Mély megrendüléssel búcsúzik a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közössége harmadéves honvédtisztjelölt hallgatójától, Bánki Andrástól, aki 2026. szeptember 11-én közlekedési balesetben vesztette életét.
Vannak álmok, amelyek már egészen fiatalon kijelölik az ember útját. András számára ilyen volt a repülés: ezért nemcsak álmodott róla, hanem kitartóan dolgozott is érte. Az NKE Hadtudományi és Honvédtisztképző Karának repülőműszaki szakirányára nyert felvételt, de már az első szemeszterben mindent megtett azért, hogy a pilótaképzésben folytathassa útját. Vállalta és teljesítette a követelményeket, megszerezte az 1/B repülőorvosi minősítést, és forgószárnyas pilótának készült.
Ugyanez az elszántság jellemezte a sportban is. Spartan-versenyeken, mezei futóbajnokságokon, akadálypályákon és az Ultrabalatonon tette próbára erejét és kitartását. A VI. Ludovika–KEK Run futóverseny abszolút győzteseként a rövid távokon is bizonyított, miközben az embert próbáló terepfutóversenyeken is újra és újra megmutatta: számára a teljesítmény nem csupán az eredményről, hanem a küzdeni tudásról, a fegyelemről és önmaga határainak meghaladásáról szólt.
De András a sportban sem csak önmagáért küzdött. A Honvéd Zrínyi Sportegyesület Terepfutó Szakosztályának vezetőjeként és az egyesület elnökségi tagjaként közösséget épített, társakat ösztönzött, és személyes példájával mutatott utat. Nem a partvonalról irányított: ott volt a pályán, a nehéz terepen, a rajtok előtti feszültségben és a holtpontoknál is. Tudta, mikor kell biztatni, mikor kell erőt adni, és hogyan lehet különböző felkészültségű emberekből valódi csapatot formálni. A versenyek szervezésében ugyanazzal az igényességgel dolgozott, ahogyan saját felkészülésében: figyelt a részletekre, a társaira és arra a bajtársi közösségre, amelynek maga is meghatározó tagja volt.
Tisztjelöltként már akkor megmutatkozott benne valami abból a vezetőből, akivé válni készült. Számára a példamutatás nem kimondott elv volt, hanem természetes magatartás: elöl menni, vállalni a nehezét, és közben másokat is hozzásegíteni ahhoz, hogy többre legyenek képesek. A sportban tanúsított alázata, fegyelme és kitartása ugyanannak az embernek a vonásai voltak, aki a katonai hivatásra és a repülésre készült.
András emlékét mégsem az eredményei őrzik a legmélyebben, hanem azok, akik ismerték és szerették. Hallgatótársai, barátai, bajtársai, sporttársai és oktatói, akikkel együtt tanult, készült, futott, küzdött, nevetett, és akikkel közös tervei voltak. Akik számára a mindennapokban természetes volt a jelenléte, és akiknek most fel kell fogniuk, hogy az előadótermekben, az edzéseken és a rajtvonalaknál is üresen marad egy hely.
Honvédtisztjelöltként olyan hivatást választott, amely elkötelezettséget, felelősséget és szolgálatot kíván. Arra készült, hogy tisztként szolgálja hazáját, pilótaként pedig valóra váltsa azt az álmot, amelyért annyit dolgozott.
Élete és vele együtt ígéretes pályája túl korán szakadt félbe. Nem tudhatjuk, meddig jutott volna azon az úton, amelyet ilyen céltudatosan választott magának. Azt azonban tudjuk, hogy rövid életében is nyomot hagyott: azokban, akiket vezetett, akiket bátorított, akik vele együtt küzdöttek, és akik látták benne, mit jelent célokat kitűzni, értük dolgozni és másokat is magukkal vinni.
Pilótaálma beteljesületlen maradt. De az út, amelyen elindult, és a példa, amelyet maga után hagyott, nem ért véget vele. Ott marad azokban, akik futottak mellette, akik bajtársként számíthattak rá, és akik ezután is tovább visznek valamit abból az elszántságból, amellyel ő mindig tudta, merre tart.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar, az MH Ludovika Zászlóalj és a Honvéd Zrínyi Sportegyesület teljes közössége osztozik családja és szerettei fájdalmában.
Andrástól 2026. szeptember 30-án. 15:00 órakor vesznek végső búcsút a Dabasi temetőben.
Nyugodj békében, András!
Szöveg: Németh-Zsohár Agnieszka
Kép: Szilágyi Dénes