza akartak jutni” - mondta Kaló József. Szerinte ehhez a kötelességtudó magatartásukhoz jelentősen hozzájárult neveltetésük, hivatástudatuk, a ludovikás szellemiség. A hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes is a Ludovika Akadémián tanult a századelőn, majd lett ennek az akadémiának a parancsnoka. Mellette ludovikás volt a hadsereg vezérkari főnöke, Kovács Gyula vezérőrnagy, valamint számos tábornok, főtiszt és tiszt a hadsereg állományából. „A hősi áldozatot meghozó, a rendkívüli viszonyok között is példaadóan kötelességét teljesítő, a rábízott embereket szó szoros értelmében vezető tisztek a tragédia napjaiban is a magyar katonaerények ragyogó példáit szolgáltatták”- fogalmazott Kaló József. Az adjunktus szerint így történhetett, hogy a saját szövetségese által is elárult, hazájától mintegy 1500 km távolságra küzdő, ellátatlan, rosszul felszerelt, katonái többsége által értelmetlennek tartott háborút vívó hadsereg mégis csodálatos fegyvertényt hajtott végre: minden fegyvertársához képest utolsóként hagyta el állásait, vált le a Donról, ezzel fedezve a szövetséges erők visszavonulását.

A rendezvényen Prof. Dr. Patyi András rektor, dr. Pohl Árpád dékán, Takács Tamás ezredes, Bodoróczki János őrnagy, valamint Sántha Péterné alpolgármester koszorúzott a II. világháborús emlékműnél, ahova a jelenlévő tisztek és honvédtisztjelöltek mécseseket helyeztek el. Az ünnepség végén a Ludovika Főépület a magyar zászló színeinek megfelelő díszkivilágítást kapott.

Szöveg: Szöőr Ádám

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


Bolyaira emlékeztek az egykori hallgatók

    • fokep
    •  dsc5816 2
    •  dsc5824 2
    •  dsc5826 2
    •  dsc5840 2
    •  dsc5855 2
    •  dsc5863 2
    •  dsc5864 2
    •  dsc5890 2
    •  dsc5884 2
    •  dsc5894 2
    •  dsc5899 2
  • Előző
  • Következő

Bolyai János születésének 214. évfordulójára közös rendezvénnyel emlékezett meg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar és a Zrínyi-Bolyai Nyugállományúak Klubja.

Az NKE Hungária körúti campusán rendezett ünnepségen a nyugállományú katonák mellett a HHK és a Ludovika Zászlóalj képviselői koszorút helyeztek el a campuson található Zrínyi és Bolyai szobroknál. A rendezvény ezt követően a Díszteremben folytatódott, ahol Dr. Szászi Gábor alezredes tartott előadást az egyetem és a kar működéséről.  A Katonai Logisztikai Intézet igazgató-helyettese elmondta, hogy amíg a 80-as években még négy helyen – Szentendrén, Szolnokon, a Népligetben és a Hungária körúton- folyt felsőfokú katonai képzés, addig 2012-től a Nemzeti Közszolgálati Egyetem berkein belül valósul meg. Elhangzott, hogy a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar várhatóan néhány éven belül a Hungária körútról a Ludovika Campusra költözik majd. „Azóta jelentős változások történtek a Magyar Honvédségben is, az akkori 150 ezres létszám nagyon lecsökkent, amihez a honvédtisztképzésnek is igazodni kell”- fogalmazott Szászi Gábor. Az alezredes elmondta, hogy az elmúlt években némileg csökkent a beiskolázási létszám, ami mögött a pályaválasztók alacsonyabb motiváltsága is állhat. Ennek érdekében az egyetem és a kar jövő év elején egy road show keretében szeretné népszerűsíteni a közszolgálati és ezen belül a honvédtiszti életpályát a középiskolások körében.  Szászi Gábor a kar Szolnokon zajló képzései kapcsán megjegyezte: az egyetem a közelmúltban állami légiközlekedési alapképzési szakot alapított, amely „a magyar pilótaképzés újbóli elindítását jelenti majd a Magyar Honvédség berkein belül, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem égisze alatt”. Nemcsak pilótákat, hanem légiirányítókat is fognak majd képezni, a Magyar Honvédség mellett akár a katasztrófavédelem és a rendészeti szervek számára is.  „A technikai feltételek kialakításhoz az egyetem jelentős pályázati pénzt nyert el, így a kor követelményeinek megfelelő háttérrel indulhat majd el ez a képzés”- tette hozzá az alezredes. Elhangzott, hogy az utóbbi években a katonai felsőoktatásban nagyobb prioritást kapott a vezetői képességek növelése, valamint próbálnak olyan szakterületeken végzett diplomásokat is bevonni- mérnökök, jogászok, pénzügyi szakemberek- ahol a Magyar Honvédség nem folytat képzéseket.  „A polgári életből a jól képzett szakembereket megfelelő motivációs rendszerrel lehet becsábítani a Magyar Honvédséghez, mely egyre kiszámíthatóbb életpályát tud biztosítani számukra”- fogalmazott Szászi Gábor.

A rendezvényen a jelenlévők megtekinthették a „Híres katonák bélyegeken” kiállítást, illetve zenés műsorral is kedveskedtek nekik a szervezők.

Szöveg: Szöőr Ádám

Fotó: Szilágyi Dénes 

Megosztás a Facebook-on


Száz évvel ezelőtt vette kezdetét a román betörés Erdélybe

    • a roman kiralysag terulete az elso vilaghaboru elott
    • roman lovassag
    • hadmuveletek a roman arcvonalon
    • a kozponti hatalmak hadmuveletei a roman hadero ellen
  • Előző
  • Következő

Száz évvel ezelőtt, 1916. augusztus 27-én vette kezdetét a román csapatok beözönlése Erdélybe, a Román Királyság első világháborúba való bekapcsolódása következményeként.


Román hadba lépés: a támadás megindulása

Románia az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben fennálló területi igényei ellenére, a balkáni orosz fenyegetést ellensúlyozandó 1883-ben csatlakozott a hármas szövetséghez, melyből a későbbi központi hatalmak szövetségi rendszere formálódott ki. Románia uralkodóit a Hohenzollern-dinasztia egyik mellékága adta, így I. Károly román fejedelem (1866-1881), majd király (1881-1914) jó kapcsolatok fenntartására törekedett rokonával, II. Vilmos német császárral (1888-1918). Utóda, I. Ferdinánd román király (1914-1927) azonban már inkább az antant hatalmak felé kereste a kapcsolatokat.

Az első világháború 1914. évi kitörése után Románia mégis a fegyveres semlegesség mellett döntött, ezért mindkét szövetségi rendszer a maga oldalán kívánta bevonni a háborúba. Mivel a központi hatalmak által Romániának ígért terület (az Oroszországhoz tartozó Besszarábia) kevésbé tűnt értékesnek a román politikai elit számára, mint az antant hatalmak által ígért területek (az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Erdély, Partium, Bánság, Tiszántúl, Bukovina), ezért 1916 nyarán a háborúba való belépés mellett döntöttek az antant hatalmak oldalán. Augusztus 17-én megkötötték a bukaresti titkos szerződést, melyben a román kormány vállalta, hogy augusztus 28-ig hadat üzen a központi hatalmaknak, és támadást indít Magyarország ellen, továbbá hogy a koalíciós háború időtartama alatt nem köt különbékét. A román hadba lépés illeszkedett az antant 1916. évi hadászati elképzeléseibe, mely a központi hatalmak ellen minden fő- és mellékhadszíntéren koncentrált támadás  megindítását tervezte (pl. Verdun, Somme, Bruszilov-offenzíva, 6. isonzói csata).

Brătianu román miniszterelnök augusztus 27-én jelentette be a román parlamentben a hadba lépést, egyúttal a hadüzenetről szóló jegyzéket ugyanaznap éjjel az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminiszterének is megküldte Románia bécsi diplomáciai képviseletén keresztül. Még a hadüzenet előtt a román csapatok megkezdték támadásukat a Kárpátok gyengén őrzött hágóin ellen. A román csapatok többszörös létszámfölényben voltak (a román 1., 2., és 4. hadsereg mintegy 440.000 fő, együttműködve a Bukovinában állomásozó orosz 9. hadsereggel) az osztrák-magyar erőkkel szemben (a 71. közös, az 51. és 61. honvéd gyaloghadosztályok, az 1. közös lovashadosztály, valamint négy népfelkelő gyalogdandár, melyeket az osztrák-magyar 1. hadseregben egyesítettek, összesen mintegy 34.000 fő és 76 löveg, zömében az arcvonalból korábban kivont és pihentetésre kijelölt csapatok), így meglepő volt lassú előre nyomulásuk a Keleti- és Dél-Kárpátokon keresztül. A román támadást a pontos formába öntött hadászati elgondolás (Máramarossziget–Vásárosnamény–Debrecen–Szeged–Belgrád vonal elérése) és az ehhez igazodó súlypontképzés hiánya jellemezte, s már az első napokban súlyos fegyelmi problémákat jelentett a haderő minden szintjén megjelenő fosztogatás. Több településen sor került túszszedésre is (összesen tízezres nagyságrendben), így a megszállók viselkedése elidegenítette az erdélyi románság többségét is. A román csapatok viselkedése is oka volt az óriási menekülthullámnak, amelyben magyarok és szászok mellett románok is szép számmal képviseltették magukat. A menekültek több százezer fős áradata késleltette a nyugat felől beérkező erősítések felvonulását.

Az első világháborúba belépő román haderőt nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, későbbi magyar honvédelmi miniszter és katonai szakíró így jellemezte: „A román haderő szervezete és felszerelése általában nem volt korszerű, a már két éve tartó háború tapasztalatait nem emésztették meg és nem értékesítették sem a szervezésnél, sem a kiképzésnél. A felszerelésbeli hiányosságok oka főként az volt, hogy Románia ipara nem tudott megfelelni a háborús követelményeknek, különösen a nehéz tüzérség, géppuskák és repülők hiánya volt nagyon érezhető. A háború anyagi előkészítése nem volt megfelelő és a román hadvezetőség e tekintetben mindent szövetségeseinek támogatásától várt, ami azonban, maguk is le lévén kötve, nem ment könnyen.”

A román csapatok szeptember közepéig elfoglalták a Gyergyói-, a Csíki- és a Háromszéki-medencét, s behatoltak a Brassói- és a Nagyszebeni-medencébe, amikor is az  erdélyi szász származású Arz Arthur gyalogsági tábornok vezette osztrák-magyar 1. hadsereg halogató harcai előbb lassították, majd megállították a román előnyomulást, és megteremtették az ellentámadás feltételeit.


Osztrák-magyar ellenintézkedések: a védelem megszervezése és az evakuáció

Az osztrák-magyar hadvezetés a román támadás kezdetekor elrendelte a műtárgyak (hidak, vasút, stb.) rombolását, ezzel is lassítva a támadást ütemét, s ugyancsak el kívánták rendelni a várhatóan érintett területek teljes kiürítését. A civil adminisztráció, élén Betegh Miklós erdélyi kormánybiztossal, e szándéknak ellenállt. A kiürítés körül zajló vita végül kompromisszummal végződött: csak a hadra fogható lakosság, illetve a hadianyag kimenekítését rendelték el, s azokat is csak az eredeti katonai elképzelésnél szűkebb (a Maroson túl fekvő) területről. A kitelepítés elrendelésének híre azonban zavart okozott a civil lakosság körében, melynek következtében mintegy 200.000 fő igyekezett az ország belseje felé menekülni, mozgatható ingóságával együtt (beleértve állatállományát is). A menekülők vasúton és közutakon egészen Temesvárig, Nagyenyedig, Kolozsvárig, az Alföldig, Debrecenig és Budapestig jutottak. Az evakuálás megszervezése, a létfontosságú iratok –  anyakönyvek, jegyzőkönyvek, értékpapírok, telekkönyvek stb. – mentésének munkája a vármegyék tisztikarára (köztisztviselőire), lelkészekre, elöljárókra hárult. Ezekért a munkájukért később többeket is katonai elismerésekben, kitüntetésekben részesítettek.

Az érintett vármegyék teljes tisztviselői kara, illetve intézményrendszere áttelepült a számukra állomáshelyül pontosan kijelölt, általában az Alföldön található vármegyékbe. Itt működtek a román megszállás és az utána következő katonai értelemben vett konszolidálódás ideje alatt. A hatóságok külön rendeletekben gondoskodtak a menekülők utazásáról, munka- és lakóhelyükről, segélyezésükről és iskoláztatásukról. A többnyire idősekből, asszonyokból és gyermekekből álló karavánokat vármegyék szerint csoportosítva az ország belsejébe, előre kijelölt helyekre irányították. A menekültek itt a kormány által folyósított segélyekben részesültek. Sokuk számára azonban az állami, vármegyei, városi intézmények, vagy magánszemélyek álláslehetőséget, fizetést is felkínáltak. A menekülő fiatalok számára az oktatást is megszervezték: így távol otthonuktól is megkezdhették az 1916/1917-es tanévet.


Az ellentámadás megindulása: eredményes honvédelem

Az első támadás a román haderőt szeptember elején a dobrudzsai arcvonalon érte, a Mackensen német tábornok vezette német–bolgár–török erők Tutrakannál győzelmet arattak azt ott állomásozó román 3. román hadsereg felett. A két arcvonalas háborúra kényszerült román hadvezetés a hátországban tartalékban állomásozó két hadosztályát így Erdély helyett kénytelen volt a dobrudzsai arcvonalon alkalmazni.

Még augusztus 29-én II. Vilmos német császár leváltatta vezérkari főnökét, Erich von Falkenhayn gyalogsági tábornokot, akit kineveztek az Erdélyben felállított német 9. hadsereg parancsnokává. E seregtest alárendeltségébe került hadműveleti szempontból az osztrák-magyar 1. hadsereg is, így a központi hatalmak ellentámadását az Erdély déli részén felvonuló német 9. hadsereg hajtotta végre. Szeptember 26-29. között a nagyszebeni csatában vereséget szenvedett a román 1. hadsereg, két hadosztálya megsemmisült, megmaradt egységei megkezdték a visszavonulást. A Barcaság irányába ugyancsak visszavonuló román 2. hadsereget a Persányi-hágó közelében október 5-6-án semmisítette meg a német 9. hadsereg.

Az október 7-8-i brassói csata eredményeként sikerült kiszorítani a román csapatokat Dél-Erdélyből. Az október elején ellentámadásba lendülő osztrák-magyar 1. hadsereg alig egy hét alatt megtisztította a Székelyföldet, ezzel október közepére véget értek a komolyabb magyarországi harcok, október 25-re Erdély teljes területe felszabadult. A német és osztrák-magyar csapatoknak nyolc hét leforgása alatt sikerült elhárítania az ellenség támadását, s ellentámadásba átmenve a támadókat az ország területéről kiűzni. Sikeresnek bizonyult a haza védelme.


Szöveg: Dr. Kaló József


Felhasznált irodalom:

1.      Babucs Zoltán: Száz éve kezdődött a román betöréshttp://magyarhirlap.hu/cikk/64386/Szaz_eve_kezdodott_a_roman_betores (letöltés ideje: 2016. augusztus 27.)

2.      Forró Albert: Jelentés az 1916. évi román betörés csíkszeredai eseményeirőlhttp://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/kulhoni_magyarsag/2010/ro/csiki_2009_regeszet/pages/007_Forro_Albert.htm (letöltés ideje: 2016. augusztus 27.)

3.      Károlyfalvi József: 1916 – Háború Erdélyben az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország és Románia között. Honvéd Hagyományőrző Egyesület, Kecskemét. 2015. http://mek.oszk.hu/14600/14661/html/#8 (letöltés ideje 2016. augusztus 28.)

4.      Keresztes Lajos: Kilencvenöt esztendeje indultak Erdély elfoglalására a román csapatokhttp://tortenelemportal.hu/2011/08/kilencvenot-esztendeje-indultak-erdely-elfoglalasara-a-roman-csapatok/ (letöltés ideje: 2016. augusztus 27.)

5.      Nagy Szabolcs: A román hadsereg 1916. évi erdélyi betörése http://itthon.transindex.ro/?cikk=16670 (letöltés ideje: 2016. augusztus 27.)


Szent László, a lovagkirály

    • szentlaszlo

Június 27. -Szent László a magyar katonák védőszentjének ünnepe. Az Árpád- házi uralkodó alakja azonban nem csak emiatt egyedülálló a magyar történeti köztudatban. Megtestesít mindent, amire büszkén tekinthetünk, az uralkodói nagyságot, a felülmúlhatatlan vitézséget, ugyanakkor a rendet és biztonságot teremtő államférfit. Nem véletetlen, hogy  Szent István alakjával együtt több mint egy évszázada "őrködik"  katonáink felett a magyar tisztképzés otthonának számító Ludovika kápolnájának díszes üvegablakain.

Képessége, tehetsége ötvözete a legnagyobb európai dinasztiák erényeinek, hiszen ősei között az Árpád-ház nagyfejedelmei, a Német-Római császárok, bizánci hercegek, lengyel, bolgár és cseh hercegi házak képviselői találhatók. Apja az István elleni szervezkedésért bosszúból megvakított Árpád-házi herceg Vazul fia, I. Béla, ki Lengyelhonba menekült Szent István elől. Az őt befogadó lengyel király, II. Meskó, lányát, Richeza hercegnőt adta hozzá, ki három fiút szült Bélának, Gézát, Lászlót és Lambertet. László valószínűleg az 1040-es évek első harmadában született.

A hagyomány úgy tartja, hogy László apjától - aki a „Bölény” vagy „Bajnok” jelzőket is viselte - örökölte vitézségét, s anyjától mély vallásosságát.

Béla gyermekeivel 1046-ban térhetett haza, miután bátyja, Endre lett a király. Bár Endre Bélát jelölte meg örökösének, később született fiának, Salamonnak a kedvéért döntését megváltoztatta, ezért Béla 1060-ban bátyja ellen fordult. A véres belharcok után Géza és László külföldre kényszerült menekülni, majd hosszas tárgyalások után hazatérhettek, és hercegi rangot kaptak. Salamon király és a két testvér között 1074-ben újultak ki a harcok, melyek után Salamonnak menekülnie kellett és Géza lett a király. Géza három évig uralkodott, öccse László 1077-ben lépett a trónra. Királlyá kiáltása négy, véres harcokkal terhes évtizedet zárt le.

Trónra lépését egyértelműen támogatta mindenki: katonái vitézi erényeiért, nemesei, főurai uralkodói bölcsességéért, az egyház mély hite és páratlan bőkezűsége miatt.

Uralkodására a józanság, a megfontolt diplomácia és a belső rendre való törekvés volt a jellemző, a fegyvereket csak legvégső eszközként alkalmazta.

Neve összeforrt a középkori Magyarország nagyhatalmi státuszával. Szavának, s akaratának döntő súlya volt a korabeli Európa politikai csatáiban. Uralkodásának mérlegét megvonva joggal mondhatjuk, ha Szent István országalapító, akkor Szent László országmegtartó király volt.

Az 1077-ben trónra lépett László első tette a trónháborúk miatt felborult belső jogrend helyreállítása volt. Ezt szolgálták a drákói szigorúságú magántulajdont védő törvények. Ez a kérlelhetetlen törvénykezés nem a király emberi természetét, hanem a fennálló helyzetet tükrözi, hiszen a belső stabilitás nélkül az ország függetlensége veszélybe került volna.

Nagy gondot fordított a királyság gazdasági forrásainak biztosítására, támogatta a távolsági kereskedelmet. A kincstár hasznát szolgálta a pénzverés, a vámok és az erdélyi sóbányászat.

A hatalmas bevételből bőven jutott az egyháznak. László számos káptalant alapított, melyek törvénykező és papnevelde helyek voltak, ezen kívül a szerzetesrendek megtelepedését is nagymértékben elősegítette.

Külpolitikáját a megfontolt, óvatos lépések jellemezték, egyedül Horvátországot és Szlavóniát csatolta fegyverrel Magyarországhoz.

Különösen figyelemre méltó, hogy László király, aki tehetséges hadvezér és kiváló harcos volt, és gyakorlott hadsereg is állt rendelkezésére, nem folytatott agresszív külpolitikát. Többször előfordult, hogy fegyveres beavatkozásra kérték föl, de amikor megjelent, nem fegyverrel, hanem tárgyalásokkal és tekintélyével vetett véget a viszálynak. Az országba betörő ellenséget viszont kímélet nélkül megsemmisítette, így 1090-ben és 1091-ben kétszer is vereséget mért a kunokra, vezérüket párviadalban ölve meg. Ezek a győzelmek hosszú időre elhárították a további nomád támadások veszélyét.

László uralmának megszilárdulása és az ország gazdaságának megerősödése nyilvánult meg a magyarországi szentté avatásokban, így 1083-ban Istvánt, Imrét, Gellértet, Zoárdot, Benedeket a szentek sorába emeltette. Mikor 1095-ben elhunyt, valóban az „ATHLETA PATRIE”, a „Haza Bajnoka” távozott az élők sorából.

A király tekintélye már életében olyan nagy volt, hogy kortársak mint eszményképre néztek föl rá. Az utódok felismerték benne a szentet, vagyis azt, akinek egész életének központjában Isten áll, aki annak akaratát mindenben teljesíti és akit Isten csodákkal is igazol. A történeti források alapján úgy tűnik, hogy László király rendelkezett azokkal a nemes és kiemelkedő emberi tulajdonságokkal, melyeket egy szentnek tulajdonítanak. Könyörületessége, ájtatossága, nagylelkűsége, bölcsessége és halált megvető bátorsága méltán kelt csodálatot a ma emberében is. Ahogy régen mondták: oroszlántestben bárány lelke lakozott. Hitbéli alázatát jól jellemzi egy levelének kezdőmondata: „Noha bűnös ember vagyok, hiszen a földi uralmat a legnagyobb bűnök nélkül nem lehet gyakorolni...”

Sok feljegyzés szól Szent László legendáiról, melyek példás életét taglalják. Ilyen volt a váci székesegyház helyének kijelölése, halottas szekerének angyalok által Váradra irányítása. Sírja a legnagyobb magyar zarándokhely lett, számos csoda színhelye, ereklyéi az őket őrző monostorok legféltettebb kincsei. A hagyomány szerint Magyarországon három évig gyászolták a „keresztény lovagok oszlopát”, akit III. Béla 1192-ben avattatott szentté.

Szent László személye még Szent István és Mátyás király alakjánál is szélesebb szellemi közegben élt, és él napjainkban is. Egyetlen magyart sem font körül úgy, mint Szent Lászlót a valóságot tükröző és mesés elemeket tartalmazó, szájhagyományra épülő mondák és legendák gazdag, sokvirágú koszorúja. Ezek már a király életében is elterjedtek és halála után a nemzeti hagyomány kincsévé váltak.

A legszebb történetek a székely nemzet meséiben élnek, harcaikhoz mindig a nagy királyt hívták és várták segítségül.

Ismert legendái, mikor a cselből elszórt aranyat kővé változtatta, hasadékot nyitott a hegybe, isteni útmutatásra gyógyfüvet talált, s vadállatokat kényszerített engedelmességre. „Magyar Mózesnek” is hívták, mivel vizet fakasztott a sziklából a szomjúhozó katonái számára. Leghíresebb mondája a kun vitézzel való összecsapása egy szép magyar lányért, melynek jelenetei gyönyörű templomfreskókon maradtak fenn. A Szent László-mondakör szóbeli hagyományunk egyik legértékesebb része, mely telve van pogány elemekkel, így a magyarság legősibb hitvilágába is visszavezet. László király leghíresebb attribútuma a csatabárdja, mely hatalmas fizikai erejét jelképezi, hiszen ezt a harceszközt csak a legerősebb harcosok voltak képesek forgatni.

László királyunk elsősorban a rettenthetetlen bátorság megtestesítője a magyar hagyományban. Azonban a „lovag” szó ennél sokkal többet takar. A lovag a talpig vasba öltözött félelmetes harcos, ki az árvák és gyengék védelmezője, a hitetlenek kérlelhetetlen ellensége, a kereszténység támasza és bajnoka, ugyanakkor a legyőzöttekkel szemben irgalmas és nagylelkű.

A források alapján tudjuk, hogy a nagy király nem csak a legendákban rendelkezett ezen tulajdonságokkal. Hosszú életét gyakorlatilag fegyverben töltötte, számos ütközetben, és számtalan kisebb összecsapásban vett részt. A lovagot a könyörtelen közelharcokban való helytállása alapján ítélték meg: Szent László e harcos kaszt osztatlan tiszteletének örvendett, ami jól igazolja félelmetes hírnevét. A kerlési és mogyoródi ütközetekben tanúsított bátorsága és az ellenség soraiban végzett pusztítása már életében legendás hírnevet szerzett neki.

Külseje is megfelelt a kor ideáljának: egy fejjel magasodott ki katonái közül. Egy francia szerzetes „elegantissimus rex”-nek nevezte. Kemény katona volta ellenére mindig hajlott a megbocsátásra, ezt jól mutatja ezt ellenfelével, Salamonnal való könyörületessége. Egyszerre volt seregeket irányító hadvezér és a véres párharcok bajnoka, így egyben megszemélyesítője a fegyelmezett katonának és a tökéletes egyéni harcosnak. A személye köréje méltán épített kultusz már halálakor elkezdődött, majd Nagy Lajos korában teljesült ki, melyet Zsigmond király is buzgón ápolt és ébren maradt a folyamatos háborúkban töltött évszázadaink alatt.  Ennek a tiszteletnek a mai napig élni kell minden olyan magyar férfiban és nőben, ki a Haza fegyveres szolgálatára esküdött fel, hiszen a nagy király egyszerre jelképe az örök harcos erényeknek és a magyar katonai dicsőségnek.


Szöveg: Dr. Töll László ezredes

Cimkék: megemlékezés, 2016

Állománygyűlés és díjkiosztó a HHK-n

    • dsc 0046 2
    • dsc 0057 2
    • dsc 0067 2
    • dsc 0075 2
    • dsc 0080 2
    • dsc 0083 2
    • dsc 0096 2
    • dsc 0101 2
    • dsc 0108 2
    • dsc 0115 2
    • dsc 0121 2
    • dsc 0126 2
    • dsc 0132 2
    • dsc 0137 2
    • dsc 0143 2
    • dsc 0150 2
    • dsc 0156 2
    • dsc 0162 2
    • dsc 0168 2
    • dsc 0174 2
    • dsc 0181 2
    • dsc 0187 2
    • dsc 0194 2
    • dsc 0200 2
    • dsc 0208 2
    • dsc 0213 2
    • dsc 0221 2
    • dsc 0226 2
    • dsc 0238 2
    • dsc 0245 2
    • dsc 0252 2
    • dsc 0260 2
    • dsc 0267 2
    • dsc 0271 2
    • dsc 0277 2
    • dsc 0283 2
    • dsc 0290 2
    • dsc 0296 2
    • dsc 0303 2
    • dsc 0313 2
    • dsc 0325 2
    • dsc 0332 2
    • dsc 0338 2
    • dsc 0344 2
    • dsc 0347 2
    • dsc 0351 2
  • Előző
  • Következő

Öt tagozatban osztottak ki díjakat az Intézményi Tudományos Diákköri Konferencián (ITDK) legsikeresebben teljesítő hallgatók számára a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi Honvédtisztképző Kar állománygyűlésén. A rendezvényen megemlékeztek a Magyar Hősök Napjáról és a közelgő Nemzeti Összetartozás Napjáról is.

A magyar hősök emlékünnepét május utolsó vasárnapján tartják azokra a magyar katonákra és civilekre emlékezve, akik az életüket áldozták Magyarországért. Az elesett magyar hősök emlékezetét először az első világháború idején, 1917-ben iktatták törvénybe, Abele Ferenc vezérkari őrnagy kezdeményezésére.

„Mi magyarok általában szkeptikusan tekintünk nemzetünk történelmére, hajlamosak vagyunk csak a rosszra emlékezni” –mondta beszédében Töll László ezredes. A történész szakember tapasztalata szerint az európai országok többségében sokkal nagyobb figyelmet fordítanak a hazájukért elesett katonák emlékének megfelelő ápolására, megőrzésére. Elhangzott, hogy az első világháborúban mintegy 380 ezer katonánk esett el és arányaiban a magyar egységekben volt a legnagyobb a veszteség. „Ebben a háborúban kiirtották a magyar férfi lakosság színe-javát”- hangsúlyozta az ezredes, aki szerint a Nagy Háború hadszínterei sokkal pusztítóbbak voltak, mint a második világháborúban. A közelgő Nemzeti Összetartozás Napja kapcsán pedig megjegyezte, hogy a trianoni békediktátum a magyar nemzet ellen elkövetett legnagyobb igazságtalanság. Az ezredes szerint azért is fontos emlékeznünk ezekre az eseményekre, mert annak megtartó ereje van a mai kor embere számára.

Az ünnepi állománygyűlésen egy kutatási projekt eredményeit is megismerhették a jelenlévők. Lakatos Péter docens számolt be a Visegrádi Alap támogatásával megvalósuló nemzetközi programról, amely a globális ellátási lánc-szabványok és megoldások honvédelmi alkalmazásait kutatta a visegrádi országokban. A cseh, a lengyel és a szlovák partnerintézmények bevonásával megvalósuló projektben nemzetközi konferenciát tartottak nemrégiben és megjelent egy tudományos kötet is, amelyet az NKE hallgatói is elérhetnek, elektronikus formában.

A rendezvényen sor került a kari ITDK-n jól teljesítő hallgatók díjazására. Öt kategóriában, összesen 13-an vehettek át elismerést, valamint 15-en részesültek különdíjban. A tagozatonként helyezettek mintegy 90 százaléka részt vehet majd az Országos Tudományos Diákköri Konferencián (OTDK) is.

Pohárköszöntőjében Dr. Boldizsár Gábor ezredes, a HHK dékánja hangsúlyozta: a díjazottak előtt álló út elsősorban a tudomány útja, de a befektetett munka a napi életben, a szolgálatteljesítés során is hasznosulni fog.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar ITDK versenyének részletes eredményei itt megtekinthetők.


Főhajtás a hősök előtt

    • hosoknapja01
    • hosoknapja02
    • hosoknapja03
    • hosoknapja04
  • Előző
  • Következő
A magyar hősök emlékünnepe alkalmából katonai tiszteletadással egybekötött ünnepi szentmisét és ökumenikus istentiszteletet tartottak a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Kápolnájában május 28-án, szombaton


A szentmisét Berta Tibor ezredes, a HM Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke mutatta be. „Május utolsó hétvégéjén hazánk hőseiről emlékeznek meg egyre több helyen országszerte. Így teszünk mi is, amikor fejet hajtva nemzetünk hősei előtt, hálát adunk áldozatukért a történelem Istenének; itt, annak az épületnek a szentélyében, melyet eleink a hazai katonai oktatás és nevelés egyik nagyszerű fellegvárának építettek meg, s amely ma ismét a haza, a nemzet és a Magyar Honvédség nemes ügyét szolgálja” – mondta Berta Tibor.

Hozzátette, 2001-ben az Országgyűlés ezekkel a szavakkal rögzítette törvényben a magyar hősök emléknapját: „A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta, a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam. Az Országgyűlés, a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül, a ma élő és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére, minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a magyar hősök emlékünnepévé nyilvánítja.” 

„A magyar hősök emléknapja egyrészt a főhajtás kegyeletes és magasztos érzése és cselekedete azok előtt, akik életüket áldozták hazánkért, Magyarországért. Ugyanakkor nekünk, a mai korban élők számára elgondolkodásra, elmélkedésre, magunkba nézésre felszólító ünnep és emléknap” – fogalmazott a Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke.

A hősökért való hálaadó imádságában Mészáros László alezredes, a HM Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat kiemelt vezető tábori lelkésze hangsúlyozta: az elmúlt ezer esztendő magyar hősei mindig „Istenből merítettek erőt, bátorságot és olyan reményt, amely mindezidáig a megmaradást jelentette.” „A teremtett világ időről időre megméretett és megméretik ma is. Segíts, Urunk, hogy nekünk is meglegyen az a tőled jövő tartalom, az a beléd vetett bizodalom, ami egyedül képes megtartani és szerinted való jövőt biztosítani az utánunk jövő nemzedékeknek!” – mondta Mészáros László.

Az ünnepi szentmisén és ökumenikus istentiszteleten – mások mellett – részt vett dr. Benkő Tibor vezérezredes, Honvéd Vezérkar főnök, Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke, Kelemen József nyugállományú altábornagy, a Bajtársi Egyesületek Országos Szövetsége tiszteletbeli elnöke, illetve vitéz nemes békei Koós Ottó, a legidősebb élő ludovikás. A 100 éves nyugállományú alezredes a szentmisét követően megkoszorúzta az 1938-as ludovikás évfolyam – amelynek ő maga is tagja volt – második világháborúban elesett hősi halottainak márványtábláját.


Szöveg és fotó: www.honvedelem.hu

Cimkék: megemlékezés, mise, 2016

A magyar hősök emlékünnepe

    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
  • Előző
  • Következő

Május utolsó vasárnapja a magyar hősök emlékünnepe. Ezen a napon emlékezünk azokra a katonákra és civilekre, akik az életüket áldozták Magyarországért. Ez alkalomból a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar képviselői Dr. Boldizsár Gábor ezredes, dékán és Molnár Zsolt ezredes, a Ludovika Zászlóalj parancsnokának vezetésével ma reggel koszorút helyeztek el a Zrínyi campuson, a Békefenntartó Emlékműnél.

Tizenöt évvel ezelőtt, 2001. július 7-én fogadták el a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről rendelkező törvényt. Ez az ünnep sajnos még most sem foglalta el méltó és megfelelő helyét a nemzeti köztudatban, annak ellenére, hogy a törvény megrendítő megfogalmazásában említi hőseinket akikre emlékezni kell: „A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam.”

Azt már nagyon kevesen tudják, a 2001-es törvény eredete sokkal régebbre, még 1915-re nyúlik vissza. Ekkor már dúlt a Nagy Háború és a döbbenetes veszteségek sokkolták a társadalmat. A gépi háború pokla egyszersmind azt az akaratot is meghozta, hogy az apáról fiúra hagyományozott hősök iránti tisztelet a modern jogállamiság keretei között írott formában is rögzüljön.

Ennek az akaratnak a kezdeményezője báró lilienbergi Abele Ferenc (1875-1928) vezérkari őrnagy - elhunytakor altábornagy, - aki a frontról levelet intézett gróf Tisza Istvánhoz, amelyben javasolta a miniszterelnöknek, hogy „Az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyre (...) elesett hőseit név szerint bevési...”

Abele báró tovább lépett, és 1916 végén már Zita királynén keresztül IV. Károlyhoz fordult. A koronázása előtt álló király levelet fogalmaztatott a magyar miniszterelnöknek, akinek beterjesztése alapján a Képviselőház elfogadta a törvényjavaslatot.

Az így megszülető 1917. évi VIII. törvénycikk elrendelte, hogy:

 „1. § Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélybenforgó haza védelmében.

2. § Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.”

Még tartott a háború, amikor megkezdődött a ma is látható hősi emlékművek felállítása. Figyelemre méltó, hogy a Párizs környéki békekötés nyomán elvesztett területeken– az állam anyagi támogatásának hiányában– is folytatódott azok létesítése, legfeljebb lassúbb ütemben. Még azokban a községekben is avattak emlékműveket, amelyek lakossága nem magyar volt. Az első világháborút követően, noha elveszítettük azt, nagyon komoly és feltétlen tisztelete övezte mindazokat, akik harcoltak és meghaltak a nagy világégés bármely hadszínterén.

 Ennek volt köszönhető, hogy hamarosan megszületett az 1924 évi XIV. törvénycikk:

„1. § A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot - mint a „Hősök emlékünnepét” - a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”

Az 1925-től rendszeressé váló, a köznyelvben„Hősök Napján” ismert, immár nemzeti ünnepen az egyházközségekben ünnepi szentmisét, istentiszteletet tartottak, számos helyen külön imát mondtak a hősi halottakért. A városi tanácsok és a községi elöljáróságok is hasonlóan emlékeztek. A rendezvényeken a honvédség, a fegyveres testületek, a polgári egyenruházott testületek, valamint a bajtársi egyesületek és a fiatalok szervezetei díszelgő osztagokkal vettek részt. Budapesten, a Hősök terén 1929. május 26-án a Hősök Emlékünnepén felavatott Hősök Kövét a Honvéd Vezérkar főnöke koszorúzta meg a kormányzó nevében, de nem egyszer Horthy Miklós is személyesen részt vett a ceremónián. A korabeli felfogás szerint a hősi halott nem csupán a honvédség, de a nemzet egészének hősi halottja volt, sírjáról és emlékművéről a nemzet egésze gondoskodott, hiszen, amikor valaki bevonult és hazája védelmében életét áldozta, parancsot teljesített. Ennek megfelelően a második világháború hősi halottjairól is megemlékeztek 1941 után május utolsó vasárnapján. Nagyszabású rendezvénysorozat 1944-ben volt utoljára. 1945-ben még megemlékeztek a Hősök Emlékünnepén, de már sokkal szerényebb keretek között. Már nem számított nemzeti ünnepnek. Az új hatalomnak, és a szovjet Vorosilov marsall vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak természetesen szálka volt ez az ünnep, így 1946-tól aztán el is maradtak a hivatalos megemlékezések.

Az egypárti diktatúra évtizedei alatt Magyarországon csak a rendszer által hősnek kikiáltott személyek tisztelete volt lehetséges, s ebbe természetesen nem fértek bele azok a százezrek, akik az első és második világháborúban estek el. Ennek az ünnepségnek a lelki jelentőségét jól mutatja, hogy a kommunista rezsim nem csak a hivatalos törlésével akarta eltüntetni a kollektív emlékezetből, hanem 1950-ben május utolsó vasárnapjára helyezték a Nemzetközi Gyermeknap ünneplését, egyfajta „feledtető-helyettesítőként”.

Hosszú szünet után először 1989. május 29-én rendeztek ismét nyilvános megemlékezést Szekszárdon, az első állami szintű rendezvényt pedig egy évvel később. Azonban csak a rendszerváltozás után több mint 10 esztendővel került ismét méltó helyére ez az ünnep.


Tisztelet és köszönet illeti a magyar katonákat

    • cikk 01
    • cikk 02
    • cikk 03
    • cikk 04
  • Előző
  • Következő
A Magyar Honvédség áldozatvállalása biztonságot, erőt, tartást és öntudatot adó nemzeti érték - mondta Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára, miniszterhelyettes azon a megemlékezésen, amelyen Budavár visszafoglalásának évfordulóját, valamint a honvédelem napját ünnepelték és Görgei Artúr halálának századik évfordulójára emlékeztek.
 
Százhatvanhét évvel ezelőtt, 1849. május 21-én ért véget Budavár ostroma. A honvéd hadsereg Görgei Artúr vezetésével tizenhét napon át ostromolta a várat, végül visszafoglalta azt az osztrákoktól. A szabadságharc egyik csúcspontjának is tekinthető diadal emlékére 1992 óta ezen a napon ünneplik a honvédelem napját. A Honvédelmi Minisztérium az évforduló alkalmából a budai Várban tartott megemlékezést. Az eseményen részt vett dr. Benkő Tibor vezérezredes, Honvéd Vezérkar főnök is. 

A Dísz téren Vargha Tamás miniszterhelyettes emlékbeszédében a magyar katonák történelmen átívelő kötelességtudatát hangsúlyozta, amely az egyetemes emberi értékek elfogadásával és tiszteletével párosult. „Büszkék lehetünk arra, hogy ezek az erkölcsi értékek vezették szabadságharcainkban, forradalmainkban és a nagy háborúkban, világégésekben katonáinkat, akik a legnagyobb áldozatot, életüket adták nemzetünk jövőjének építése érdekében” – fogalmazott. Vargha Tamás rámutatott: történelmünk azt bizonyítja, hogy a magyar népnek tragédiákból kell újra és újra talpra állnia. Mindez lehetetlen lenne hit és önbizalom nélkül, s éppen ennek a hitnek és önbizalomnak fényes példája Budavár visszavétele, Görgei és a magyar honvédek diadala. „Görgei illúziók nélkül nézett a világba: szigorral, szakértelemmel és felelősségérzettel szervezte meg a honvédsereget, hogy hősi küzdelemmel vívja vissza Buda várát”- mondta a miniszterhelyettes. 

A tárca parlamenti államtitkára kiemelte: a magyar honvédelem napja egyszerre főhajtás az elődök bátorsága, hősiessége előtt, s egyben tiszteletadás a jelen katonáinak. „Győzelemben és vereségben, háborúban vagy békeidőben a magyar katonák teljesítették a szolgálatot. De áldozatot vállalnak azok a férfiak és nők is, akik ma katonai szolgálatot teljesítenek. Cselekedetük nemcsak fegyveres harcok közepette áldozat, de a magyar határok védelmezésekor vagy katonai missziók keretében, idegen országokban is az. Tisztelet és köszönet illeti őket, a magyar katonákat” – mondta Vargha Tamás államtitkár, hozzátéve: a Magyar Honvédség áldozatvállalása, szolgálata biztonságot, erőt, tartást és öntudatot adó nemzeti érték. 

A helyszínen Takács Tamás alezredes, katolikus, valamint Máté Sándor alezredes, protestáns tábori lelkész mondott kegyeleti imát. A megemlékezés a Fehérvári rondellánál folytatódott, ahol az egykori fővezér lovas szobrát koszorúzták meg a honvédelmi tárca, a Magyar Honvédség, a Görgei család és a civil szervezetek képviselői. A budavári evangélikus templomban ökumenikus istentiszteletet tartottak a száz esztendeje elhunyt Görgei Artúr emlékére, míg a Fiumei úti temetőben a tábornok sírjánál szervezett közös kegyeleti megemlékezést a Honvédelmi Minisztérium, a Nemzeti Örökség Intézete és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem. A sírnál Baráth Ernő ezredes, az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár megbízott parancsnoka mondott emlékbeszédet. 


Szöveg: honvedelem.hu
Fotó: Dévényi Veronika

Honvédelem napi megemlékezések

    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
  • Előző
  • Következő

Az 1848-as Hősi Emlékműnél tartott koszorúzási ünnepséget a Honvédelem Napja alkalmából a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kara (HHK). A ma már a Gesztenyés kertben található síremlék 1877 óta hirdeti a budavári ostrom alatt elesett honvédkatonák önfeláldozó hősiességét. A HHK délutáni ünnepi állománygyűlésén pedig elismerések átadására is sor került.


1849. május 21-én a magyar honvédsereg három hetes ostrom után visszafoglalta Buda várát. Ennek emlékére 1992-től ezen a napon ünnepeljük a Magyar Honvédelem Napját. A budavári ostrom hősi hallottainak emléket állító, ma már a Gesztenyés kertben található emlékműnél Németh Balázs mondott beszédet. Az NKE Hadtudományi Doktori Iskola tanársegédje szerint a forradalom és szabadságharc értelmét igazából csak úgy lehetne megtudnunk, ha beszélni tudnánk azokkal a katonákkal, akik ezt a küzdelmet megvívták. A tavaszi hadjárat fénypontja Buda visszavétele volt, aminek jelentőségében azonban nem volt egységes állásponton a magyar nemzet. Voltak olyanok, mint például Görgei, akik Bécs elfoglalását tartották inkább fontosabbnak. „Végül azonban Görgei is belátta, hogy túl nagy áldozattal járna a távolabb lévő Bécs elleni hadjárat, mint Buda visszafoglalása” – tette hozzá Németh Balázs. A tanársegéd szerint Buda visszavétele katonai értelemben is indokolható volt, hiszen az ország vezetésének politikai központja Debrecenben, míg katonai vezetési centruma Nagyváradon volt ebben az időszakban. Németh Balázs beszédében részletesen beszámolt Buda visszavételének fontosabb mozzanatairól és arról a ma már egyre kevésbé ismeret hadi kultúráról, amelyben például csak a megadásra való felszólítás után indulhatott meg a támadás. Felidézte azt is, hogy a magyarok győzelmét követően nem történnek atrocitások, az ellenséges katonákat lefegyverezték, de nem bántották. „Buda visszafoglalása elsősorban azért volt fontos, mert főváros nélkül nincsen szuverenitás”- hangsúlyozta beszédében az egyetemi tanársegéd.

Az ünnepi megemlékezés után a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Vezérkar nevében Sásik Csaba alezredes és Horváth Lajos, a HM igazgatója helyezte el az emlékezés virágait az emlékműnél. A rendezvényen a Hegyvidéki Önkormányzat képviseletében Gilicze Zoltán irodavezető és Praimajer Mária, a ivatal munkatársa koszorúzott. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora nevében Dr. Boldizsár Gábor ezredes, a HHK dékánja és Dr. Maiyalehné Dr. Gregóczki Etelka, az Államtudományi és Közigazgatási Kar megbízott dékánhelyettese helyezett el virágot a szobornál, míg az MH Ludovika Zászlóalj parancsnoka nevében Sári Szabolcs alezredes, parancsnok-helyettes koszorúzott. Az ünnepségen közreműködött a Magyar Honvédség vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár Budapest Helyőrség Zenekar, Nagy Zsolt százados vezényletével.

Ünnepi állománygyűlésen is megemlékezett a 167 évvel ezelőtt történtekre a HHK. A rendezvényen Hajdú András, a Hadtudományi Doktori Iskola doktorandusza osztotta a szabadságharccal kapcsolatos személyes gondolatait. Elmondta, hogy a mai kor emberének 1848/49 olyan személyiségeket adott, akik megkönnyítik az életünket. „ A szabadságharc eseményei és kiemelkedő személyiségei egyfajta kapaszkodót jelentenek számunkra”- fogalmazott Hajdú András. A doktoranduszhallgató szerint a ma élő magyarok Kossuth, Klapka, Görgei és a 48-as honvédek utódainak számítanak. „ Ennek a kötelességnek kell megfelelnünk nap, mint nap”- tette hozzá Hajdú András.

Az eseményen ismertették a honvédelmi miniszter által kitüntetettek névsorát. Simicskó István példamutató szolgálatteljesítése, valamint a tanévben nyújtott kiemelkedő oktatói, szakmai, társadalmi teljesítményének elismeréseként, az oktatás, képzés kategóriában az „Év Katonája Kitüntető Címet” adományozta Prof. Dr. Haig Zsolt ezredesnek, a HHK Katonai Üzemeltető Intézet, Elektronikai Hadviselés Tanszék egyetemi tanárának. Magyarország honvédelmi minisztere, beosztásában huzamos időn át végzett kiemelkedő tevékenysége, valamint szakmai érdemei elismeréseként „Babérkoszorúval ékesített arany fokozatú” Szolgálati Érdemjelet adományozott Prof. Dr. Kovács László ezredesnek, a HHK Katonai Üzemeltető Intézet, Elektronikai Hadviselés Tanszék egyetemi tanárának. Simicskó István honvédelmi miniszter alezredessé léptette elő Hraska Gábor őrnagyot, a HHK Katonai Logisztikai Intézet, Hadtáp- és Katonai Közlekedési Tanszék kiemelt gyakorlati oktató főtisztjét.

Az ünnepségen a HHK dékánja, Boldizsár Gábor is elismeréseket adott át, így Hadtudományi Emlékplakettet vehetett át Dr. Csurgai József alezredes, Hadtudományi Emlékpajzsot pedig Ubornyák Attila hadnagy. A Hadtudományi Emlékérem kitüntetésben öten is részesültek: Molnár János Zsolt és Joó Béla közalkalmazottak, valamint Nagy Vanessa, Gál Bence és Szabó Vivien honvédtisztjelöltek.

Az állománygyűlésen közreműködött a nemzetközileg is elismert Honvéd Férfikar, amely Európa szinte egyetlen hivatásos férfikórusa.


Szöveg: Szöőr Ádám


A dél-szláv háború egyik legnagyobb konfliktusára emlékeztek

    • dsc 2845 2
    • dsc 2850 2
    • dsc 2863 2
    • dsc 2871 2
    • dsc 2879 2
  • Előző
  • Következő

Húsz éve ért véget Szarajevó három és fél évig tartó ostroma. A dél-szláv háború egyik legvéresebb konfliktusában mintegy tizenkilencezer ember − köztük megközelítőleg kétezer gyerek − vesztette életét. A háborút követő békemissziókban jelentős szerepet kaptak a magyar katonák is, akik közül többen az NKE Hadtudományi és Honvédtisztképző Karon tartott tudományos rendezvényen emlékeztek a két évtizeddel ezelőtt történtekre.

A véres polgárháborút az robbantotta ki, hogy a boszniai szerbek nem akartak elszakadni a Szlovénia, Horvátország és Macedónia kiválása után megmaradt Jugoszláviától, miközben a boszniai horvátok és a bosnyákok nem akartak a szerb többségű államban maradni. 1992 januárjában ezért a szerbek kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot, amely Jugoszlávia részének nyilvánította magát. 1992. február 29-én és március 1-jén referendumot tartottak Bosznia-Hercegovina függetlenségéről az egész köztársaságban, amelyet a szerbek bojkottáltak.
A többségében bosnyákok által lakott Szarajevót április 5-én érték el a szerb csapatok. Egy nappal később a szerb nacionalisták rálőttek a politikai vezetőiktől békét követelő, szerbekből, horvátokból és muzulmán bosnyákokból álló tömegre, kioltva öt ember életét − ezzel kezdetét vette a közel három és fél éves ostrom. 1995-ben a szarajevói piacot már másodjára érte támadás, amely a korábbihoz hasonlóan több tucat civil halálát okozta. Ez a fejlemény aktívabb beavatkozásra ösztönözte a NATO-t, melynek gépei szerb katonai célpontokat kezdtek bombázni. Ekkorra már kellően megerősödött a bosnyák hadsereg is, a horvát fegyveres erőkkel közösen fellépve pedig visszavonulásra tudták kényszeríteni a szerbeket, akik a Szarajevó környéki hegyekből is távoztak. Bár még ebben az évben tűzszünetet kötöttek, a fenyegetettség csak 1996-ban szűnt meg, amikor az utolsó szerb csapatok is elhagyták a térséget.

A konferencián dr. Kaló József, a HHK hadászati és hadelméleti tanszék adjunktusa, mint a rendezvény moderátora elmondta: a húsz évvel ezelőtti esemény történelmi mértékkel mérve is jelentős, hiszen időtartama még Leningrád ostromáét is meghaladta. A lakosság nagy része pincékben töltötte ezt a három és fél évet, ráadásul az orvlövészek - mintegy 200 pontról lőve a várost - folyamatosan rettegésbe tartották a helyieket.

Dr.Molnár Ferenc ezredes, a HM koordinációs osztályának vezetője 2014 és 2015 között volt a NATO szarajevói parancsnokságának törzsfőnöke. Elmondta, hogy Szarajevó ostroma mellett a boszniai háború legszörnyűbb eseménye a srebrenicai mészárlás volt, amelynek során mintegy 8700 bosnyák férfit végeztek ki a szerbek. Molnár Ferenc felidézte, hogy a mai napig évente mintegy 100-150 áldozat holtteste kerül elő, akiket újra kell temetni. Szarajevó kapcsán az ezredes megjegyezte, hogy a NATO és az EUFOR jelenleg is állomásoztat katonai erőket a térségben, a két nemzetközi szervezet szoros együttműködésben dolgozik a béke fenntartása érdekében. Külön öröm, hogy mindkét kötelék törzsfőnöke magyar katona. Molnár Ferenc szerint a nemzetközi jelenlét nélkül még nem működne stabilan Bosznia-Hercegovina.

Dr. Horváth Tibor ezredes, a Katonai vezetőképző Intézet igazgatója több alkalommal is szolgált a magyar műszaki kontingensben hídépítő szakaszparancsnokként, majd főmérnökként, 2006-ban pedig Macedóniában, a NATO parancsnokságon összekötő tisztként dolgozott. Elmondta, hogy a magyar műszaki alakulatok jelentős szerepet kaptak a boszniai hadszíntéren, biztosítva a NATO erők mozgását. Ennek keretében több mint harminc hidat építettek, de közreműködtek vasútvonalak helyreállításban is. Személyes tapasztalata az, hogy a magyar műszaki katonákat mindenhol tisztelik és megbecsülték,

Dr. Újházi László alezredes, a katonai vezetéstudományi és közismeretei tanszék vezetője 2012-ban hat hónapig szolgált az EUFOR szarajevói parancsnokságán, kiemelt tervező főtiszti beosztásban. Az Európai Tanács felügyelete alatt működő nemzetközi haderő 2004-ben vette át az SFOR-tól a bosznia-hercegovinai békefenntartó feladatokat. Az alezredes úgy látja, hogy katonai misszióban végzett munkájuk alapján Magyarország kiemelkedik az 1990-után a NATO-hoz csatlakozott országok közül.

Bakos Csaba alezredes, az összhaderőnemi műveleti tanszék oktatója 2002-2003 között egy évig a magyar honvédség katonai rendfenntartó kontingens századparancsnoka volt. Szarajevó ostroma szerinte egy olyan harci esemény volt, amelynek a célja a lakók pszichikai megtörésére irányult. Így aztán a városban lévők „nem tudtak kitörni, a kint lévők pedig nem igazán akartak oda bemenni”. A helyzeten némiképp javított a repülőtéren megnyitott ENSZ-légihíd, amely hatékonyan tudta segíteni a város ellátását. Kiépült az ostromlókat elkerülő Szarajevó-alagút is, ezen keresztül létrejött az összeköttetés más, bosnyákok által ellenőrzött területekkel.

A boszniai háborúval sok hasonlóságot lehet felfedezni a koszovói konfliktus kapcsán- mondta el a rendezvényen dr. Boldizsár Gábor ezredes, a HHK dékánja, aki 2005 és 2006 között szolgált Koszovóban, mint ENSZ összekötő tiszt.

Felidézte, hogy a dél-szláv háború során a különböző területeket elhagyni kényszerülő szerbek egy jelentő része Koszovót választotta lakhelyéül, így a már korábban is meglévő etnikai konfliktus tovább erősödött. Az etnikai tisztogatással folyó háború 1999 nyarán ért véget, amikor Milosevics szerb elnök  a NATO bombázások hatására kénytelen volt visszavonni erőit a tartományból és Koszovó ENSZ védnökség alá került. A rend fenntartása érdekében 47 ezer fős nemzetközi haderő (KFOR) érkezett a térségbe. A helyzet azonban Boldizsár Gábor szerint ma sem teljesen békés, ezt bizonyítja az is, hogy a koszovói háborús bűnöket vizsgáló bíróság az eredeti tervekkel ellentétben mégsem Prishtinában, hanem Hágában fog majd működni.

Szarajevó ostromáról és a dél-szláv háborút követő magyar katonai missziós tevékenységről a Bonum Publicum áprilisban megjelenő számában olvashatnak majd további részleteket. 


Szöveg: Szöőr Ádám


A doni katasztrófára emlékeztek

    • dsc 6805 2
    • dsc 6790 2
    • dsc 6773 2
    • dsc 6765 2
    • dsc 6758 2
    • dsc 6742 2
    • dsc 6735 2
  • Előző
  • Következő

„Katonáink elégtelen felszereléssel és fegyverzettel, hazájuktól távol voltak kénytelenek harcolni egy olyan célért, amelyet nem is ismertek igazán”- hangzott el a 73 évvel ezelőtt történt doni katasztrófa emlékére, a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar által szervezett ünnepségen.


Az Orczy-parkban, a tiszti hősi emlékműnél tartott rendezvényen Kaló József egyetemi adjunktus szólt arról, hogy az ellenség döntő fölénye ellenére  a magyar katonák többsége próbálta teljesíteni kötelességét. „A hadsereg tagjai egységesek voltak abban, hogy katonaként akartak túlélni és haza akartak jutni” – fogalmazott Kaló József. Az adjunktus szerint minderre csak akkor volt esélyük, ha kötelékben maradtak és teljesítették a kapott parancsot.  Visszavonuláskor a németek a magyar katonákat járhatatlan utakra kényszerítették és nem egyszer került sor fegyverhasználatra a két nemzet hadserege között. Ráadásul a német hadsereg által korábban megígért fegyverzet és felszerelés soha nem érkezett meg a magyar katonákhoz. Utóbbi volt a fő oka a hatalmas veszteségeknek- véli Kaló József.

Hozzátette: a magyarok minden fegyvertársukhoz képest utolsóként hagyták el állásaikat, ezzel fedezve a szövetséges erők visszavonulását.  A németek a magyar második hadsereget feláldozták saját erőik megóvása érdekében. A magyar katonák vesztesége egyes becslések szerint megközelítette a 150 ezret, a nehéztechnikájuk teljesen megsemmisült.

„ Emlékezzünk a doni hősökre, remélve azt, hogy magyar katonát soha nem fognak ilyen körülmények között kötelessége teljesítésére kényszeríteni”- fogalmazott Kaló József.

Az ünnepségen Körömi Ferenc „Édesanyám titka” című saját költésű versét adta elő, majd Boldizsár Gábor ezredes, a HHK dékánja és Molnár Zsolt ezredes, az MH Ludovika Zászlóalj parancsnoka helyzete el az emlékezés virágait a tiszti hősi emlékműnél.  


Emlékezés hőseinkre Karácsony Havában

    • szugyi zoltan
    • gyakorlat
  • Előző
  • Következő

Ennek az évnek a nyarán, László napon már huszonötödik alkalommal gyűlt össze egy kis csapat Letkésen, hogy megemlékezzen a Szent László hadosztály itt harcolt és elesett katonáiról. Ezek a meghitt kis ünnepségek segítenek megőrizni hajdanvolt elődeink emlékét, akik konok elszántsággal küzdöttek a félelmetes túlerejű szovjet csapatokkal szemben.

Karácsony a szeretet és a béke ünnepe. De 1944 decembere véres és könyörtelen harcokat hozott a hónapok óta Magyarország területén harcoló honvédeknek.

A Budapestért vívott gigantikus csata során a szovjet Vörös Hadsereg 2. Ukrán Frontja december elején azt a feladatot kapta, hogy északi irányból kezdje meg Budapest bekerítését és ennek során foglalják el az Ipolyságot. Ez a sikeres művelet az Ipoly, majd a Garam folyókon való átkelés után lehetőséget adott volna egy Nyitra főirányban történő előretörésre és egy Pozsony felé mért csapás előkészítésére is. A hadművelet fő erejét a 7. gárdahadsereg és a 6. gárda-harckocsi hadsereg képezte, melyek december 20-án egy merész támadással Léváig törtek előre elfoglalva az Ipolyságot. Ezzel együtt a szovjet gépesített erők birtokba vették Szobot, Márianosztrát és Letkést is, sőt Helembánál már hídfőt is foglaltak az Ipoly jobb partján.

A váratlan és kemény támadás a német Dél Hadseregcsoport kettévágásával fenyegetett, ezért mindent meg kellett tenni a szovjet siker megakadályozására. A német hadvezetés kétségbeejtő helyzetbe került. Erőiket meg kellett osztani az északról támadó 2. Ukrán Front, és a Margit-vonal Balaton és Dél-Buda közti szakaszát fenyegető 3. Ukrán Front erői között.

A kényszer hatására a Margit-vonalból kivonták a 3., a 6. és a 8. páncéloshadosztályok zömét, és ezek mintegy 128 páncélossal ellentámadást indítottak az előretörő szovjet erők megállítására.

A német offenzíva nyomán elkeseredett páncélos csata alakult ki az Ipoly folyón túli területen, melyben mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett, de a szovjet erőfölény meghátrálásra kényszerítette a német-magyar erőket. A német hadsereget ekkor már nagyban „gyötörte” az a tény, hogy egy-egy korlátozott művelethez elegendő harcjárművet tudtak összeszedni, de a kísérő gyalogságban, a háború ebben a szakaszában már mindig hiányt szenvedtek. Ezért került sor ebben a támadásban a Szent László hadosztály bevetésére is.

A Szent László hadosztályt a mai napig egy sajátos nimbusz lengi körül, és ugyanakkor sok félreértés is. 1944. október 12-én elrendelt felállításával egy elit hadosztálynak szánták, amely végül két zászlóaljas ezredekből állt fel. Fő erejét a 1. ejtőernyős ezred, a 2. gránátos ezred és a 3. repülő lövészezred adta. A 3. ezred különös elnevezést az eredményezte, hogy ide kerület a légierő gép nélkül maradt hajózó és földi személyzete. A hadosztály rendelkezett még egy felderítőosztállyal, hadosztály közvetlen tüzérséggel és híradózászlóaljjal, valamint utászzászlóaljjal. A hadosztály harcedzett állományát, az ejtőernyősöket és a tüzéreket, már a hadosztályuk kötelékén kívül hamar harcba küldték. Az ejtőernyősök Isaszegnél, Kéthelynél, Csepelen és Fóton nagyszerűen küzdöttek a Vörös Hadsereg ellen, a tüzérek Isaszegnél és Tápiószentgyörgynél bizonyították bátorságukat. A hadosztály együttes bevetésére az Ipolyságból támadó szovjet erők feltartóztatására indított hadművelet adott alkalmat. Eljött a dicsőség és rettenet hete – harc a legyőzhetetlen ellenség ellen. A hadosztály egységeit sebtében szedték össze aktuális bevetési helyeikről, így a II. ejtőernyős zászlóaljat Fótról dobták át az Ipoly bal partján fekvő Letkésre, ahová december 19-én érkeztek meg. Feladatuk a helység elfoglalása és az átkelő biztosítása volt, hogy a folyó bal partján rekedt német-magyar erők vissza tudjanak vonulni a bekerítés elöl. Az Ipolyszalka felől Letkésre vonuló ejtőernyősök meglepve tapasztalták, hogy a szovjet előőrsök már bent vannak Letkésen és az él már a hídon van! A zászlóaljparancsnok,Sanna Henrik főhadnagy azonnal elrendelte a menetből történő ellentámadást, ami úgy megzavarta a szovjet csapatokat, hogy vesztség nélkül sikerült még a települést is visszafoglalni.

A Letkést elfoglaló ejtőernyősöknek, majd az utánuk, a leváltásukra beérkező repülőlövész-ezred I. zászlóaljának következő feladata az volt, hogy tartsák a községet és a hídfőállást.

A részenként beérkező hadosztály védelmi vonala Nagybörzsönytől a Duna vonaláig húzódott észak-déli irányban. Ezen belül fő feladata végül is a letkési hídfő kimélyítése lett, hogy ezzel biztosítsák a német LVII. páncélos hadtest elvonulását. A magyar csapatok a Letkéstől 2-3 kilométernyi távolságban lévő uralgó pontokon megvetették a lábukat egy kiterjedt hídfőt létre hozva. A kezdeti sikerek után ez véres elhárító harcokat eredményezett a túlerejű szovjet csapatok ellen. A rendkívül heves összecsapások – melyek gyakran kézitusába torkolltak – folyamatosan folytak a hídfő minden szakaszán. A szovjet csapatok mindent megtettek a magyar térnyerés felszámolására, amire a „Szent Lászlósok” legtöbbször ellenlökéssel feleltek.

A Vörös Hadsereg anyagi-technikai fölénye folyamatosan szorította vissza a magyarokat, akik nem tudták pótolni a veszteségeiket, amíg ez a szovjet oldalon nem okozott ekkora problémát.

A Letkés körüli harcok fő súlya a repülőlövészeket terhelte, akiknek I. zászlóalja december 24-re elveszítette tisztjei 80, legénységének 70 százalékát! Az elkeseredetten védekező repülőlövészek végül is Szentestén, éjfél körül adták fel a letkési hídfőt a híd felrobbantásával.

A védelmi vonal többi szakaszán sem volt jobb a helyzet.A szovjetek folyamatos nyomás alatt tartották a magyar védvonalat. Különösen vad és hullámzó harc alakult ki Helemba birtoklásáért, melyben a gránátos ezred II. zászlóalja nagyon kitüntette magát. A szovjet fölény végül 25-én kiszorította a gránátosokat Helembáról, akik az attól keletre lévő Garamkövesdre vonultak és 27-ig elszántan védték az itt lévő hidat.

A Szent László hadosztály leharcolt alakulatai innét főként az Ipoly, még magyar kézen lévő vonalának védelmét kapták feladatul, de a folyamatos szovjet támadások miatt már 25-én általános visszavonulást kellett elrendelni.

A hadosztály roncsai harcolva vonultak vissza a Garam felé, hogy azon átkelve annak jobb partján megkapaszkodjanak. A szovjet előretörés olyan gyors volt, hogy 27-én a visszavonulókat néha megelőzték, ezzel teljesen be is kerítették őket.

A harcolva visszavonulás végleg megpecsételte a Szent László hadosztály itt harcoló katonáinak sorsát. A két folyót elválasztó pár kilométeres sávon a hadosztály gyakorlatilag felmorzsolódott és csak töredékei érték el a Garam jobb partját.

A Szent László hadosztály az Ipoly mintegy 12 kilométeres szakaszának védelmét kapta feladatul a német vezetéstől, hogy biztosítsák a visszavonulást. A nem teljes harcértékű hadosztály a legmesszebbmenőkig teljesítette a parancsot, gyakorlatilag a megsemmisülésig.

Talán a legnagyobb elismerést a fogságba esett Sanna Henriket kihallgató szovjet őrnagy nyilvánította ki, aki amikor meg tudta, hogy kivel áll szemben megütötte a magyar tisztet, majd ezt kiabálta neki: „Három hadosztályunkat tartotta fel egy hétig a nyomorult zászlóaljával!” Ezután kezet nyújtott Sannának és gratulált neki...

A karácsony szent ünnepe 1944-ben egybeesett a magyar vitézség és bátorság legszebb megnyilvánulásainak a harctéren. Emlékezzünk hát rájuk a nagy elődökre, akik végsőkig kitartottak a parancs mellett, óriási veszteséget szenvedve és örök dicsőséget szerezve.

A hadosztály parancsnoka, Szügyi Zoltán ezredes december 22-én intézkedésében így szólította meg katonáit: „… Kemény súlyos lesz a harc, mely ránk vár, de fogainkat összeszorítva védjük elkeseredetten minden talpalatnyi földet, hogy majdan nyugodt lelkiismerettel nézhessünk gyermekeink szemébe, akik számonkérik tőlünk Hazánkat. Ezt a Hazát eleink ezer éven át megvédték, mi sem lehetünk eleinknél hitványabbak.”

Visszatekintve, a Szent László hadosztály katonáinak nyugodt lehet a lelkiismerete. Méltók voltak legnagyobb eleikhez, saját tetteikkel szereztek örök jogot a magyar katona hősök panteonjába. Legenda született 1944 karácsonyán.