Furcsa sorsdöntőnek tekinteni egy olyan összecsapást, mely magyar oldalon mindössze hét, császári oldalon pedig csak kétszáz fős veszteséggel járt. Érdemes ezért áttekintenünk azt a folyamatot, mely a hadászati jelentőségű csaták sorába emeli a Velencei-tó partján vívott küzdelmet.
1848 tavaszán a birodalom közben forrongott, a Habsburg-ház stabil pillérjei egyre labilisabbá váltak. A közvetlen veszély azonban nem Bécs felől, hanem a délvidék felől érkezett. 1848. március 23-án az uralkodó Josef Jellasics bánt nevezte ki a horvát főhadparancsnokság élére, aki a dinasztia önjelölt megmentőjének szerepét magára vállalva megtagadta az engedelmességet a magyar hadügyminiszternek. Az április törvények ugyanis nem rendezték megfelelően a főhadparancsnokságok, az udvari haditanács, valamint a magyar hadügyminisztérium felelősségi köreit. Bár a magyar kormány fősége a Magyar Királyság területén állomásozó császári-királyi csapatok felett megkérdőjelezhetetlen volt, a bán aknamunkáját, ellenállását a kamarilla messzemenően támogatta. Ugyan az uralkodótól arra hivatalos paranccsal nem rendelkezett, szeptember 11-én átlépte csapataival a Drávát azt tervezve, hogy Pest felé vonulva erőszakkal teszi helyre a rebellis, szeparatista magyarokat.
A betörés új, szinte feloldhatatlan helyzetet teremtett. A Béccsel megromló viszony, valamint Jellasics támadása megrengette a magyar belpolitikát. Egyértelművé vált, hogy a március-áprilisban elért eredményeket immáron csak fegyverrel lehet megvédeni, és olyan csapatok ellen kellett fordulni, amelyek ugyanazt az egyenruhát viselték. Jellasics betörése ellen való fellépés ugyanakkor nem tűnt egyértelműen a királlyal való szembefordulásnak, hiszen Ferdinánd június 10-én megfosztotta mindent tisztségétől a horvát parancsnokot, aki a magyar kormányt azzal vádolta, hogy az megpróbálja a Magyar Királyságot leválasztani a birodalomról.
A nyár folyamán az udvar megpróbált közvetíteni a horvát és magyar fél között, de a Batthyány miniszterelnök és Jellasics között folytatott tárgyalások meddők maradtak. A király – Zsófia főhercegnő sugalmazására – szeptember 4-én visszahelyezte Jellasicsot, a „Habsburg ház egyetlen reményét” minden pozíciójába, aki ekkorra már megszállta Fiumét. A polgárháború elkerülhetetlennek tűnt, mely felelősségét Batthyány már nem kívánta viselni, ezért még aznap lemondott a miniszterelnökségről, melyet azonban a nádor nem volt hajlandó elfogadni. A kormány a toborzás felgyorsítása mellett tört pálcát, miközben Jellasics 48 000 határőrből és horvát felkelőből álló hadereje 48 ágyú kíséretében a Balaton déli partján, Karl Roth vezérőrnagy tartalék hadosztálya 9100 fő gyalogsággal, 12 ágyúval, egy átállt vértes ezreddel, és négy század, szintén átállt svalizsérrel Pécsen keresztül észak felé haladt a főváros felé.
Szeptember 16-án megalakult Kossuth vezetésével az Országos Honvédelmi Bizottmány, mely hihetetlen erőfeszítéssel szeptember végéig újabb 16 000 főnyi katonaságot volt képes mozgósítani. A hadsereg létszámnak gyors növelését segítette Batthyány újoncozásról szóló rendelete, mely szerint minden 127 lakos után két újoncot kellett kiállítani lehetőleg önkéntesként, de ha önkéntes nem adódott, sorshúzással vagy erőszakkal kellett összefogni a szükséges embermennyiséget.
A hadrakelt magyar haderő főparancsnoka István nádor lett, aki a Habsburg család Lotharingiai ágához tartozott. Édesapja, József nádor nagy közmegbecsülésnek örvendett a reformkori vívmányok támogatásának köszönhetően. Az udvar azonban fondorlatos tervet eszelt ki kimenekítésére. Az uralkodó szeptember 16-án kelt levelében azt a parancsot adta neki, hogy kezdeményezzen béketárgyalásokat Jellasiccsal, de eredményre ne jusson, s utána azonnal térjen vissza Bécsbe. A tervezett találkozó a Balaton vizén, a Kisfaludy gőzösön történt volna, de sohasem valósult meg. A fiatal Habsburg hajója vagy a sekély víz, vagy Jellasics ágyúzása miatt nem tudott kikötni. A nádor visszatért Budára, majd Bécsbe menekült. A hadsereg főparancsnok nélkül maradt.
Az Udvar helyette új tisztségviselőt küldött a városba. Ferdinánd Franz Philipp von Lamberget nevezte kis ideiglenes nádornak, valamint Magyarország katonai főparancsnokának. Lamberg szeptember 28-án érkezett a fővárosba és azonnal felkereste Batthyány irodáját, hogy felvegye a kapcsolatot a magyar kormánnyal. A pesti és budai nép azonban felismerte a gyűlölt Udvar megbízottját és meglincselte őt a Duna két partját összekötő hajóhídon. Az Udvar és a magyar kormány viszonya immáron kibékíthetetlenné vált.
Jellasics megállítására összesen 27 000 katona, illetve 80 ágyú állt rendelkezésre. A honvéd csapatok parancsnokai szeptember 28-án a sukorói református templomban tartották haditanácsukat, melyen fontos döntés született: a hadsereg főparancsnokává Móga János altábornagyot választották. Móga nem volt már fiatal ember. A napóleoni háborúk idején főhadnagyi rendfokozatban szolgált, az 1809. évi wagrami csatában súlyos sebet is kapott, aminek következtében nehezen mozgott élete végéig. Leszerelt, majd 1813-ban reaktiválták századosi rendfokozatban. Altábornagyi kinevezését 1848. júniusában vehette át, immáron a magyar kormánytól.
A túlerőben lévő ellenséggel szemben a szívós védelem tűnt megfelelő taktikának. Móga a Pákozd-Sukoró-Pátka vonalon bontakoztatja szét harcrendjeit. A jobb szárnyat Milpökh ezredes, a centrumot Holtsche vezérőrnagy, a főerőt képező jobb szárnyat pedig Répásy ezredes vezette.
Jellasics harcrendjei látszólag kedvezőbb pozícióból indíthatták a küzdelmet. A bán terve egyszerű volt: átkarolni és megsemmisíteni a magyar jobbszárnyat, majd egy erős lökéssel kivetni az állásából a centrumot, a maradék erőket pedig bekeríteni, majd a Velencei-tóba szorítani. A bán támadása az előzetes terveknek megfelelően indult, azonban a rohamok sorra elbuktak a magyar csapatok tüzében. A jobb szárny elleni támadás messze nem érte el a kitűzött célt, mikor a türelmét vesztett bán a centrum elleni támadást is megindította, mely szintén összeomlott a védekező magyar csapatok tüzében. Bár a horvát csapatok minimális veszteséget szenvedtek, Jellasics tűzszünetet kért Mógától és a visszavonulás mellett döntött, és meg sem állt az osztrák határig.
Móga a győzelmet nem igyekezett kihasználni, így Jellasics rendezetten vonulhatott vissza nyugat felé. Győrnél leváltak csapatairól az irreguláris részek, melyek visszatértek Horvátországba. Ő maga a határőr és egyéb csapatokkal Bécs felé menetelt tovább.
Az udvar és a Magyar Királyság közötti szakadék immáron áthidalhatatlanná vált. A teljes politikai szakítás október 3-án történt meg, mikor az uralkodó feloszlatta az országgyűlést, semmissé tette a magyar kormány rendelkezéseit, és új miniszterelnököt nevezett ki. A magyar hadvezetés azonban ekkor már kész volt a harcra, s a sikeres háború esélyeit tovább javította az október 6-án kitört újabb bécsi forradalom. Roth tartalékhadosztálya egy nappal később tette le a fegyvert Ozoránál, de a háború még nem dőlt el. Az Udvar Olmützbe menekült, hogy ott gyógyítsa sebeit, és felkészüljön a visszavágásra.
Függetlenül attól, hogy a felek milyen veszteségeket szenvedtek, a pákozdi győzelemre nem tudunk máshogy tekinteni, mint fényes katonai győzelemre. De ez nem egyszerűen a fegyverek diadala volt, sokkal inkább a nemzet összefogásának ékes bizonyítéka. Méltán tekinthetjük ezért hadászati jelentőségű, igazi döntő csatának.
dr. Németh Balázs
NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék
A hírben felhasznált képek:
Zalder, F. (artist), Rauh, J. (lithographer) - https://repository.library.brown.edu/studio/item/bdr:247480/, Közkincs, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=8183646
Work of original author - Hungarian Wikipédia, GFDL, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=8706247
Csanády - Hungarian Wikipédia, GFDL, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=8711722