Ma érkezett a hír, hogy 103 éves korában Vitéz békei Koós Ottó magyar királyi alezredes eltávozott a Hadak Útjára. Ő volt a legidősebb ludovikás tiszt. 1938-ban avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. Részt vett a II. világháború harcaiban, ott volt a doni ütközetnél is, állt hadbíróság előtt, s megjárta a gulágot is. Tizenkét év hadifogság után tért haza Magyarországra és hosszú évekig nehéz körülmények között élt. Koós Ottót a rendszerváltás után rehabilitálták. A százados élete végén is nagyon aktív, rendszeres résztvevője volt a Ludovika Kávézó összejöveteleinek, amely a katonanemzedékek rendszeres találkozó helye a Zrínyi Miklós Laktanya és Egyetemi Campuson. 2015-ben készítettünk vele interjút a Bonum Publicum számára.
Miért választotta annak idején a katonai pályát, mi motiválta?
Vitéz békei Koós Ottó : Öt éves koromtól kezdve laktanyában laktam, ugyanis édesapám hivatásos tiszt volt és több helyen teljesített szolgálatot. Először a pozsonyi 13. honvéd gyalogezrednél, majd Budapesten a Nemzeti Hadseregben, ahol zászlóaljparancsnok volt. De éltünk Berettyóújfalun, majd Körmenden, Magyaróváron és a végén, amikor rendeződött a Nemzeti Hadsereg állománya, akkor Nagykanizsán, ugyanis ott alakult meg a 6. honvéd gyalogezred. Ott élt az ember a katonák között, az akkori tisztekre, apám bajtársaira felnéztem, akik szépen voltak dekorálva, ha mondhatom ezt, és ez már egy példát, egy mintát adott az embernek. Apám tábornok volt, nagybátyám a Kormányzónak 24 évig volt a szárnysegédje, aki századosként kezdte és altábornagyként ment nyugdíjba. Amikor elvégeztem az elemi iskolát, akkor arra kértem apámat, hogy adjon be az úgynevezett katonai alreáliskolába. Édesapám viszont azt mondta, hogy nem mehetek katonai iskolába, hanem járjak gimnáziumba, érettségizzek le, és ha az érettségi után is katona akarok lenni, akkor ám legyen. A nagykanizsai piarista gimnáziumba írattak be a szüleim, és amíg ott tanultam, az idő alatt is állandóan kértem, piszkáltam apámat, sőt mondhatni követeltem, hogy adjon be a katonai iskolába. Azt hozzá kell tennem, hogy nem voltam valami jó gyerek, és a gimnáziumban sem voltam az éltanulók között. Mivel olyan bizonyítványt vittem haza, amiben nem éppen a legjobb érdemjegyek szerepeltek. Így azt mondván, hogy én katonaiskolába akarok menni és azért tanulok ilyen rosszul a gimnáziumban, végül kierőszakoltam apámtól azt, hogy beírasson katonaiskolába. Ezt akkoriban kérvényezni kellett és ennek alapján döntöttek arról, hogy felvesznek –e. Másodévben bekerültem a kőszegi Hunyadi Mátyás reáliskolai nevelőintézetbe. A két világháború közötti hadsereg állandó átszervezés alatt volt, hiszen a trianoni békeszerződés diktálta szabályok és feladatok annyira megkötötték a hadsereg vezetésének a kezét, hogy bizony egy csomó úgynevezett rejtett alakulatot kellett megszervezniük. A békeszerződés betartását a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság felügyelte, és akkoriban az ország gazdasági helyzete és a bizottság jelenléte nem tette lehetővé a hadsereg fejlesztését, ezért az ország védelméhez szükséges fegyveres erőt akkoriban a rejtett alakulatok biztosították. Szóval, amikor elvégeztem az alreáliskolát és felkerültem Budapestre, a Bocskai István Katonai Főreál Iskolába, itt csak egy évig voltam, mert az átszervezés miatt lekerültem Pécsre, ott végeztem el a következő három évet, érettségiztem és ezután kerültem fel a Ludovikára.
Hogyan lehetett bejutni akkoriban a Ludovika Akadémiára, ennek milyen feltételei, kritériumai voltak?
K. O. A katonai főreál iskolát végzettek automatikusan kerültek be a Ludovikára, egyedül egy komoly, megismételt egészségügyi vizsgálaton estünk át. Azt hozzá kell tennem, hogy ezek a katonai reáliskolák nem biztosították azt a létszámot, amit a hadvezetés, illetve a minisztérium betervezett az egyes évfolyamoknál, ezért a civilben érettségizetteknek is lehetett pályázni a Ludovikára. Amikor a civilben érettségizettek a Ludovika Akadémiára jelentkeztek, behívták őket sportvizsgára és elméleti vizsgára is. Természetesen egészségügyi alkalmassági vizsgálaton is át kellett esniük, csakúgy, mint nekünk. A sportvizsgán atlétikai számokban, illetve úszásban is teljesíteni kellett az előírt követelményeket. Az úszásnál volt olyan felvételiző, aki nem tudott úszni, mert az annak idején nem volt annyira jellemző, hogy úszni tanuljanak. Szóval volt olyan eset, amikor a felvételizőknek kiadták az utasítást, hogy ugorjanak a medencébe és ússzák le a meghatározott távot, akkor volt olyan felvételiző, aki ott állt, beugrott a vízbe, kapálózott, ezért ki kellett menteni, nehogy megfulladjon. Erre ez a jelentkező a végén még jó pontot is kapott, hiszen annak ellenére, hogy nem tudott úszni, mégis beugrott a vízbe és teljesíteni akarta az úszásban előírt követelményt, ezzel a tettével a bátorságát bizonyította. Tehát a lényeg az volt, hogy a felvételiztetők megnézzék azt, hogy testileg és alkatilag mennyire erős a jelentkező.
Ha jól tudom, akkor azokat, akiket felvettek a Ludovika Akadémiára rögtön bedobták a mélyvízbe, hiszen az első évben kihelyezték őket az alakulatokhoz. Erről mit tudna mondani?
K. O. A két háború közötti huszonöt év, ahogyan már említettem, állandó átszervezéssel telt. 1923-ig bekerültek a főreáliskolások a Ludovikára, a civilek közül felvettek, akik három évet végeztek. 1923-ban nem volt avatás, mert megemelték a képzési időt a Ludovika Akadémián négy évre. Utána 1931-ben a négy évből az elsőt csapatnál kellett leszolgálni. Éppen úgy, mint amikor egy érettségizett fiatalember bevonult a honvédséghez és elvégezte a tartalékos tiszti iskolát. Tehát amikor bejutottunk a Ludovikára, és kikerültünk csapathoz az első évben, ott ugyanúgy végigcsináltuk az újonc kiképzést, annak ellenére, hogy az alaki kiképzést, a honvédségnek az alapértékeit már a főreáliskolában megtanultuk. Tereptan, térképrajzolás, fegyverfogások, lövészet…. ezeket a dolgokat végigcsináltuk, utána tisztes iskola, majd tartalékos tiszti iskola következett, majd az év végére lettünk karpaszományos őrmesterek és utána kerültünk fel a Ludovika második évfolyamára. Tehát az akadémián eltöltött három év után lettünk hadnagyok, de aztán jött a háború. Mi, akik 1938. augusztus 20-án végeztünk a Ludovikán, voltunk az utolsók, aki a teljes négy évet megcsinálta. Az utánunk következő évfolyamot 1939. január 15-én avatták fel, tehát ők már csak három és fél évig, az 1939. augusztus 20-án felavatottak pedig három évig tanultak a Ludovikán. Az öcsém pedig, aki 1942-ben végzett itt, ő már a katonaiskolából egyenesen a Ludovikára került és három év után lett hadnagy. Az utána következő évfolyamot december 6-án avatták, ők két és fél évet, az 1943-asok és az 1944-esek már csak két évet tanultak a Ludovika Akadémián, míg az 1944 novemberében felavatott tisztek csak másfél évet.
Milyen volt az élet a Ludovika Akadémián, hiszen ez az intézmény sokkal több volt egy klasszikus értelemben vett katonatisztképző intézménynél?
K. O. Egész nap, sőt azt lehet mondani, hogy a nap huszonnégy órájában felügyelet alatt voltunk. Napirend szerint éltünk, be volt osztva az, hogy mikor mit kell csinálni, hogy ekkor és ekkor mész a tanterembe és ismételsz. Ez azt jelentette, hogy a Ludovikán minden nap tanulni kellett. Az is szigorúan meg volt szabva, hogy mikor mehettem ki. A tanárok is mindannyian jól képzett katonák voltak, akik – néhány kivétellel- megjárták a Nagy Háborút. Például nekem a Ludovikán az utolsó két évben a századparancsnokom egy tiszti arany vitézségi érmes őrnagy volt, vitéz Sályi Géza, aki ezredesként fejezte be a második világháborút. Amikor a háború után találkozott vele egy régi ludovikás tanítványa, akkor megkérdezte tőle, hogy „Ezredes úr, hogy néz ki?”, ugyanis az ezredes szenesen, piszkosan a munkahelyéről ment haza, mert rakodó munkásként dolgozott aTüzépnél. Sályi Géza a volt tanítványának a következőket mondta: „Köszönöm szépen jól vagyok. Igaz, ma egy kicsit fáradt vagyok, mert sok munkánk volt, sokat kellett rakodni. De idefigyelj, mondok én neked valamit! Este, amikor hazamegyek, megmosakodok, és a tükörbe nézek, nem kell magamat szemen köpni!” Ilyenek tartással rendelkeztek tanáraink.
Milyen volt a társasági élet a Ludovikán?
K. O. A szolgálati szabályzatban, de más egyéb tantárgyaknál is mindig hangsúlyt helyeztek arra a tanáraink, hogy hogyan kell egy tisztnek viselkedni, hogyan kell a polgári lakossággal vagy magával a legénységgel bánni. Azt nem állítom, hogy közöttünk nem volt egy se, akinek a magatartását kifogásolni lehetett, de általában, ha valaki valamilyen bűnt elkövetett, akkor tudta, hogy mi a kötelessége. Nekem volt egy olyan évfolyamtársam, aki egy kicsit bohém volt és szeretett kártyázni. Amikor kikerültünk, utána egy év múlva hallottam, hogy ez az évfolyamtársam öngyilkos lett. Tudod mennyiért lett öngyilkos? Mindössze tíz pengőért, ami a fizetésének a huszad része volt. Ő kezelte a zászlóalj pénzét, és amikor vesztett a kártyán, akkor kivett a zászlóalj pénzéből tíz pengőt, hogy majd elsején, amikor pénzt kap, visszateszi a kasszába. Azonban az elseje és az ő pénzkivétele között kapott egy ellenőrzést, ahol észrevették, hogy tíz pengő hiányzik és emiatt lőtte főbe magát az évfolyamtársam.
Hogyan tudná megfogalmazni: mit jelentett ludovikásnak lenni?
K. O. Hazaszeretet, bajtársiasság, tisztesség, becsület, minden, ami szép és jó egy ember életében. Ha valaki kijelentett valamit, azt be is tartotta, ez becsületbeli ügy volt. Én nem mondom azt, hogy nem csináltunk csínytevéseket, s azt sem, hogy nem fordult elő, hogy elmentünk az ezredtársammal, egy jó barátommal olyan helyre, ahová megtiltották a tiszteknek, hogy bemenjenek, pl. kocsmákba. Igaz, polgári ruhában, civilben mentünk, de végül lebuktunk, mert felismertek, hogy a tábornok fia vagyok. Láttam a jó példákat és engem is ez alapján neveltek. Szegény apám pont az avatásom előtt egy hónappal halt meg, sajnos már nem élhette meg azt, hogy a fia hadnagy legyen. A Ludovika, hogy ott voltál, ott tanultál, már maga adott egy nevelést, egy tartást, még úgy is, hogy én beleszülettem a katonaéletbe.
A második világháború után milyen hátrányokkal járt az, ha valaki ludovikás volt?
K. O. 1944. október 27-én Ungvárnál estem fogságba mint zászlóaljparancsnok. Ekkor a legénységem azt mondta: „Százados úr, vágja le a csillagjait!”. Lehet, hogy voltak, akik levágták, de én erre azt feleltem nekik: „Fiaim, ha az előnyeit élveztem, akkor vállalom a hátrányait is!”. Belém nevelték azt, hogy nem hagyod el az egységedet, nem hagyod el a legénységedet. A tiszti szolgám előkészítette a szökésünket, de én erre nemet mondtam. Nem vettem volna a lelkemre azt, hogy miattam, ha elszököm, a legénységemet megtizedeljék, mert nincs itt a kapitány. Szóval orosz hadifogságba kerültem, és 1950-ben a szovjet hadbíróság elítélt 25 évre. Tehát 1950-ig voltam hadifogoly, majd utána gulagos lettem. 1955-ben hoztak haza, és egy évig ültem még itthon a jászberényi börtönben, ahonnan 1956. október 8-án szabadultam. Utána 33 évig voltam a politikai rendőrség megfigyeltje, azaz nem kaphattam vezető beosztást és még jogosítványt sem szerezhettem autóvezetésből, segédmunkásként kellett dolgoznom. Igaz, végül egy rendőrnek a könnyelmű ígérete miatt sikerült jogosítványt szereznem és mind a mai napig, 99 évesen is vezetek.