A hazai társadalmi kommunikációban megjelenő néhány tanulságos alakzatról, beszédhelyzetről, a szavakkal való játékról, röviden:
1. Rejtélyesség - homályosság: Bertolt Brecht „Julius Caesar úr üzletei” című regénytöredékében írja: „Pomponius Celer (nyers és kikészített bőrök) meséli, hogy a City-ben mindenki összeveszett mindenkivel. Óriási elégedetlenség. Még mindig jelentős csoportok vannak Catilina mellett. Csak azt nem értem, miért. Most, amikor a mozgalma hallatlanul radikalizálódik! Hogy a borbélyműhelybeli mészáros mellette van – jó, ez hagyján. De Oppius, a bankár? Rejtélyes dolog.” Tisztelt olvasóink számára bizonyára vannak áthallások is a szövegből. A téma kapcsán - ezúttal sem a közelgő választásokkal foglalkozunk, - hanem az olyan emberi jellemzőkkel, mint a beszéd és a megértés homályossága, a meggyőződések és változásuk, változtathatóságuk. Már F. W. J. Schelling (1775-1854) is utalt arra, hogy „az ember számára az a legveszélyesebb, ha homályos fogalmak uralkodnak benne…”1 Az egyetemek feladata, hogy ne csak jelezzék ennek veszélyét, tisztázzák a helyzetet, hanem tegyenek is a rossz gyakorlat ellen. Egyetemi hallgatóink is érzékelik, hogy a látványos társadalmi kommunikációnak semmi kapcsolata sincs a szakkönyvekbe foglalt alakzatokkal.2 A helyzet veszélyessége abban a hamis motivációs bázisban van, amit ez a kommunikáció megalapoz a fiatalok tudatában. A társadalmat, az államot, az együttes életet a fiatalok nem ismerhetik meg úgy, hogy abban minden csupán egy nagy csel, a másik átverése, kihasználása, stb. Gondoljunk az 50 -es évekre, és napjainkig húzódó káros hatásaira.
A homályossághoz, a félremagyarázáshoz, de még a megértéshez is érdekek tapadhatnak. Katonaként is tudjuk, hogy háborúkat is indíthatók homályos célokból. Amikor olyan kifejezéseket hallunk, mint „Istentagadó”, vagy „tudományhitű” (ezek a kifejezések nem feltétlenül egymás következményei), s hogy melyik istent tagadja – arról nem szólnak, de a reflexiókból az látszik, hogy csak a keresztényt; valaki lehet „tudományhitű” – de a szövegből nem jövünk rá, melyik tudományban hisz (ne lepődjünk meg, mert napjainkban a többféle tudomány sem ördögtől való). Neveléstudományi szempontból azt mondhatjuk, a tartósan nagy átalakulások fontosak, gondoljunk arra, hogy a gyerek milyen csodálkozva, játékosan, tiszta lélekkel nő bele a világba, aki aztán a kultúra, valamint az olyan mesterséges hatalmak következtében, mint a társadalom, évtizedek alatt átrendeződik, elveszti eredetiségét, szabványosodik, különösen, ha a szuggesztív hatalmi pedagógiákra is gondolunk.
2. Határozatlansági-reláció: Az utóbbi évtizedekben furcsa dologgá vált a kommunikáció, mert vannak alanyok a médiában, akiknél, hogy mit mond, amikor beszél, az kideríthetetlen. A legszórakoztatóbb azoknak a beszédmódja, akiknél van - Heisenberg kifejezésével - egy határozatlansági-reláció, mert ha azt kérdezed tőle: azt mondtad, hogy…? - akkor azt válaszolja, nem; tovább próbálkozol: akkor azt mondtad, hogy…? - erre is azt válaszolja, nem; mit mondtál akkor? - kérdezzük ismét, és jön a válasz: nem azt mondtam, hogy…, sem azt, hogy…, de azt sem mondhattam, hogy…, bárhogy van is, amit mondtam, ezért mondtam azt. A dolgok azonban nem változnak olyan gyorsan, hogy semmi állandót ne lehetne róluk egyértelműen mondani. És akkor jön majd egy újabb kommunikátor, irodalmár, filozófus – egy valamilyen „szakértő”, – aki megmagyarázza, hogy a beszélőnek valóban igaza volt abban, amit mondott, és minden más csak félremagyarázás. Ebből adódóan nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a polgári demokráciákban sehová nem vezető nyilvános beszédek vannak. A kontraszt érzékeltetése miatt, mondjunk most egy olyan kijelentést, melynek bizonyára van „érvényessége”: a szegénység olyan állapot, amelyik fáj is. Az ilyen kijelentések miatt értik meg egymást tudattalanul is az emberek, ráérezve a másik valóságára.
3. Láthatóság: Tapasztalatból tudjuk, hogy a manipuláció nem mindenható, még akkor sem, amikor a média teljes műsorszerkezetével, bántóan ismételgető hírműsoraival, valamint egész apparátusával, rátör az individuumra, hogy akiket képvisel, csak azok legyenek „láthatóak”. A személy elfogadás hazánkban azonban nem feltétlenül a „láthatóság” függvénye, hanem az elfogadó vagy elutasító személyiség mélyebb struktúráié, így lehet a vonzalomé és ellökődésé is. Az idősebb emberek mély tapasztalatai és emlékei vannak arról, hogy minden társadalmi formáció egy-egy kommunikációs laboratórium, melyben egyik pillanatról a másikra - spekulációk, valamint spontán akciók hatására - megsemmisülnek beszéd alakzatok, konvenciók, kódok, fogalmak, s nyoma sincs a beszéd erkölcsi osztalékának (természetesen nemcsak megsemmisülnek, de keletkeznek új formulák is). Azt mondhatjuk, hogy az ember, az emberi jelekre a legérzékenyebb, és ez az érzékenysége csak élesedik társadalmi hatásokra, s a kommunikációs szemfényvesztés gyorsan lelepleződik. Az ilyen egymásba rétegződő beszédmódok torzítják a valóság viszonyainak felfogását, amihez hozzá is lehet szokni – ezért egy irodalmi fordulattal - mi félszavakból is értjük egymást. A megértést segítő összefüggések, a szövegről a beszélőkre helyeződtek át, azaz onnan tudjuk, hogy egy-egy mondat mit jelent, - ha egyáltalán jelent valamit, s mekkora az igazságtartalma, - hogy ki mondja. A meggyőződés, a valósághoz való viszony és a gondolkodás valamint a cselekvés összetevője, az emberi hatástényezők egyik alakzata. Különösen az idősebb korban a mély-meggyőződésből, a hiedelmekből nem lehet kimozdítani az embereket, az ellenérvek elfogadására nincs esély.
4. A megvilágosodás elmaradása: Miután a rendszerből 1990 - et követően, a már prostituálódott öregek távoztak, azt hittük változik majd a kommunikáció stílusa, de nem, a fiatalok egyes csoportjai tovább őrzik a „hagyományt”. Ebből adódóan, a rendszerek váltásával mindig elmaradt a várva-várt megvilágosodás. Amennyiben majd feltesszük a kérdést, hogy milyen okokat, motívumokat találunk a rossz „hagyományban”, akkor néhány dologról nem szabad megfeledkeznünk, így: a kódolt évtizedekről, és zavaros, - nem egyszer rejtélyes - konszenzusairól; valamint, nem kell „nekünk” a valódi függetlenség, mert akkor nem lesz, aki megvédjen bennünket tőletek érzet; továbbá a mi hazafiságunk nem nacionalizmus, a mi agresszivitásunk nem erőszak csak a tiétek. A PR stratégiáknak további modern változatai: a hamis sztárok kultusza, a szabadelvű dogmatizmus, valamint a hazugság szabadsága, amiből nincs hiány, elég találni hozzá egy személy, cég, vagy hitelező nevet, amit aztán vég nélkül lehet lobogtatni. Még a lovagi kultúrából maradt ránk egy hatékony mozzanat, a szembenállás, ami önvédelmi képességet is jelenthet. Általában érdekes fejleménye az elmúlt évtizedeknek, hogy nem feltétlenül függ egymástól egy sikertelen politikai-gazdasági stratégia, és egy sikeres kommunikációs, mi több egy katonai stratégia (Oroszország); és fordítva, egy sikeres politikai-gazdasági stratégia, és egy sikertelen kommunikációs vagy katonai stratégia (USA). Nehéz eldönteni, hogy egy kultúra-civilizáció meddig gazdagodik, és mikortól torzul? Marx még nem láthatta, hogy a diverzitás torzulásba csap át, azaz a változatosság, nem a vég-nélküli gazdagság forrása!
5. A szellem – ipari - kisebbség: Raymond Aron nyomán azt mondhatjuk, hogy nemcsak általában egy másik évszázad, hanem jelentős hatalmi döntéseinek indítékai, karakterei is érthetetlenek azoknak, akik nem abban az évszázadban szocializálódtak. Ez elméletileg rendben van, de ennyire igaz lenne? Évszázadról-évszázadra a korrekciók elve, a megfelelés volt az új konkrét szükségleteknek, érdekeknek, értékeknek, céloknak, amit korszellemnek is elneveztek, holott ez csak egy ipari-szellem, vagy egy szellem – ipari - kisebbség terméke, erős telekommunikációs támogatással. Van-e ezen kívül más? – kérdezhetnénk, és a válaszunk az lehet, hogy nincs. Mindez a konfliktusok új síkját alakította ki, gondoljunk a globalitás és a csoport kohézió konfliktusára, melynek jellemzői: kötelékek megbomlása; valamint a kooperációs készség, a közszolgálat, a csoport szolidaritás; lojalitás zavarai; a civilizációs értékek, a hazaszeretet tagadása, a személyes felelősség hiánya. A nacionalizmus, olyan szemléletmód, amely a nemzetben látja „a politikai szervezet eszményi formáját, s a nemzeti jelleget tekinti az anyagi jólét és minden alkotó kulturális energia forrásának.” – írja Hans Kohn3 Az állítás érdekessége, hogy ebben a felfogásban a nacionalizmus, patriotizmusként értelmezendő. Azért lehet ez, mert a nemzet, - különösen az ősi múlttal rendelkező nemzet - nem politikai kategória, hanem az adott nép tudatának kódja, - hőseinek történelme, családi-felmenőinek áldozathozatala, ezért minden tekintetben (kulturálisan, politikailag-gazdaságilag) hatalmas erő, kényszerítő erő, valamiféle hála azért, hogy az a kultúra a mindenkori jelenig hozta népét, családját. Minden nemzet különösség.
Összességében, a szövegek diszperzióját érzékelve, a jelenlegi társadalmi beszédmódok új élményekkel gazdagítják az embereket, de a szétesettségben tartott kommunikációt bizonyára nem akarják, nem szeretik, mert saját társadalmi töredezettségükre (XYZ valahol szakember; valamelyik ideológia szolgálója, vagy rokonszenvezője; a családban apa vagy anya, stb.) emlékezteti őket. A jelzett beszédhelyzetekben külön nem kerestünk episztemológiai tartalmakat, sem egzisztenciális értékeket, de e-nélkül is azt tapasztaljuk, hogy megerősíthetnek vonzalmakat, valamint ellökődéseket is. A meggyőződés lebomlása hasonló, mint az erkölcs megszűnésének folyamata. Azzal veszi kezdetét, hogy már nem tart meg, nem emel, hanem zavarokat idéz elő a gondolkodásban, a személyközi kapcsolatokban. Az emberek-embercsoportok telekommunikációs média vezérlése, és autonómiájuk közötti konfliktus, mérgezi a 21. század első évtizedeit.
Jegyzetek:
1. F. W. J. Schelling: Előadások az akadémiai stúdium módszeréről / második előadás. Magyar Filozófiai Szemle 1985 / 5-6. 382. o.
- Lásd például, Marcel Danesi: Encyclopedic Dictionary of Semiotics, Media, and Communications University of Toronto Press 2000, vagy Thomas K Fitzgerald: Metaphors of Identity / A Culture-Communication Dialogue, State University of New York Press 1993, stb.
3. Eredeti forrás: Hans Kohn: The Idea of Nationalism Macmillan, New York 1944. 16. p.