1848 szeptemberében felgyorsultak a politikai és hadi események, melyek az uralkodóház és a Magyar Kormány közötti teljes kommunikációs válsághoz vezettek. Josip Jelačić támadása ellen való fellépés önmagában még nem jelentette a király elleni lázadást, hiszen a pozíciójából elmozdított horvát bán és zágrábi főhadparancsnok agressziója csak a kamarilla informális – ugyanakkor igen erős – támogatásával rendelkezett. Francz Philipp von Lamberg ideiglenes nádor és Magyarország kinevezett katonai főparancsnokának meglincselése, valamint a pákozdi diadal azonban tovább mélyítette azt az árkot, melyet a schwechati támadás immáron áthidalhatatlanná tett. Az udvar időt nyert, hogy újra rendezze sorait és megtervezze az itáliai és magyarországi helyzet pacifikálásának mikéntjét. Az első és legfontosabb kérdés az uralkodói hatalom tekintélyének visszaállítása volt. V. Ferdinánd közel sem volt uralkodói alkat. Szerény képességei messze nem voltak elegendők ahhoz, hogy értse, érezze a forradalmak forgatagát, célját. Helyette Metternich és a kamarilla kormányzott. Az uralkodóváltás kérdése már szeptember előtt foglalkoztatta az udvart, Habsburg-Lotaringiai Ferenc Károly főherceg, V. Ferdinánd öccse, azonban nem mutatott érdeklődést a császári és a királyi korona iránt, így helyette Zsófia Friderika bajor főhercegnővel közös első szülött fia, Ferenc József lépett előre az utódlási listán. Az ifjú főherceg 1830. augusztus 18-án született, így 1848. augusztus 18., a fiatal trónörökös nagykorúsága előtt az uralkodóváltásról szó sem lehetett, utána pedig a forradalmi események hátráltatták a folyamatot. V. Ferdinánd lemondására – vagy inkább lemondatására – még várni kellett. Az udvar és a Magyar Kormány végleges és hivatalos szakadását az október 3-i uralkodói manifesztum pecsételte meg, mely visszavonta az áprilisi törvények vívmányait, és semmissé tette a kormány rendelkezéseit. Nem könnyített a helyzeten az október 6-án kitört újabb bécsi forradalom sem, melynek köszönhetően az udvarnak ismét menekülnie kellett, ez alkalommal Olmützbe. Alfred zu Windisch-Grätz táborszernagy uralkodói teljhatalom birtokában pacifikálta a helyzetet: letörte a forradalmat és az összes Itálián kívüli hadak főparancsnokaként Schwechatnál megverte a magyar seregeket is. Elérkezett hát a várva-várt pillanatnyi nyugalom, mely lehetővé tette Ferdinánd elmozdítását. Az eseményre 1848. december 2-án került sor az olmützi érseki palota dísztermében. A Szent Koronát természetesen nem helyezték Ferenc József fejére, így Magyarország számára nem volt legitim uralkodónak tekinthető. A koronát és koronázási jelvényeket ekkor a kormány Budán őrizte, és bár időről időre elterjedt a hír, hogy osztrák kézbe kerültek, ez minden esetben téves információnak bizonyult. Az új uralkodó hiába ígért alkotmányt a birodalom egészének, a Ferdinánd által szentesített magyar alkotmányra nem esküdött fel, így nem érezte annak sem szükségét, hogy megfeleljen előírásainak. Mindez persze megfelelt az udvar igényeinek, hiszen így saját meglátásuk szerint mentesültek az április törvények alkotmányos kötelmeitől, vagyis V. Ferdinánd ígéretei alól. Magyarország királyává Ferenc József még közel két évtizedig nem válhatott. Ennek egyik legfontosabb objektív oka a korona hiánya volt. Szemere Bertalan vezetésével 1849. augusztus 23-án a Havasalföld felé menekülve ásták el a szent ereklyéket. Az udvar persze mindent megtett fellelése érdekében, de sikerre csak árulás útján juthatott. Wargha István 1848-as miniszteri tanácsos szerezte meg a lelőhely hollétét az emigráció tagjaitól, és adta át azt a császári hatóságoknak. Több sikertelen próbálkozás után 1853. szeptember 8-án lelték fel a ládát, mely tartalmát erősen megviselte a lápos vidék. Budára, majd Bécsbe szállították, majd szeptember 20-án visszatért a budai várpalotába. Az ifjú császár fejére azonban csak az 1867. évi kiegyezés után kerülhetett.
dr. Németh Balázs
NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék