M. Szabó Miklós, ahogy a tudományos közéletben ismerték, 2021. március 9-én váratlanul elhunyt. Egy világjárvány közepén, vagy talán már a vége felé a váratlanul határozószó nem is lenne helyénvaló, ha Miklós még a halála előtti nap nem tanított volna, s ne készült volna a kórházból, a telefonján keresztül is órát tartani. Precíz, lelkiismeretes, megbízható embert vesztettünk el. Tanórája soha nem maradt el, még ha számtalan más megbízatása volt is. Ezt, az oktatást tartotta a hivatásának, katonákat oktatni s nevelni. Vezetőként nagyon komolyan vette, amit minden leendő tisztnek elsők között kell megtanulni, a példamutatást. Annyit követelt másoktól, amennyit magától is elvárt. Azt viszont szigorú következetességgel.
Szabó Miklós nem katonacsaládból származott, lelkészek, jegyző, tanítók voltak felmenői. Vagyis olyanok, akiknek leszármazottját az ötvenes években nem szívesen látták a hadseregben. Mégis felvették a hőn áhított katonai középiskolába. Sokszor mesélte rákóczis élményeit, nagyon büszke volt azokra az évekre, melyeket ott töltött. Tizennégyéves korától katonának, vezetőnek nevelték s úgy tűnik ebben az iskolában jó munkát végeztek. A katonai középiskola megszűnése után Egerben, tanult tovább, majd Budapesten érettségizett. Már aligha tudjuk meg, hogy készült-e más pályára, mint a katonaira, de 1960-ban megkezdte tanulmányait budapesti Egyesített Tiszti Iskola lövész szakán. Úgy tűnik ez a tisztképző nem kötötte le minden idejét és energiáját, mert komoly előrelátásról tanúságot téve, a következő évben a Szegedi Tanárképző Főiskola földrajz szakán is megkezdte a tanulmányait.
Fiatal csapattisztként szabadidejében már elkezdte űzni kedvenc időtöltését, előadásokat tartott a Tudományos Ismereterjesztő Társaság keretein belül az Egerben és a környék településein. Jónak és szerencsésnek bizonyult ez nem csak gyakorlatszerzésre, hanem kapcsolatépítésre is. A Kossuth Lajos Katonai Főiskolán, melynek létrehozásában már szerepet játszott, elmerülhetett a hadtörténelem világába, majd a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia elvégzése után már ez lehetett a munkája. Zrínyi Miklóst parafrazeálva, minden sikeres pályafutáshoz jócskán kell szerencse, azonban ez csak arra mosolyog, aki keményen megdolgozik érte. Szabó Miklós életét, pályáját ezen igazság bizonyítására is példaként hozhatjuk fel.
A Hungária körúti akadémia főkapuján 1969-ben lépett be, s két évet leszámítva, amikor a Bolyai János Katonai Műszaki Akadémia parancsnoka volt, szó szerint élete végéig itt szolgált és dolgozott. Tanárként, tanszékvezetőként, parancsnokhelyettesként, parancsnokként, majd rektorként oktatott és irányított. Közben századosból altábornagy lett, egyetemalapító, akadémikus, s példakép.
A tudomány művelése iránti megkérdőjelezhetetlen alázat jellemezte. Ha szépíróként talán nem is tartozott a legkiemelkedőbbek közé, de munkáit rendkívüli pontosság, adatgazdagság, szakszerűség jellemzi. Egyszer elmesélte, hogy miként kezdett foglalkozni a Magyar Királyi Honvéd Légierő történetével. A hetvenes évek elején az akkori tanszékvezetőjétől kapta a feladatot, hogy a Magyar Katonai Szemle című folyóiratból gyűjtse ki a repülésre vonatkozó cikkeket. E munka, s a téma annyira megragadta, hogy ennek kutatása már egyenesen vezetett a levéltárba, illetve az akkor még élő pilótákhoz, s végül elkészült a kandidátusi disszertáció és a könyv. Tudományos pályafutásának második felében már a közelmúlttal foglalkozott. Megírta a katonai felsőoktatás történetét, azt a történetét, amelynek már ő is megélője és alakítója volt. Rendkívül érdekes volt hallgatni előadásait, történeteit, amikor arról beszélt, hogy fiatal tisztként miként látta a Magyar Néphadsereg felső vezetését, s miről „meséltek” a források. Mennyire megváltozott a megítélése egykori katonai vezetőknek, amikor megismerte működésük belső mozgatórugóit.
Ha életének legfontosabb eredményeit akarjuk számba venni, akkor a tisztképzésért vívott harcairól, munkájáról feltétlenül beszélnünk kell. Ugyanis szinte kizárólag neki köszönhetjük, hogy ma a tisztképzés egyetemi keretek között zajlik. Az ő vezetésével alakult meg 1996-ban a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, vívta meg harcait az elöljáróival, beosztottjaival, akik alig értették meg törekvéseit. Szabó Miklós megingathatatlan véleménye volt, hogy a tiszti pálya presztízsének ez a legfontosabb és legbiztosabb alapja.
Szabó Miklós számtalan kitüntetése, tudományos közéleti megbízatásai jól jelzik azt az elfogadottságot és tiszteletet, amelyet munkájával, műveivel és személyiségével ért el. Élmény volt vele beszélgetni komolyan és viccelődve, csipkelődéseivel soha sem akart bántani. Munkájára mindig lehetett számítani. Ez utóbbi a nekrológokban gyakran előforduló fordulat, de ez esetben nagyon is helytálló. Erről talán legtöbbet volt doktoranduszai, szakdolgozói, tanítványai tudnak mesélni. Mindig, mindent elolvasott s a dolgozatokat, még a helyesírási hibákat is kijavítva adta vissza – javításra. Professzorként, akadémikusként meg lehetett kérni helyettesítésre, utolsó utáni pillanatban fel lehetett kérni előadásokra, de nagyon nem viselte el a késést, a hanyagságot s nemtörődömséget.
Munkabírását, elkötelezettségét mutatja, hogy a halála pillanatáig tanított a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen rector emeritusként, vezette három doktorandusz munkáját, törzstagja és aktív szereplője volt a Hadtudományi Doktori Iskolának, emellett az MTA IX. Osztályának elnökhelyetteseként, az MTA Doktori Tanácsának társelnökeként és az MTA Szociális Bizottságának tagjaként is bizton számítani lehetett a munkájára.
Szabó Miklós akadémikus halála fájdalmasan nagy vesztesége a magyar tudományos életnek, a hadtudománynak és a katonai felsőoktatásnak.
Altábornagy Úr! Nyugodj békében!
Dr. Csikány Tamás ezredes, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, tudományos rektorhelyettes