A második világháború keleti hadszínterén bekövetkezett veszteségek pótlására a németek szövetségeseik segítségét kérték, így 1942 tavaszán megkezdődött a Jány Gusztáv vezérezredes vezette 2. magyar hadsereg alapjain egy új, ideiglenes szervezetű seregtest megszervezése. A hadsereg feladata a német déli támadási irányba tevékenykedő erők biztosítása volt, ennek megfelelően láttak hozzá a szervezéséhez. Igyekeztek a legéleterősebb, 20-as éveikben járó korosztályokat az ország későbbi védelmére visszatartani, így nagyszámú 30-40 éves tartalékost hívtak be katonának. Különösen igaz volt ez a csapattisztek szintjén, ahol azokat a fiúkat, akiket ekkor már gyorsított képzéssel avattak a Ludovika mögötti parkban, nagy számban egészítettek ki tanítók, és tisztviselők. Túlzás nélkül mondhatjuk tehát, hogy a hadsereg nem a fiúk, hanem az apák és férjek hadserege volt!
A 2. magyar hadsereg felszerelésekor a modern kézifegyverek felét, a páncélosok és a repülőgépek terén a lehető legjobb hazai fegyverzetet kapta, amelyet a németek saját mércéjük szerinti másodvonalbeli eszközökkel egészítettek ki – ígéreteik szerint ezt a műveleti területen korszerűbb eszközökkel pótólták volna, de a Sztálingrád környéki események alakulása folytán erre sosem került sor, az ígéret ígéret maradt. Az elmaradottság különösen érezhető volt a korszerűtlen páncéltörő eszközök és a tüzérség esetén, amely a hadsereg tragédiájának egyik okává vált.
A túlzottan rövid kiképzés és összekovácsolás után a körülbelül 207.000 fős hadsereg súlyos kezdeti harcok után, 1942 késő nyarán érkezett ki a Don térségébe. Ekkor főleg a kötelékében lévő, Veress Lajos által irányított, de a gyakorlatban vezérkari főnöke, Koszorús Ferenc által vezetett 1. páncélos hadosztályra támaszkodva megvívta az úgynevezett hídfőcsatákat, amelynek során a szovjet által birtokolt területek számát az urivi és a scsucsjei hídfőkre redukálták – ezek felszámolása végül sikertelen volt.
1942 őszére mind a repülő, mind a páncélos állomány elhasználódott, a sztálingrádi harcok kiszolgálása pedig leterhelte a szegényes vasútvonalat, így a magyar csapatok ellátása egyre inkább akadozott. A 2. magyar hadsereg így védelembe ment át, és egy közel 200 kilométeres terepszakaszt szállt meg Voronyezstől délre, a Don nagy kanyarulatának térségében. Itt ütközött ki a másik szervezésbeli hiányosság: azért, hogy papíron nagyobb erőt képviseljen a kiküldött hadsereg, a hadrendben két ezredes szervezetű dandárokat úgynevezett könnyű hadosztályra keresztelték – a németek viszont a három ezredes hadosztályokhoz mérten osztották ki a megtartandó terület nagyságát. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a könnyű hadosztály két ezred megszállta a Don partján kiépített tábori védműveket, de a második lépcsőre és tartalék kijelölésére nem maradt elegendő ereje. A védelem tehát a peremvonal védelmére korlátozódott, nem volt mélysége – a sajátos magyar trükközés később nagyban hozzájárult a tragédiához.
1942 végére a hadsereg váltáshoz készült, területén nagyszámú, gyengén fölszerelt katona tartózkodott. A -20/-40 fokos téli hideg beállta súlyosan érintette a lóállományt, amely a gyenge gépesítés miatt megakadályozta a peremvonal, különösen a tüzérség ellátását, amely az amúgy is földhöz szögezett gyalogságot utolsó támogatásától is megfosztotta.
A Vörös Hadsereg áttörte a tőlük délre állomásozó 8. olasz hadsereg állásait, majd 1943. január 12-én az urivi hídfőből felderítést kezdett a magyar állások ellen is – ez olyan sikeresnek bizonyult, hogy a harckocsikkal támogatott szovjet csoportok áttörték a magyar vonalakat és a nap végére kijutottak a védekező ezredek mélységébe. A felderítő vállalkozás áttöréssé szélesedett, mert a nagy számban bevetett harckocsik ellen a magyar 2. hadsereg nem rendelkezett megfelelő védelemmel!
Néhány nappal később a scucsjei hídfőből is megindult a támadás, amely a magyar hadsereg szétdarabolásának veszélyével járt. Jányi ekkor kérte mind a magyar mind a német elöljáróit, hogy engedélyezzék a hadsereg tartalék bevetését, vagy a visszavonását a Dontól, de ezt megtagadták tőle, amely a parancsnok számára feloldhatatlan dilemmát okozott – a harcászati helyzet, azaz a valóság és a kapott parancs közötti őrlődése pedig megbénította a hadsereg vezetését.
A végül megkapott engedély már későn jött. A hadsereg legészakibb, III. hadtestét elvágták a főerőktől, és végül a német visszavonulás fedezése során szétforgácsolódott. A visszavonulás során azonban hőstettek sokaságára került sor! Ilyen volt például az, ahogyan a kecskeméti katonák elhúzódó helységharcban tartották föl az előrenyomuló szovjeteket Osztrogorzsszk térségében, a harckocsizók önfeláldozása, amivel időt nyertek társaik számára, vagy a földre kényszerített repülősök ilovszkojei kitörése, de elmondható, hogy a megfelelő felszerelés és az ellátás hiánya miatt a nagyszámú modern páncélossal előretörő ellenség megállítása lehetetlen feladatnak bizonyult. Megállapítható, hogy a sok tízezer fős véres veszteség főleg az az első vonalban lévő csapatok állományából került ki, míg a túlélők főleg a hátrébb állomásozó kiszolgálók köréből kerültek ki.
Ilyen ellenséggel szemben Jány kétségbeesett hadsereg parancsa sem állíthatta meg a visszavonulást, a hadsereg fölbomlott. A hátravonulók a derékig érő hóban, a végtelen jégmezőkön keresztül gyalogoltak nyugat felé, miközben a fagy és a hideg legalább olyan végzetesnek bizonyult, mint a Vörös Hadsereg. A 2. magyar hadsereg kivonására 1943 tavaszán került sor – a veszteségek hírére azonban az ország számára a háború ekkor vált igazán valósággá.
Szöveg: Harangi-Tóth Zoltán őrnagy
Képek: Újkor.hu