Az 1956-os forradalmi események emlékezete

A huszadik századi magyar történelem bővelkedett tragédiákban. A második világháború után az ország a Szovjetunió érdekszférájába került, amely az élet minden szegmensét évtizedekre meghatározta. A sztálini terror hazai, „magyarosított” változata, a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett korszak embertelenségével ezek közül is kiemelkedik. A régi rend prominenseinek, vagy éppen az új rend ellenségeinek kikiáltottak boszorkányüldözése, az internálások, a munkatáborok brutalitása és az Államvédelmi Hivatal kegyetlenkedései közepette vontatottan zajlott az ország háború utáni újjáépítése.

A szovjet-jugoszláv viszony elmérgesedését követően hazánk frontországgá vált, és az 1940-es évek végétől megkezdődött a felkészülés a déli szomszédunk elleni esetleges háborúra, amely a déli védelmi rendszer, vagy gúnynevén a „Rákosi Vonal” építésében csúcsosodott ki. Ez, és az adottságokat figyelmen kívül hagyó erőszakos iparosítás, az erőltetett hadsereg fejlesztés, megroppantották az ország gazdaságát – az életszínvonal zuhanni kezdett. Enyhülést csak a Sztálin halálát követő néhány év jelentett, amely Nagy Imre első miniszterelnökségét és Rákosi bukását hozta.

1955-ben Ausztria semleges országgá vált, az ottani megszálló erők pedig hazánkba települtek, immár a Varsói Szerződés szövetséges katonáiként. A következő év mozgalmasnak ígérkezett: a francia és brit erők az ifjú Izrael állammal karöltve 1956 őszén háborút kezdtek Egyiptom ellen, amely a Szovjetunió számára szabad kezet biztosított, hogy erőt demonstráljon saját érdekszférájában. Kezdetben ez a belpolitikai válságba forduló Lengyelországra irányult, majd egyre inkább a Magyar Népköztársaság került a célkeresztbe.

Újra a hazai politikai közelébe került a kemény vonalas Rákosi, valamint Gerő, akiket az ország lakossága egy emberként elutasított, és követelték vissza a hatalomból kiszorított, mérsékelt reformer Nagy Imrét – az 1948-ban, koncepciós perben kivégzett Rajk László belügyminiszter újratemetése már százezres néma tüntetés hullámot hozott. Ebben a forrongó belpolitikai hangulatban alapították meg Szegeden a MEFESZT, amely az első igazi államtól független szervezet lett – ezzel közvetetten jelképévé vált az előző éra elutasításának. 1956. október 23-ra a lengyelekkel rokonszenvező tömegek szimpátiatüntetést szerveztek a Bem térre, amely rendszerellenes tömeg demonstrációvá alakult.

Az országban állomásozó szovjet erők, a Különleges Hadtest katonáit a tüntetések hatására Budapestre vezényelték. A megszálló erőket nem képezték ki karhatalmi feladatokra, így az erődemonstrációnak is beillő bevonulás tragédiába torkollott. Az idegen katonák mellett szervezetten csak az államvédelmi erők léptek föl, brutalitásuk pedig azonnal kiváltotta a nép heves ellenállását. Laktanyákból, rendőrőrsökről hol békés, hol erőszakos módon szerzett fegyverekkel a fővárosi lakosok – köztük nagy számban fiatalok – fölvették a harcot a szovjetekkel és az őket támogató ávósokkal, majd néhány napos, rendkívül véres küzdelemmel Budapest elhagyására kényszerítették őket. A harckocsik kivonulása a lakosságban a forradalom győzelmének illúzióját keltette. Tévesen azt feltételezték, hogy a megszállók az egész országot el fogják hagyni – a valóságban azonban csak újjászerveződtek a település határán kívül.

A néhány napos nyugalmi időszakot követően, az 1956. november 4-én megindított Forgószél hadművelet, és az abban részt vevő, Kádár János által Szolnokról jelképesen az országba behívott több tízezer szovjet katona egy hét alatt eltiporta a forradalmat Budapesten, majd néhány nappal később a még ellenálló hegyvidékeken is.

Az 1956-os eseményeket követően az országban csak hosszú évek múlva állt helyre a normális élet. A vezetőket, köztük Nagy Imrét és Maléter Pált 1958-ban kivégezték, mellettük több száz embert ítéltek halálra, sokakat életfogytiglanra. Több ezer embert nyomorítottak meg és börtönöztek be a bosszú nevében, miközben százezrek emigráltak. A karhatalmi erők a következő időszakban békés demonstrációkat provokáltak és sortüzek dördültek több városban is. A Magyar Néphadseregnek ebben a drámában a kollektív bűnbak szerep jutott, amiért egységei és vezetősége a forradalomban – amelyet ezután évtizedekig „ellenforradalomként” emlegettek – nem álltak egyértelműen a szovjetek mellé.

Az 1956-os események képei bejárták a világot, és kiváltották a nemzetek szimpátiáját, valamint megalkották a szabadság szerető, és azért a fél világot uraló birodalommal szembeszálló harcos kis nép narratíváját. Sajnálatos módon ez a szimpátia nem járt együtt kézzel fogható támogatással a nagyhatalmak részéről (igazi revansot csak a „melbourne-i vérfürdőn” győztes magyar férfi vízilabda válogatott tudott venni). A forradalom hatására azonban a szovjetek is belátták, hogy az életszínvonalat emelni kell, ez pedig hozzájárult a „gulyáskommunizmus” létrejöttéhez, és hazánkat a „legvidámabb barakká” tette a keleti blokkon belül. 

 

Szöveg: Harangi-Tóth Zoltán őrnagy

Fotók: Fortepan és Újkor.hu


Címkék: Főoldali hír 2019