Magyarország és a II. világháború kitörése

1939. szeptember 1. – A magyar katonai elit és a politika viszonya a második világháború kitöréséhez

A trianoni békediktátum elfogadhatatlan feltételeinek köszönhetően nem volt a Magyar Királyságban olyan politikai erő, amely ne kívánt volna valamilyen módon változtatni az új határokon. A határkiigazítás, revízió módja tekintetében azonban jelentős ellentétek feszültek a kormányzat legmagasabb szintjén, valamint a katonai elitben is. A magyar kormányzat elsősorban békés eszközök útján kívánta elérni a revíziót, de a korszerű hadseregre természetesen szüksége volt, hogy törekvéseinek nyomatékot adjon. A Magyar Királyság hadseregét a kisantant országok hadereje ellen fejlesztette. Az 1938. évi győri program kihirdetése, valamint a kistantant országok utólagos beleegyezéseként is értelmezhető bledi egyezmény véglegesen tűntette el a trianoni béke hadügyi vonatkozású béklyóit. A fegyverkezés nyíltan folytatódhatott, immáron úgy, hogy a kormány a szükséges anyagi forrásokat is biztosította.

Az első bécsi döntés olyan nemzetközi egyezmény volt, melyet nem csak a későbbi szövetséges német és olasz fél támogatott, hanem Franciaország és Nagy Britannia számára is elfogadhatónak bizonyult. Mozgatórugója természetesen nem a magyar történelmi igazságtétel volt, sokkal inkább a német nagypolitika mechanizmus a sikeres Anschluss után. Az új cél Csehszlovákia felbomlasztása volt, melyben Hitler a Magyar Királyságnak döntő szerepet szánt. Felajánlotta Horthynak a teljes revíziót, amennyiben a magyar haderő erőszakkal foglalja el az elcsatolt Felvidéket. Ezt Horthy elutasította, politikai síkon kívánta tartani a magyar törekvések érvényesítését. A müncheni egyezmény – a Szudéta-vidék Németországhoz csatolása – francia és angol támogatással jött létre, célja az volt, hogy lecsendesítsék Hitlert. Az egyezmény önálló bekezdése rendelkezett arról, hogy a Felvidék tekintetében az érintett feleknek tárgyalásokat kell kezdeményezni, és amennyiben azok nem vezetnek eredményre, a négy nagyhatalom újabb tárgyaláson rendezi majd a viszonyokat. A komáromi magyar-csehszlovák tárgyalások azonban meddők maradtak, így nem maradt más lehetőség, mint a végső döntést a nemzetközi grémiumra bízni. Az első bécsi döntés felett Németország és Olaszország bábáskodott Franciaország és Nagy Britannia önkéntes távolmaradásával, eredményeképpen pedig közel 12000 km2, túlnyomó többségben magyarok által lakott terület került vissza hazánkhoz.

Kárpátalja visszafoglalása is német támogatással történt. Az eredetileg csehszlovákiai diverzáns feladatokra felállított Rongyos Gárda egységei közül néhányat már közvetlenül az első bécsi döntés után Kárpátaljára irányítottak. Hitler Sztójay Döme nagyköveten keresztül üzente meg Horthynak, hogy Csehszlovákia meg fog szűnni létezni, el fogja ismerni az önálló szlovák államot, de egy nap időt hagy a Magyar Királyságnak, hogy fegyverrel rendezze a Kárpátaljával kapcsolatos revíziós terveit. A támadás 1939. március 14-én indult meg. A sikeres műveletet a hónap végén magyar-szlovák egyezmény zárta le, amely de facto és de jure ismerte el a bécsi döntés általi és a kárpátaljai határkorrekciót.

Egyértelművé vált, hogy a revízió csak német segítséggel folytatódhat, ahogy az is egyre egyértelműbbé vált, hogy egy új európai háború esetén magyar vérrel kell majd megfizetni minden visszakapott földdarabot. Ez egyre jobban megosztotta mind magyar politikát, mind a katonai elitet. A helyzetet tovább bonyolította a Molotov-Ribbentrop paktum. A kommunista szovjet rezsimmel kötött egyezmény mind a politika, mind a tisztikar számára nehezen volt értelmezhető. Két nagy párt bontakozott ki: Teleki Pál miniszterelnök az eljövendő háborúban a magyar szerepvállalást a lehető legkisebb mértékűre korlátozta volna, hogy a Magyar Királyi Honvédség legütőképesebb csapatai megmaradjanak a háború végére. A cél az volt, hogy ne ismétlődhessen meg az 1918-1920 közötti katonai katasztrófa. Ezt az elvet képviselte Szombathelyi Ferenc tábornok is, aki 1936. augusztus 1. – 1938. október 1. között a Ludovika parancsnoka volt. A tisztikar egységének megőrzése érdekében szigorúan tiltotta mind az oktatóknak, mind a hallgatóknak a politizálást.

A másik politikai irányvonal a korlátlan német szövetséget képviselte. Alaptézise az volt, hogy az a nemzet kerül majd ki kedvező helyzetben a következő háborúból, amelyik minden támogatást a lehető leggyorsabban megad a német félnek, és így a háború utáni osztozkodásnál közelebb jut az asztalhoz. Ezt az elvet képviselte Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke.

A tisztikar tehát korántsem volt egységes. Ezen természetesen nem lehet meglepődni, hiszen rendkívül összetett képet mutatott a korabeli katonai elit összetétele is. A közel félezer fős katonai elit túlnyomó többségben polgári származású volt, csak 4-5 % származott arisztokrata körökből és hasonló arányban voltak a paraszti származásúak is.  Vallás tekintetében teljes egyenjogúság volt tapasztalható, mind keresztény, mind izraelita vallású főtisztek is szolgáltak a seregben. A többség állami támogatással végezte el a katonai tanulmányokat, és 49 % származott a trianoni Magyarország területéről. Egy tekintetben azonban szinte teljes mértékben közös múlttal rendelkeztek: 90 % szolgált a Vörös Hadseregben a Tanácsköztársaság idején.

Kárpátalja fegyveres megszállását érdekes módon Nagy-Britannia elfogadhatónak tartotta, amennyiben a Magyar Királyság megtartja semlegességét a következő háború során. Erről Teleki levélben biztosította a Londont, pedig komoly nyomásként nehezedett rá a német és olasz fél kényszerítése, hogy valljon színt, és kössön szövetséget a Tengelyhatalmakkal.

Mindezeket figyelembe véve egyértelmű, hogy nem volt elvárható az egységes nézet Lengyelország megtámadásáról. Teleki Pál miniszterelnök révén azonban a józanabb, megfontoltabb irány érvényesült, így hazánk megtagadta a német csapatok átengedését az ország területén, ugyanakkor befogadta a lengyel menekülteket. Komoly rizikót jelentett ez, hiszen Hitler mind a magyar, mind a szlovák félnek megemlítette a bécsi döntés esetleges revízióját. A fiatal szlovák állam kapott is az alkalmon: elsőként csatlakozott szövetségesként a lengyelországi hadjárathoz a németek oldalán. Amikor a német fél 1939. szeptember 9-én a Kassa-Nagyszalánc közötti magyar vasútvonal használatát kérte a Magyar Kormánytól, erre komoly katonai indoka nem volt. Az akciónak inkább politikai célja volt: kiugrasztani a nyulat a bokorból, és a nyugat felé bizonyítani a Magyar Királyság német-olasz elkötelezettségét. A Teleki-kormány azonban kitartott a semlegesség mellett. Szeptember 17-én tárgyalásokat kezdett a lengyel féllel a lengyel fegyveres erők átmenekítéséről, melynek köszönhetően szeptember 18-án megnyíltak a magyar határok. A szovjet támadás felgyorsította az összeomlást. 1939 őszén közel 75000 lengyel menekültet fogadott be hazánk, melynek harmada Franciaország felé utazott tovább, hogy ott folytassák a fegyveres harcot az újjá alakuló lengyel hadsereg keretei között.

A Magyar Királyság tehát, annak ellenére, hogy a mérsékelt párt és a német barát párt is tudta, Hitler támogatása nélkül lehetetlen a további revízió, szembe ment a német akarattal. Ekkor még elkerülhető volt, hogy hazánk idő előtt ismét nagy háborúba sodródjon. A gyors német sikerek azonban kisiklatták a megfontoltan politizáló párt mozdonyát.

 

dr. Németh Balázs

NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék


Címkék: Főoldali hír 2019