„A küldetésalapú vezetés és Budapest ostroma, 1944–194” címmel tartottak szakmai konferenciát február közepén, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karon.
A Katonai Vezetéstudományi Tanszék és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum szervezésében megrendezett konferenciát Ujházy László ezredes, tanszékvezető nyitotta meg.
„Nyolcvan éve, hogy befejeződtek a harcok Budapesten, így a mai konferencia ezen a példán keresztül igyekszik a küldetésalapú vezetési vonatkozásokat megvizsgálni, annak ellenére, hogy ez már a küldetésalapú vezetés hanyatlása Németországban.” – mondta az ezredes. Hangsúlyozta, hogy a történelem az élet tanítómestere, és ha elfogadjuk ezt a tételt, akkor bátran elfogadhatjuk azt is, hogy a hadtörténelem a katonaélet tanítómestere.
A konferencia első előadója Lippai Péter dandártábornok volt, aki A porosz/német küldetésalapú katonai vezetésszemlélet történelmi alakulása a II. világháború végéig témát dolgozta fel.
A dandártábornok elmondta, hogy Clausewitz a 19. század elején jött rá arra, hogy a hadtudomány olyan sokat változott az évszázadok során, hogy egy vezénylő dombról egy-egy csatát, és hadjáratot nem lehet egy hadvezérnek önmagában levezényelnie, már nem tud minden részletre ráhatással lenni. Kitárult a csatatér, és így bizonyos döntéseket le kell delegálni az alsóbb szintű parancsnokoknak. A 19. századi porosz haderőreformerek elkezdték vizsgálni, mi volt az a tényező vagy fölény, ami miatt Napóleontól 1806-ban Jenánál vereséget szenvedtek. Megfogalmazták, hogy alapvetően a szembenálló felek között a franciák javára úgynevezett vezetés-szemléletbeli előny volt, ami egyben fölényt is biztosított részükre. Ezen megállapításokból és a reformerek által hozzátett saját javaslatokból alapozták meg tulajdonképpen a vezetésszemlélet porosz, és a későbbi német változatát.
„Az azonos térben, azonos nagyságú erők közül az fog győzni, aki a leggyorsabb. Ez az egyensúly képlete. A küldetésalapú vezetésszemlélet azáltal, hogy ledelegálja az alárendeltek számára a döntés bizonyos szintű jogát, – főleg olyan helyzetekben, amelyek gyorsan és előre nem kiszámítható módon változnak –, tulajdonképen az időtényezőt ragadja meg. És az időtényező az, ami képes bizonyos erőhátrányt kompenzálni. A legfontosabb, az előjárói szándékban megfogalmazott cél. Nem a parancsot kell szó szerint követni, mert az nem fogja tudni lekövetni a változások gyorsaságát, hanem az előjáró szándékát.” – hangsúlyozta a dandártábornok.
Amikor 1871-ben megverték a poroszok a franciákat, a franciák erre azt mondták, hogy ők nem a porosz vezérkartól kaptak ki, hanem a porosz altisztektől, akik képesek voltak arra, hogy akár járőrparancsnokként is, de önállóan tudjanak egy adott szituációban dönteni, szem előtt tartva a parancsnoki szándékot.
Az I. világháború azonban rengeteg változást hozott többek között haditechnika és harceljárás terültén. Pár hónap után a tér beszűkölt, megmerevedtek az arcvonalak és nem igazán nyílt lehetőség arra, hogy manővereket hajtsanak végre a katonák, a támadók nem tudtak olyan gyorsan manőverezni, mint a védők, holott a manőverek során lehet a legjobban kihasználni az időtényezőt. Ennek a problematikának a feloldására megszületett a rohamharcászat elgondolás. Ennél alapelvárás, hogy harcászati szinten önálló döntéseket hozzanak a parancsnokok, a parancsban megfogalmazott szándék szem előtt tartásával. A II. világháborúban a meglepetés erejére alapozva, az időtényeztő kihasználva, értek el az elején gyors és meglepő sikereket a németek, miközben például a haditechnika számában és minőségében nem lehetett azt mondani, hogy fölényben voltak.
A fordulat a Szovjetunó elleni hadjáratban következett be, amikor is a németek nem mérték fel kellő mértékben az erőviszonyokat, de főleg a teret. 1941 decemberében egyfajta válsághelyzet állt elő a német haderőben, Hitler annyira elégedetlen volt a vezetéssel, hogy átvette a szárazföldi erők főparancsnoki beosztását. Ezzel a vezetésben kezdetét vette a centralizáció, ami negatív hatással volt a küldetésalapú vezetésszemléletre.
A konferencia másik előadója Számvéber Norbert alezredes volt, aki ugyancsak a német küldetésalapú vezetéssel foglalkozott, azonban egy konkrét és speciális viszonyok közti érvényesülésével, a Budapest 1944–45-ös ostroma alatti időszakkal.
Mint elmondta, a hadviselés körülményeire komoly hatást gyakorolt a városi környezet, ami nehezítette a manőverezést, a híradást és a nehézfegyverek hatékony alkalmazását. A bekerített német alakulatoknak kezdetektől alacsony volt a harcoló létszáma, így más fegyvernemek és csapatnemek katonáit vetették be gyalogsági harcban, ami – a tapasztalatlanság miatt – nehezítette a parancsnokok munkáját. Az arcvonal a háromdimenziós térben vívott harc következtében folyamatosan mozgott, ezért az alacsonyabb szintű, helyi parancsnoknak nagyobb önállósággal kellett rendelkezniük, hogy képesek legyenek alkalmazkodni a körülményekhez. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy hasonló helyzet alakult ki a frontvonal másik oldalán, és a szovjet alegységparancsnokok szokatlanul szabad kezet kaptak a harc megvívásának alakításában.
„A sűrűn beépített városi környezetben, ahol a harcászati helyzet folyamatosan változik, csak helyben lehet átlátni az eseményeket és meghozni a helyes döntéseket. Ezt a tényt mind a két fél felismerte és ehhez alkalmazkodott a vezetés-irányítási rendszer is.” – zárta gondolatait az alezredes.
Az előadásokat követően a hallgatóságnak lehetősége volt megvitatni az érintett témákat és az előadók álláspontjait.
A rendezvény Lázár Balázs, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténeti Kutató Intézet igazgatója zárszavával ért véget.
Szöveg és képek: Németh-Zsohár Agnieszka