Ormos Mária (1930) a magyar történetírás nagyasszonya, Széchenyi-díjas kiemelkedő tanáregyéniség életírását - „Remények és csalódások”[1] (Kossuth Kiadó, 2017) - olvasva választottam Márai Sándor nyomán recenzióm címét, mely - a kötet tartalmával összhangban - a megélt társadalmak világára, léthelyzeteinek csapdáira, a „Jó” és a „Rossz” határainak elmosódására, a ragaszkodásokra és elszakadásokra s azok morálisan legérzékenyebb változataira utal.
A kötet - mint a szerző írásai általában - többféle tanulsággal szolgál az elmúlt évtizedekről, benne az emberről, közösségeiről, társadalmairól, s mindezek múltjáról, változásairól, nem egyszer torzulásairól, egyszóval a történelemről, mint emberi kötelékről. A szerző kutatói munkássága a 20. századra irányult, mely az iszonyat sötét bugyrait, és csapdáit rejtette. Bizonyára nem véletlen, hogy e kötetében Ormos Mária ki akarta írni magából szakmai, valamint személyes viszonyát a korszakhoz, annak szellemi helyzeteihez, és képviselőihez. Volt miről írni, mert az elmúlt évtizedekben a történelem Archimedesi-csavarjai felhoztak, felkavartak a mélyből vezetőket, s olyan zavaros dolgokat, mint a felkelések, forradalmak, puccsok, háborúk, bombázások melyekkel a múlt megalázottságai, reményei-reményvesztései is felszínre törtek. A történelem - de az ilyen élettörténet is - érzékenyebbé tesz bennünket a személyiségekre, szándékokra, meggyőződésekre, a súlyos szenvedések árán megszerzett tapasztalatokra, és nem utolsó sorban az emberi méltóságra. Homérosz versművészetében, - mint Devecseri Gábor írja[2] - felfedezte a szimmetriát, ennek ellenpontjaként, a mai történész inkább az aszimmetriát, mi több aszimmetria-csoportokat észlel és ír le, megértetve azokat a jellemző, gyakran visszatérő hatásokat, melyek az adott társadalmakat termelik.
Az ember az egyetlen, aki időről-időre felfogja és elgondolkodik önmagán, intézményein, kultúráján, és hozzájuk alakítja viszonyát. Nem mindegy, hogy az igazságot vagy annak hiányát, milyen helyzetben és milyen lelkiállapotban ismerjük fel, mert megmaradnak bennünk és egész életünkre hatásuk lehet. Gondoljunk az olyan gyermek-, és fiatalkori traumákra, mint a háborúk, forradalmak melyek forrásai lehetnek évtizedeken keresztül egy-egy résztvevő vagy elszenvedő társadalom alaphangoltságának. „Hemzsegtek az úton a teherautók, személykocsik, katonai dzsipek, továbbá szekerek, taligák, sőt tehén- és ló-karavánok is ügettek Nyugat felé.” – emlékszik vissza a szerző.
Családi háttér
A szélesebb rokonság apai ágon családját a 13. századig, IV. Béla koráig vezeti vissza. Családjában, mint írja „Mindenki magyarul beszélt, álmodott, ismerte többé vagy kevésbé a hazai irodalmat.” A családi háttér, a közvetlen lakóközösség, melyben nemcsak a szokások,
a normák, de a nyelv, az értelmezések, morális értékek, valamint a diffúz- előítéletek, elfogultságok, és önvédelmi reflexek, válaszreakciók jellemzői is felszívódnak a személyiségbe, mely hozzájuk idomul. Ezért a korábbi konzisztens hagyományból kiszakadni, nem vélhetjük érzelemmentes, pragmatikus folyamatnak, - akkor sem, ha nem kerültünk fanatikus függőségbe tőlük - legyen szó akár a szabadelvű-liberális, az ateista-szocialista, vagy konzervatív-katolikus, valamint a népi hagyományról. Évtizedek alatt felismerhetjük, hogy különösen az ideológiák rejtett ellentmondásokat tartalmaznak, melyek csak életfolyamatok konfliktusaiban bomlanak ki, kombinálódnak. A Professzor Asszony – Kassákkal szólva - kigyomlálta magából a forradalmi frázisokat, a „változások mámora” nem érintette meg, pedig életében volt néhány jelentős társadalmi változás.
Rendszerek és módszerek
Három alapvető társadalmi kísérlet működött a 20. században, így a fasiszta ideológia vezérelte nemzetiszocialista; a bolsevik ideológia vezérelte szovjet; valamint a menedzserek vezérelte amerikai modell. Az autoritás, a háború, a represszió szelleme nem idegen egyiktől sem, személyi valamint szervezeti mítoszok is tapadnak hozzájuk, melyeknek különösen a fiatalok gondolkodása áldozatul esett, és esik napjainkban is. Mégis, bizonyára az elfogultságok okán van az, ha fellapozunk tőlünk nyugatabbra egy, a nagyközönségnek szánt pszichológiai munkát, akkor abban csak jobboldali-autoritásra vonatkozó fejtegetéseket találunk.[3] A Professzor Asszony nem esik ebbe a hibába, a baloldali társadalmi gyakorlatot is kíméletlenül bírálja, mint írja a hatalom (az idézett esetben, a magyar talajban gyökértelen Rákosi-féle): „Nemcsak a munkádra, testi képességeidre tartott igényt, de uralni akarta az otthonodat, magánéletedet, lelkedet, szellemedet, gondolataidat is. Egyidejűleg zajlott egy új, a feltételezés szerint mindenre kapható értelmiség gyári előállítása.” Igen, a szabványosítás eltorzíthatja a személyiséget. Általában a társadalmi, hatalmi kerettől az egyéni gondolati és cselekvő aktivitás nem szakadhat el, nem tekinthetünk csak kívülről arra a társadalomra melyben élünk. „Lehet dolgozni folyóiratokban megjelent írások, újságcikkek, emlékiratok alapján, sőt - uram bocsá’ – még úgy is, hogy az ember elgondolkodik.” – írja a módszerről, s hozzáteszi „Minduntalan el akartam képzelni a történelem alanyait, helyzeteit, bele akartam helyezkedni egész valójukba és valóságukba.”
A szerző úgy véli: „…nem alkonyodik a nyugati kultúra”. Nem, s úgy gondolom, ha az okot keressük, azt találjuk, azért nem, mert a modern kapitalizmus antikapitalista európai forradalmai, enerváltak maradtak a kapitalizmus szüntelenül lüktető forradalmisága mellett, s csak idő kérdése volt kifulladásuk (a legtovább az eredeti szovjet modell bírta). A történelem többjelentésű, egy-egy időszaka sokféle értelmezés lehetőségét nyújtja, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy ami az emberek egyik csoportjának hatalom, a másiknak megaláztatás, ami az egyiknek „rend” a másiknak börtön volt, az elmúlt évszázadban. Nem véletlenül mondja Bernard-Henry Levy francia sztárfilozófus: „Én a hitlerizmus és a sztálinizmus démoni nászának törvénytelen gyermeke vagyok.”[4] – vonatkozik ez azokra a generációkra is, akik abban az időszakban születtek. Ennek a világnak az élményrétegei mozdulatainkban vannak, s a hatások átszivárognak életciklusról-életciklusra. A kemény és finom kölcsönhatásoknak az eredménye itt Európában, hogy ilyenné alakult bennünk a másik ember képe. A párhuzamosan együtt élő történetek, párhuzamos komplexusok is, ezt érezzük mindannyian, akik itt Európában, a történelem szövődményeiben élünk. A történelem egy-egy új szakasza, mindig az alapkérdések megválaszolására kényszerítik a társadalmat, a kanti „gyakorlati ész” kizökken a mindennapokból, és elkezd rendszer-problémákkal foglalkozni, mint tapasztaltuk az 1990-es átalakulás időszakában is. A szocialista világrendszer metaforája lehet, a sok kis ketrec egy nagy ketrecben, s amikor egyszer csak kinyíltak a ketrecek ajtói, láthattuk, hogy sokan nem tudták, ki szabad-e jönni, ebbe a másik világba. A szerző talán leginkább azt hiányolja, hogy a rendszerek váltásával mindig elmaradt a megvilágosodás. A történelem a nemzedékek által kidolgozott komplexumok, komplexusok felbomlási és átrendeződési folyamata is, s ha a viselkedésmódok átvételével kapcsolatban feltesszük a kérdést: jól tettük-e 1919-ben vagy 1948-ban, hogy átvettünk 1917-es orosz klánszerű viselkedési módot; vagy 1950-ben, az egyházakkal kapcsolatban, hogy átvettünk 1936-os szovjet viselkedési módot, és még sorolhatnánk a kérdéseket. Jelenleg az intellektuális érzékenység, még a szakértelmiség esetében is, a korábbi közösségi beágyazottságainak elkapart sebeiben vergődik. A múltbeli, a jelen, valamint a jövőbeni viselkedésekben az a rémisztő, hogy mindegyik volt a másik is.
A szerzőt érthető módon élettörténetének feldolgozásában is foglalkoztatta a diktatúra és a demokrácia problémája, mint írja: „Diktatúra akkor születik, amikor egy országban vagy régióban súlyos gazdasági, társadalmi és mentális / politikai válság alakul ki, a demokrácia erői pedig gyengék ahhoz, hogy a bajokat demokratikus keretek között orvosolni tudják.” Látja, de nem igen fogadja el, hogy a modern vezetők „autoritása” , abban a következetes és kíméletlen akaratban, rendíthetetlen céltudatosságban áll, hogy kiépítsék – megerősítsék – vezéreljék, védjék saját rendszerüket. Módszerükben a váratlanul új vonás, saját érdekeiknek és céljaiknak megfelelően az ideológiára, erős hadseregre-rendőrségre és hatékony hivatalnoki karra (adminisztrációra) épülő mozgósítása a tömegeknek. A Professzor Asszonyban van szorongás, mert látta a történelemben, hogy a társadalmak nemcsak erősek lehetnek, hanem törékenyek is. A szerző egyébként sem derűlátó az egyenlőség, egyenlő esélyek tekintetében sem: „Jöhetnek százával, ezrével világmegváltók, hirdethetik az egyenlőséget, vagy szerényebben az egyenlő esély követelményét, a valóságban az emberi világban az egyenlőség kizárt, és nem létezik egyenlő esély sem.” – hozzá kell tennünk azonban, hogy más tagadni az eszmét, vagy hinni benne, de látva megvalósulásának akadályait is, itt éle van a tagadásnak.
A felsőoktatásról több tételben:
(a) Egyetemi tanulmányainak időszakában való csalódásokról: „Még Lukács Györgyben is csalódtam, mivel ez a nagyon okos ember pocsék előadó volt, apró cédulákat szorongatott a kezében, miközben motyogott.” Kritikával illeti Karácsony Sándort, Fogarasi Bélát, Andics Erzsébet, Nemes Dezsőt, és még sorolhatnám. Fontos, az 1956 utáni helyzetre való emlékezése, amikor a „gyanús” oktatók megfigyelés alatt álltak, s a hatalmi represszió kidolgozta és bevezette a maga viselkedési mintáit, módszereit a tanárok felé is. „Érkezett a fővárosból egy megbízott, aki valóban beült jó néhány órámra, akit munkaidő- és munkabéradatok tömegével szórakoztattam.” – számol be leleményességéről. Természetesen az őt körülvevő akadémikusokról, tanárkollégákról, barátokról, ismerősökről igen pozitívan szól, gondolok itt Hanák Péterre (1921-1997), Romsics Ignácra, Gyáni Gáborra, Fischer Ferencre és még sorolhatnám a neveket.
(b) Ormos Mária, mint a Pécsi Tudományegyetem volt rektora (1984-1992) érthető módon jelentős teret szentel az egyetemi oktatásnak, több aspektusból is érintve e területet, kiemelve az integrációkkal kapcsolatos problémákat, így: „Amikor az 1990-es évek elején központilag kezdték az integrációt nem ajánlani, hanem kikényszeríteni, már másról szól a történet. Ekkor kellett (volna) félni.” vagy más szempontból „Nagyjából ugyanebben az időben, az integrálási hullám idején kezdődött el méghozzá rohamtempóban a közterek átszerkesztése, szobrok és emlékművek eltávolítása, valamint az addig ismert és az iskolákban tanított történelem átírása.” Feszült volt nemcsak a politikai, hanem a kulturális és szociális helyzet, melynek következtében feszültek voltak az emberek is. Tapasztalatok alapján úgy vélhetjük, ha a jövő bizonytalan, akkor a múlt is azzá válik.
(c) A Professzor Asszony fontosnak tartotta leírni a következőket: „Mielőtt bárki kimondaná, hogy a rendszerváltást kizárólag a nagyhatalmak intézték el számunkra, helyes lenne számításba venni az országban kialakult elégedetlenséget, hangulatot, és összegyűjteni a kis lépéseket, melyeket egyetemisták, egyetemi vezetők, oktatók, bányászok, munkások tettek az 1980-as évek második felében.” – és talán azt is, amit mások tettek ezt akadályozandó. A lokalitásnak bizonyára rengeteg adata van e vonatkozásban is. Hozzátehetjük azonban, hogy a rendszerváltás nyomán megváltozott helyzet konzekvenciáinak végiggondolása, különösen az oktatási (oktatási, tudományszociológiai, pedagógiai, stb.) mezőben nem történt meg. Ezért aztán ösztönző hatásait sem tudtuk kihasználni. Saját felsőoktatási tapasztalataimból a változásokhoz való tanári viszony szerkezetét különösen az első öt évben a következőképpen tagolnám: 1989, nyílt politikai meggyőződés kifejtése a meggyőzöttek előtt; 1990, érzelmi dominancia racionális belátássá konvertálva; 1991, a maradvány (latens) politikai elkötelezettség tudományos elkötelezettségbe szublimálva; 1992, új politikai elkötelezettségek felé irányuló egyéni orientációk; 1993, látszólag politikai névtelenné válás (a tanárok önkifejezésükké tették az osztály világát, a saját jelentésüket- jelentésnélküliségüket adták neki); de 2010 után ismét harsány politikai szerepvállalás, utcára vitt oktatáspolitika a jellemző.
(d) A nevelés lehetőségével összefüggésben írja: „Az emberben bene lapul egy génállomány, amit legfeljebb befolyásolni lehet, de megváltoztatni nem.” - amivel egyet is érthetünk, mivel adatszerűen megerősíti ezt az emberi magatartás Ádám György (1922-2013) agykutató szerinti leegyszerűsített determináltsága, amit ha egy 3600 – os körrel ábrázolunk, akkor abból a genetikai-, és a társadalmi-program mellett, hozzávetőlegesen 600 marad a ténylegesen választható: melyből a jog 100 - os, az erkölcs és az illem 200 - 200 - os körcikket zár be, és csupán 100 jut a szabadságra![5] Az ember életében a tartósan nagy átalakulások fontosak, gondoljunk arra, hogy a gyerek milyen csodálkozva, játékosan, tiszta lélekkel nő bele a világba, ami aztán a kultúra, valamint az olyan mesterséges hatalmak hatására, mint a társadalom, évtizedek alatt átrendeződik. Elveszti eredetiségét, szabványosodik, különösen, ha egy szuggesztív hatalmi pedagógia is formálja. „Félek, hogy manapság jóval több az olyan ember, aki fütyül a tudásra, mint aki mindenáron tudni akar.” – vélekedik szkeptikusan a szerző. Vannak olyan tapasztalataink, hogy az elmúlt évtizedek romboló hatására a kultúra fedőréteggé vált, miközben a regresszív tendenciák erősödtek, jelezve, hogy már az általános iskolából – francia oktatáskutatók szerint - mintegy 40%-os alapképesség- hiánnyal kerülnek ki a tanulók, s kérdés, hogy a későbbi iskolai szinteken korrigálható-e ekkora lemaradás. Szellemi terhelhetőségük csökken. Nem kétséges, hogy napjaink külső hatásai (népvándorlás, idegen problematika, stb.), is jelzik, hogy az ember a legnagyobb kockázati tényezővé válhat. A szerző kötetében a tekintély, a tudás, és a szabadság kérdései is felvetődnek, melyeket úgy vélem nem lehet misztifikálni és abszolutizálni, mert a szakirodalmak tele vannak olyan kutatási adatokkal, hogy az emberek általában a szabadság helyett, a biztonságot választják. A személyes autonómiát – egyébként is - az olyan tényezők, mint a piacgazdaság, korlátozzák.
A vallás, az ember, és a történész
Az elmúlt évszázadban megélt társadalmak hatalmas és zaklatott aránytévesztései, a világ traumatikus krízisei, az osztályharcos szemlélet gyűlöletspiráljai sem orientálták Ormos Máriát a vallás felé, mert lehet, hogy csak a racionális megértésben kereste a világ megváltását, melynek szárazságában azonban ezt nem találhatta meg, s elhalványult számára, hogy a történelem maga is, az ember megfeszítettsége! Amikor az ember először jár Párizsban még elkerüli a figyelmét, amiről Andrej Belij így ír egyik levelében Alekszandr Bloknak[6]: „Nem véletlen, hogy a Párizsi Notre-Dame székesegyházon démonábrázolásokat találunk.” – hozzátehetjük, hogy nemcsak szimbolikusan, de a viharfelhők alatti szörnyek mindig jelen vannak a történelemben is. Ormos Máriának, mint református családban születettnek, voltak próbálkozásai, töprengései a vallásról, melyekről így ír: „Nem értettem a Szentháromság tanát és a Szentlélekkel semmit sem tudtam kezdeni…A legfőbb Urat az Ószövetségből ismertem, és egyáltalán nem kedveltem meg…Már nem jártam kora reggel templomba, sőt a kételyeim csak egyre szaporodtak a vallási dogmákat illetően.” Mások azonban – gondoljunk Munkácsy Mihály, Zichy Mihály hatalmas alkotásaira - inspirációt kaptak műveikhez a vallástól, de a történetírók közül Arnold Toynbeet[7] (1885-1975) is idézhetjük, aki úgy vélte a történetírás kezdeti nagy koncepcióiról: „A régi görögök és hinduk hitével - ahol az emberi történés, mint minden más a világon, a természeti törvényeknek volt alávetve – az izraeliták szembeállították az ő hitüket, hogy a történelem menetét az ember és Isten közötti találkozások sora dönti el.” - Toynbee meg volt azonban győződve arról, hogy azok a hajtóerők, melyek az emberi történelmet alakítják a találkozások nagy részében az emberi személyiségben rejlenek, továbbá úgy vélte, hogy az emberi akarat részben szabadon dönthet. Elutasíthatjuk-e lelkiismeret-furdalás nélkül, olyan hatalmas és különös lelki, valamint gondolkodási tömböket, mint a vallás – kérdezhetnénk. Ormos Mária nem esik a „semmi sem szent” nihilizmusába, sem az ateizmus szellemi anarchizmusába, de a másik, a „szocialista vallású vagyok” korabeli végletébe sem, csupán a megértést keresve töpreng.
Töprengése azonosságtudatának keresésére is rávetül, azt írja a Történettudományi Intézetbe kerülését követően, amikor Ránki György nem - az Ormos Mária által kedvelt - magyar vagy német témák kutatását, hanem francia irányt javasolt számára: „Ekkor már feltettem magamnak a kérdést, hogy egyáltalán ki a csoda vagy mi a csoda irányítja az én életutamat ?” – az időben eltolódó-identitások időszaka volt ez. Az állandó vezéreltség miatt nem véletlen, hogy azonosságtudatának alakulásáról az írja: „…nagyjából a negyvenes éveimtől kezdve találok rá önmagamra a múltban, és ezzel a középkorú hölggyel tudok azonosulni.”
Az értelmiséget a hatalom, ha nem értékén kezeli, nem vonja be a társadalom előtt álló kihívások megoldásába, akkor az meggyűlölheti saját társadalmát. A közelmúlt ugyanakkor azt is jelzi, hogy már sokan kételkednek az értelmiség szellemi „termelőképességében”.
Zárszó helyett:
Az önéletírás műfaját illetően, sok a kétkedés a szakértők részéről. De az emberek szüntelenül írnak és jó, hogy írnak - mondhatjuk Ormos Mária szép könyve nyomán is. Raymond Aron, hangsúlyozta, hogy nemcsak általában egy másik évszázad, hanem jelentős hatalmi döntéseinek indítékai, karakterei is érthetetlenek azoknak, akik nem abban az évszázadban szocializálódtak. A 20. században született korosztályok, még szó szoros értelmében saját bőrükön tapasztalták a század olyan nagy definícióit, mint a leninizmus, sztálinizmus, nácizmus, stb. A jelzett nagy definíciók egy része már – a Professzor Asszony munkássága nyomán is - történeti narratívává vált. Európában, a Faust - i kultúra orientál bennünket, azaz gondolkodásunk anyagához általában valamilyen eszme ill. eszmék tapadnak, s erre igényünk is van, de egy pragmatikus amerikai kultúrában ez nem jellemző.
Amikor a kötet utolsó soraiban Ormos Mária azt írja „…az örökbe kapott adottságokat legalább igyekeztem hasznosítani. Jelent-e mindez valódi hasznot, azt csak mások tudják megmondani.” A válaszunk e kérdésre az, hogy igen, jelent, mert munkáit olvasva egy gondolkodási-terápián esünk át, melyre szükségünk van, mert a történelmi szakmunkák visszhangját elnyeli a közelmúlt felkorbácsolásának zaja. Ormos Mária gondolkodásának, s e kötetének rejtettebb tartalma, Kassák egyik verssorára rezonál: „Mi is, az hogy civilizáció?” Nem látjuk, hogy a világban a döntéshozók nagyon tépelődnének rajta.
Ajánlom a kötetet mindazoknak az érdeklődőknek, történészeknek, egyetemi hallgatóknak, akik kedvelik Ormos Mária munkáit és személyiségét.
Szerző: Prof. Dr. Harai Dénes
[1] A külön nem jelzett idézetek e műből valók.
[2] Devecseri Gábor: Homérosz és az új fordítások, 1964. Különlenyomat a Filológiai Közlöny 1964. évi 1-2. számából, 3. o.
[3] Lásd pld. Adrian Furnham: 50 ideas you really need to know Psychology, Quercus Edition Ltd Carmelite House 50 Victoria Embankment London EC4YoDZ, 94-95 pp.
[4] Jo Johnson: Interview Bernard-Henry-Levy / Thinker in front of the flashbulbs, Financial Times August 23/ August 24 2003 Weekend W5
[5] Ádám György: Hipotézis az emberi magatartás meghatározottságának jellegéről (determinizmus, választás és felelősség) / A tudatelmélet néhány filozófiai kérdése, A filozófia időszerű kérdései 52, Kiadja a Művelődési Minisztérium Oktatási Főosztálya, 1982. 29-30. o.
[6] Szűcs Terézia: Művészet és/vagy teurgia / A. Blok és A. Belij korai levelezéséből / Nagy Világ 2001/1. 100. o.
[7] Arnold J. Toynbee: Mit jelent történelmien gondolkodni? Institut für Eeuropäische Geschichte, Mainz. Verträge, Nr. 28. Franz Steiner Verlag GMBH- Wiesbaden, 1960. Ford: Korányi Tamás 1961. Kézirat.