Az Igazság elszántságával

Szakály Sándor történész új kötete „Múltunkról és jelenünkről / Válogatott interjúk és beszélgetések, 2002 – 2017” [1] címmel jelent meg az elmúlt évben, a Magyar Napló szép kiadásában. A szerző ezen interjú kötete is erősíti történelmi érzékünket, segít rájönni magyarságunkra, arra, hogy napjainkban mi a nemzeti jellem, kik vagyunk, miben hiszünk, és mit gondolunk a történelmünkről, szüntelenül visszautasítva azokat a sztereotípiákat, melyeket a hagyományos „szaktörténészi-műhelyek”, valamint az üzleti média próbálnak rákényszeríteni a tudatokra. Munkája nyomán beleláthatunk a múlt olyan alakzataiba, mint a bolsevizmus, a nácizmus, érzékeljük a korabeli politikai és katonai vezetők viselkedésének mozgató rugóit, mit tettek, - és nem utolsó sorban, - mit tehettek adott körülmények között.

A „pesti srácok…, akik már október 23-án sem hittek a kommunista reformkísérletben.” – írja a szerző, s hozzátehetjük, megkésett és szétrángatott történelmünk még napjainkban is tartalmazza a kérdést: Eldőlt-e már, a pesti-srácok és a lenin-fiúk  csatája? Ez az a szál, mely 1918-19-ben indult és belefonódott történelmünkbe, hatalomba segített képviselői szétverték a népi erők mozgalmát, torzították 1956 emlékét, s még napjainkban is, külső erőik segítségével politikai válsághelyzetekbe lökik hazánkat. „Aki vállalkozik rá, hogy kozmetikázatlanul megírja az európai értelmiség 20. századi történetét, annak bizony jó gyomorra van szüksége.” – írta Mark Lilla[2] a „tirannofil”-  értelmiség típusát vizsgálva, de hozzátehetjük ezen értelmiség  maradványainak 21. századi történelmét is, amikor egy-egy belső konfliktust túlhajtanak, és változásért kiáltanak, jól tudva, hogy a konfliktusok döntő többsége nem mutat a változás irányába.

  

A szerzőnek eredeti stílusa van, és e szellemi termelésnél is, pont a személyiség, annak szellemi-hovatartozása, értékei-érdekei, céljai-ambíciói és szemlélete a meghatározó. Az általa kutatott  hatalmi és erőszak zónák leginkább robbanásveszélyes korszaka az ipari 20. század volt. Kelet, Nyugat, kapitalizmus, állam, nemzet, mindegyik egy-egy „keret” s meghatározza a kulturális, intézményi, és nem utolsó sorban a gondolkodási, érzelmi folyamatokat, egészen a meggyőződésekig. A kapitalizmus miközben létrehozta, s forradalmi változásokat hajtott végre a tőke és a munka viszonyrendszerében, pusztító nemzeti és nemzetközi konfliktusokat is termelt-termel (forradalmakat, háborúkat, puccsokat). Nem véletlenül írja a szerző:„XX. századi magyar történelmünk az egyik legtöbbször emlegetett, legtöbbet vitatott korszaka nemzeti múltunknak, és a még élő szemtanúk, az át- és túlélők emlékezései, illetve a történészek feldolgozásai nem minden esetben vannak egymással «szinkronban»” Igaza van Szakály Sándornak, a magyarság soha nem tudta, hogy mikor, milyen rabságba szabadul bele.

 

A II. világháborút követően a történelmek megsokszorozódtak, gondoljunk arra, hogy, a két német állam – az NDK és az NSZK - nemcsak két irodalom, hanem két történelem is volt, más-más értékhangsúlyokkal. A szellemi elit egy része, - családi hagyományaiból adódóan - szembeszegül a magyar történelemmel, amit ők „kritikai történetírásnak” neveznek. A történelemi tényeket azonban mindig intellektualitáson keresztül észleljük, értékeljük. Tudtunk a 2. hadsereg helyzetéről, de mégis meglepődtünk Sára Sándor kitűnő filmsorozatán, a résztvevők emlékei nyomán - az érdeklődő nézőkben - hirtelen valami mély belső síkja nyílt meg a világháború drámájának, a magyar katona helytállásának. A történelemben fájdalmas ismétlődések is vannak. A fegyverszüneti egyezmény értelmében - mondja a szerző – Magyarország köteles volt kiszolgáltatni a szerbeknek 1946-ban olyan katonát, mint Szombathelyi Ferenc. A népbíróság könnyen döntött a kiszolgáltatás mellett, de valamit a szerbek is megérezhettek ennek nehézségéből Ratko Mladić főparancsnok kiszolgáltatásának ügyében, a háborús bűnöket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszéknek (ICTY), 64 évvel Szombathelyi tábornok kiszolgáltatásának követelése után.  Az 1945 után üldözött, elítélt, kivégzett magyar katona-, rendőr-, és  csendőr-tisztekkel nem volt együttérzés, amikor az ő családjuk, gyerekeik is a politikai ítéletekkel együtt társadalmilag megsemmisültek.

„Ha egy nemzet nem hajlandó egyformán gondolkodni az állampolgárairól, az nagyon problémás.” – írja a szerző, s valóban az emberek fájdalmát „nem méricskélhetjük” – mint írja, amihez hozzátenném, nem kezelhetjük szelektíven sem, gondoljunk Cseres Tibor bátor és tényszerű leírására[3] a magyarokkal a Bácskában történtekről a partizánok bevonulása után: az emlékezőkre a háborút követően megtorlás várt. «Volt, akit a községházán vertek agyon, mert nem akarta leköpni a magyar zászlót – mondta az egyik emlékező. A papokat és a rendőröket szedték össze először, és végezték ki. Többszörös idegenségnek számított, ha valaki magyar és katolikus volt. Egy (a kézirat készítésének időszakában) ötvenhárom éves orvosnő visszaemlékezése: «lágerba vittek Járekra. Ott voltunk, ha jól emlékszem, 9 hónapig. Na, itt aztán hullottak az emberek, mint a legyek. Anyámék úgy mondták, több minta fele meghalt. Lovas kocsival hordták ki a halottakat egy dögkútba. Teljesen só nélküli kukoricakását adtak enni. Sem szappan, sem víz nem volt, a tetvek ettek minket. Amikor kiszabadultunk a lágerból, úgy néztünk ki, hogy az auschwitziek kövérek voltak hozzánk képest. Rongyokban, soványan ott álltunk, és azt mondták, mindenhová mehetünk, csak haza nem. A házainkba akkor már lakókat telepítettek a hegyekből.» Az idézettel nem az auschwitzi trauma viszonylagossá tétele volt a célom, hanem bizonyos eljárási, elkövetési módszerek illusztrálása, amelyek közé olyanok is tartoztak, mint a patkolás, has-felmetszés, a hát bőréből szíjhasítás, elégetés, parázson futtatás, stb., nem beszélve a gyerekeken elkövetett aberrált destrukciókról. Lehet, hogy ezekről is többet kellene beszélnünk az egyetemi oktatásban. Hozzátehetem, hogy az emlékezetnek sincs olyan sorrendje, hogy előbb ezekre kell emlékezünk, majd azokra nem, ilyet megértünk abban a néhány évtizedben, amikor az emlékeztetés terrorját működtették. Az elfojtott mindig jelen van, hozzátapad az emberek gondolataihoz, érzelmeihez. Azért bukkannak fel, ismétlődnek újra régi gondolatok (rasszizmus, stb.), mert a gondolkodásban valakik ismét ugyanott tartanak. Adott szituációban dől el, hogy aki morálisan helyesen akar eljárni, cselekvését milyen elv, érték nyomán szervezi,amelyben szerepet játszik a választás szabadsága. Még ebben a vonatkozásban is alakulhat úgy, hogy az emberek sorsközösséget sem akarnak vállalni bizonyos csoportokkal, lehet, hogy a múltjukat és a jövőjüket sem akarják tudni – ez is a választás szabadsága.

 

A szerző hangsúlyozza, hogy célszerű kutatni az 1918-19-es eseményeket is. Csupán a ritka könyvészeti anyagokba beletekintve, olyan írásokat találhatunk, mint amit, egy különálló kóresetről írt Dr. Jaksics Lajos[4] orvos: „Az 1918-iki októberi forradalom hulláma Tótmegyert november elején érte el. A büntető expedíciónak katonatisztje mellbe lőtte revolverével a falhoz támaszkodó M. I. 29 éves jól megtermett, a rablásban való részesedés gyanújával terhelt – mindazonáltal a tiszttel szemben fenyegetőleg viselkedő kisgazdát. A golyó a jobb oldal 2- dik bordaközébe behatolván, közvetlen a hátgerinc jobboldalán kijött és a falba fúródott. Tüdővérzés, vérköpés, tüdőlob.” A történelem többször megbélyegezte ezt az időszakot, melyről Fináczy Ernő a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke a „Négy hónap a magyar közoktatás történetéből” című munkájában[5] a Tanácsköztársaságnak nevezett társadalmi alakzat rövid hatásáról így írt: „…A moralitás fogalmai szörnyű mód összezavarodtak. A lelkiismeret elvesztette érzékenységét. A törvénytisztelet kipusztult. A hazugság orgiáit ülte; a kapzsiság járványossá vált; a durva és kíméletlen erőszak, léha törtetés, nyegle felszínesség, a minden áron való érvényesülés vágya, a frivol játék a szavakkal és elvekkel, a gerinctelen behódolás a hatalomnak, a jellem megdöbbentő színeváltozásai, a vallásosság és hazafiság érzelmeinek becsmérlése, s különösen a keresztény vallás dogmáinak, szertartásainak, az egyház szolgáinak és intézményeinek kigúnyolása egymást érték.”

 

Elgondolkodtató, hogy jelenkorunk más haderőinek súlyosabb kilengései, atrocitásai vagy  „túlkapásai”, népirtó attitűdje irányába nem tapasztalunk a megkülönböztetett érzékenységet, pedig a helyi háborúk drámai illusztrációkkal szolgáltak az elmúlt hét évtizedben, és szolgálnak napjainkban is. Ezen emberek, csoportok természete olyan, ha nem tudják vezérelni a folyamatokat, akkor torzítják. "Szent István kultusza már önmagában is mutatja azokat a mélyreható különbségeket, melyek a nemzetiszocialista Németország politikai gondolkodását a magyar tradícióktól elválasztják. A szentistváni eszme lényegében humanista és keresztény, s ebből kifolyólag igen távol áll a fajelmélet szűk, materialista gondolkodásától" – írta a francia követ egyik levelében.[6] Mi katonák az eltelt 70 év után is úgy véljük, joggal zárta idézett beszédét Kádár Gyula vezérkari ezredes a következő szavakkal: "A magyar 2. Hadsereget tehát ne vádolja senki, hanem  illesse hódolat azokat a hősöket, akik a hű kötelességteljesítés hősi mezején becsülettel harcoltak és áldozták életüket miértünk…Semmi ok sincs arra, hogy a magyarság küzdeni tudásába, erejébe vetett hitünk  a legkevésbé is alább szálljon, mert olyan fegyvertények láttak napvilágot a Don-mentén, amelyek méltóak a magyar katona ezeréves hírnevéhez és amelyekből a jövőre is hitet és bizalmat meríthetünk." [7]

 

A valóságban azt tapasztaljuk, amíg a nemzetek végigvergődnek történelmükön sebeket ejtenek egymáson, melyeket az érintett generációk nem tudnak rendezni, s a sérültség mindig új konfliktusok eredőjévé vált és válik. A fókuszpontok, az értékhangsúlyok és a fogalmak  eltérőek a történészeknél, mint ahogyan eltérőek az íróknál, stb. Szakály Sándor érzi a történelmi hagyományokban lévő belső kapcsot, a magyar lélek dimenzióit. Sem a lokális, sem az egyetemes nincsenek önmagukban, hanem szüntelenül átjárják egymást, gondoljunk arra, hogy a lokális-regionális történelemben, időről-időre felvillannak egyetemes eszmék, (felvilágosodás, reformáció, stb.), mint ahogyan az egyetemes eszmékért való harcban is felvillannak lokális helytállások, mint például a magyar 1848, és 1956. A nemzetek  gondolkodásának van nemzeti jellegzetessége, ugyanígy mondhatjuk ezt a japán kabuki színházról, vagy a magyar irodalomról is, de nem indokolt a nemzeti kisebbrendűségi komplexus a történelem és a történelemírás tekintetében sem. A történészi megszólalások többsége csoportjuk „ideológiai” igényeit elégíti ki, mellyel lehet konfrontálódni, s akkor mindig középpontban maradnak, s ez „a mindegy miért, csak rólunk legyen szó” – ez médiapolitikájuk lényege. Néhányan közülük azt gondolják a konfrontációban felmutatott, - többségében kiüresedett - tényeikkel, érveikkel lehet azonosulni, azaz sajátos hívószavakként működnek, gondoljunk olyan nevekre, mint Horthy, Szálasi, Gömbös, Hitler, vagy olyan fogalmakra, mint rasszista, soviniszta, fasiszta, stb.  Már a közember is immunis ezekre a kifejezésekre, eligazodni csak úgy tud, megnézi, hogy ki az, aki az adott fogalmat használja, mondjuk a médiában.

Nemcsak az olyan fogalmak, mint jogállamiság, emberi jogok, EU, humanizmus csapdák is lehetnek, de az olyanok is, mint „igazgatásrendészeti eljárás”. Mindenből csapdák készülnek, melyek nem illeszkednek bevett fogalomhasználatukba. „Magyarországon van egy hangos kisebbség, amely állandóan - és teljesen tévesen – fasizmust kiált, s ezáltal érzelmi, politikai síkra terel történeti, jogi kérdéseket, már csak azért is, mert közülük sokan eszmei vagy akár rokoni kapcsolatban állnak  egykori ávósokkal, népbírákkal, népügyészekkel, kommunista pártfunkcionáriusokkal.” – írja a szerző, s tegyük hozzá, miközben az igazság élharcosainak, a valódi demokratának, a rendszerváltás hívének hirdetik magukat az őket kiszolgáló médiában, ezért nem véletlen, hogy pártalakzataik is felszámolódtak, hitelüket veszítették a magyar közemberek előtt. Céljuk a nemzet belső összetartozását s az erkölcsöket lazítani. Feltehetjük a kérdést, miért van az, hogy a menekültek nem minden csoportja esetében merültek fel kétségek, az elmúlt évszázadban – gondoljunk Horthy kormányzósága alatt nemcsak beérkező, de befogadott lengyelekre, vagy Kádár időszakában a görögökre, 1990 után a kereskedő kínaiakra, de ugyanígy említhetjük a Kárpátaljáról érkezőket is. Semmilyen maradandó „-izmus” velük kapcsolatban nem ütötte fel a fejét a közvéleményben, pedig a Horthy időszakban a csendőrség, a Kádár-időszakban a rendőrség által  „idegenrendészeti” eljárással kezelt menekültekként érkeztek hazánkba, s azóta méltán vallja magát magyarnak több generációjuk is.  

„A balliberális tábor a tudományt a hatvanas-hetvenes évek merev fekete-fehér történelemszemléletéhez szeretné visszacsúsztatni. Főként azt a részét, amelyik a XX. századdal foglalkozik.” – írja a szerző. Nem véletlen, hogy a jelenünk szempontjából a XX. századnak a VERITAS Intézet által vizsgálat alá vont időszakai igen neuralgikusak. Az igazságot nem lehet kiosztani a nemzeteknek, maguknak kell megszenvedett történetükből kidolgozni azt, erre hivatott Szakály Sándor által vezetett VERITAS Intézet, a társadalomtudományi kutatások új típusú szellemi műhelye. A VERITAS (Igazság) elsősorban filozófiai kategória, de a történelem is igényli a tények  s - különösen hangsúlyoznám, hogy - a rájuk vonatkozó érvek elfogadást, belátást, de van e  tényeknek és érveknek a közbeszéd szósalátájában jelentősége?  - a válaszunk az lehet, hogy nincs, ezért sokan nem jutnak el az elsődleges megértésig sem, most nem beszélve az önmegértésről. Valóban, - egyetértve Szakály Sándorral - szükség lenne olyan nyílt fórumokra is, ahol elfogulatlanul vitatkozhatnának kutatók, tanárok, hallgatók, a még mindig neuralgikus kérdésekről. Az egyetemi tudományosság megújítása új szellemiségű egyetemek létrehozását igényli.

Szakály Sándor munkássága nyomán már nem vállalhatók a stigmák, sem a magyar (katonai) múlt patológiaként való kezelése. A történetírás már nem lehet a szellemi önkény alakzata. Szakály Sándor szakított a történetírói dogmákkal, a szellemi korrupció által előállított „tényekkel”, s különös hangsúlyt helyez az árnyalatokra egy – egy személy,  rendszer, intézmény megítélésével kapcsolatban, s ezek az árnyalatok gyakran emberek ezreinek életét mentették meg.

Ajánlom a kötetet az érdeklődő olvasóknak.

 

[1] A külön nem jelzett hivatkozások e kötetből valók. A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

[2] Hivatkozik rá Siegfried Kohlhammer: Miért gyűlöli az értelmiség a saját társadalmát / Az írástudók árulásáról, 2000, 2007. november, 17. o. Az írás eredeti megjelenési helye: Merkur, Nr. 700, August/ September 2007. www. online-merkur.de

[3] Cseres Tibor, Vérbosszú Bácskában, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1991.

[4] Dr. Jaksics Lajos: Ötvenéves Orvosi Praxisból Sarjadó Új Eszmék és Új Elgondolások / Nyomtatott Varga József Könyvnyomdájában, 1931. 105. o.

[5] Fináczy Ernő: Négy hónap a magyar közoktatás történetéből. Magyar Pedagógia, 1919, 113. o.

 

[6] Idézi Ránki György: "A német-magyar kapcsolatok néhány problémája 1933-1944" című munkájában / Valóság 1981. 9. Sz. 1-18 o.

[7]  Kádár Gyula vk-i ezredes: Büszkék lehetünk arra, hogy a Don-ról a magyar honvéd vált le utolsónak! /A magyar 2. Hadsereg hősei a kötelességteljesítés mezején becsülettel harcoltak. / Magyar Katonaújság, 1943. április 10. 4-5. o.

 

 


Címkék: Főoldali hír 2018