Forradalom és megtorlás. Kifejezések, melyek rendre kötődnek egymáshoz, pedig nem lenne szükségszerű a bosszú. A láng ellobbanása után a parazsat, majd hamut a bölcs vezető engedhetné csöndben kihunyni. Az 1848-49. évi szabadságharc utáni megtorlására emlékezünk ma. Tizenkét tábornokra és egy ezredesre emlékezünk, olyan katonatisztekre, akik nem tértek ki sorsuk elől, és Aradon álltak puskagolyó elé, vagy a bitófák alá. Emlékezünk ma emellett hazánk első felelős miniszterelnökére, akinek életét ugyan azon a napon Pesten, a pesti Újépület bástyafala mentén oltotta ki a császári-királyi vadászkatonák sortüze. Ma elsősorban az ő áldozatukat azonosítjuk a megtorlással, és biztosak lehetünk benne, hogy amíg létezik Magyarország itt a Kárpát-medencében, rájuk emlékezni is fogunk. Az emberi természet azonban gyarló: zsolozsmaként soroljuk szent neveiket, de közben elfelejtjük, hogy a császári önkény messze több életet tört kerékbe 1848-49 után, mint nemzeti hőseink maroknyi csoportja. A fiatal, alig 18 éves császár nem rendelkezett azzal a bölcsességgel, mely a megbocsátáshoz lett volna szükséges, tanácsadói pedig vért kívántak az elszenvedett megaláztatások büntetéseként. Ferenc Józsefet egész életében elkísérte első uralkodási évének traumatikus élménye. Ha meglátogatjuk kései dolgozószobáját a Burgban, meglepő festményeket láthatunk ágya felett: középen Erzsébet császárné feketeruhás lovas alakja néz le ránk, két oldalán azonban a magyar szabadságharc két fontos eseménye látható: balra Alois Alnoch von Edelstadt ezredes halálát láthatjuk, miközben megkísérelte felrobbantani a Lánchidat, jobbra pedig Heinrich Hentzi vezérőrnagy halálát láthatjuk a budai Szent György téren. Ez a két kép nézett le minden este a munkamániás császárra, majd 1867-től magyar királyra élete végéig. Emlékeztették a katona helytállására, de biztos vagyok benne, hogy életben tartották évtizedeken keresztül a magyaroktól elszenvedett traumát is.
A megtorlás mértéke azonban sokáig kérdéses maradt. A bécsi minisztertanács az ifjú uralkodó vezetésével többször vitatta a kérdést, míg a végső eredmény megszületett 1849 augusztusának végén: az uralkodó lelkes egyetértésével Julius von Haynau táborszernagy szabad kezet kapott, hogy erőszakkal fojtsa el az újabb felkelés írmagját is. Az október 6-i kivégzések azonban messze nem érték el hatásukat, sőt, nemzetközi felháborodást keltett a barbár tett.
Változatos büntetéseket róttak a volt honvédekre, állami tisztviselőkre. A büntetés súlyosságát persze befolyásolta, hogy milyen súlyú szolgálatot vállalt az elítélt. A két legfontosabb dátum a súlyosság megítélésében az 1848. október 3-i uralkodói manifesztum magyarországi kihirdetése, mely visszavonta az áprilisi törvényeket és a kormány mandátumát, valamint az 1849. április 14-i trónfosztás voltak.
A halálraítéltek bűne felségárulás, és/vagy lázadás volt, melyből az utóbbi jelentette az enyhébb büntetést, a golyó általi halált, míg az előbbi a köztörvényes bűnözők esetében használatos akasztást. Haynau szabad kezet kapott: az eljárásokat a lehető leggyorsabban lefolytatta, és a halálos ítélet végrehajtásához nem kellett Bécs jóváhagyására sem várnia.
A halálos ítélet után az egyik legkegyetlenebb büntetés a sáncfogság volt, mely során az elítéltnek kemény kényszermunkát kellett végeznie, miközben életét spártai körülmények között tengette, vasbilincsben. Ezt alhadnagynál alacsonyabb rendfokozatok esetében alkalmazták, de az igazodási pontot természetesen nem a honvédseregben megszerzett, hanem a császári-királyi hadseregben eredetileg megszerzett rendfokozat jelentette. Ennél enyhébbnek, emberségesebbnek volt tekinthető a várfogság, melyet viselhetett vasban vagy vas nélkül az elítélt. A várban töltött rabsors nehézsége nagymértékben függött a várparancsnok jóindulatától. A megtorlás persze nem csak a személyes szabadság elvesztését jelenthette. A vagyoni ellehetetlenítés éppúgy a gyakorlat szerves része volt. A lázadók és családjuk vagyonának elkobzása és a Kossuth-bankók bevonása, be nem váltása sokakat nyomorított meg. Mindemellett 40-50.000 honvédet kényszersoroztak a császári hadseregbe, ahonnan sokuk csak 1857 után térhetett haza. A császár ezzel két legyet ütött egy csapásra: kiképzett katonákra tett szert, miközben eltávolította Magyarországról azokat a tiszteket, altiszteket, közkatonákat, akik egy esetleges új felkelés esetén a hadsereg gerincét képezhették volna. A kisebb vétségeket vesszőzéssel, botozással torolták meg, de ismerünk számos esetet, mikor a császári csapatok elleni fellépés miatt egész falvakat, községeket büntettek meg.
A bresciai hiénát először 1849. október végén kötötték pórázra: a kivégzések felfüggesztésével megkezdődött a lassú enyhülés folyamata, melynek fontos jele volt, hogy a császár 1850 nyarán menesztette is a véres kezű táborszernagyot. Az első amnesztia rendelet 1854-ben jelent meg, majd két év múlva követte azt egy újabb, majd 1858-59-ben szinte az összes politikai fogoly hazamehetett. Az amnesztia hirdetéssel párhuzamosan az elkobzott vagyon is visszakerülhetett a családokhoz. Az emigránsokkal már nem volt ennyire engedékeny a rendszer, ők csak 1867 után térhettek haza. Egyetlen honvédtisztről nem rendelkezett azonban egyik amnesztia rendelet sem, Görgei Artúr tábornokról, akit Klagenfurtba internáltak. A klagenfurti térparancsnok szinte saját hatáskörében döntötte el, hogy Görgei is hazatérhet. Kossuth Lajos ugyanakkor nem élt az amnesztiával, hiszen azt az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalos külképviseleteinél lehetett kérvényezni, ez pedig az államforma elismerését jelentette volna az örök forradalmár számára.
18 év tehát a teljes megtorlás időszaka, mely nem teljesítette az eredeti elvárásokat. A magyar nemzetet nem törte kerékbe, a szabadság eszméjét nem fojtotta el. A lassú enyhülés oka sem elsősorban a magyar nép iránt érzett rokonszenv volt, sokkal inkább a birodalom nagypolitikai szerepének csökkenése egyengette a kiegyezés felé vezető utat Bécs számára.
dr. Németh Balázs
egyetemi adjunktus
NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék
Képek forrásai:
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/cd/Aradi13.jpg