   |
„A történész célja nem lehet más, mint a dokumentált hitelességre való törekvés. A harcokban részt vett túlélő beszélhet hősies helytállásról, a magyar katonai ősi erényeiről. A politika minősítheti a háború poklát elszenvedetteket hősöknek vagy áldozatoknak, s tetteiket, cselekedeteiket felhasználhatja, kisajátíthatja saját céljaira. A történelem kutatóját azonban más szempontok kell, hogy irányítsák.” írja Szabó Péter, a doni katasztrófa egyik legfontosabb hazai kutatója történészi hitvallásáról. Hisszük, hogy ennek a gondolatnak kell vezérelnie minden kutatót, különös tekintettel olyan fontos események feldolgozására, melyek a mai napig befolyásolják identitásunkat, nemzettudatunkat, történelmünket.
A doni vereség története bővelkedik politikai és katonai kudarcokban, de sikerekben, kitűnő katonai helytállásokat is tetten érhetünk, melyek fontos részét kell képezzék a tiszti értékrend kialakításának ma is. A tisztek, közkatonák és munkaszolgálatosok személyes történetei ugyanakkor olyan morális kérdéseket vetnek fel, melyek még sok évtizeden keresztül biztosítanak majd témát a kutatóknak, elmezőknek.
A doni hadsereg kudarcának okát nem kereshetjük csak a külső körülményekben. A vereségért nem csak az orosz túlerő volt felelős. Az a hadsereg, melyet elsősorban a kisantant országai ellen fejlesztettek, nem varázsütésre került a Szovjetunióba, hanem egy hosszú, politika által kikövezett kényszerpálya vezette ahhoz a feladathoz, melynek megoldásához sem megfelelő ismerettel, sem megfelelő felszereléssel, sem megfelelő emberanyaggal nem rendelkezett.
Az a politikai kényszerhelyzet, mely a határrevíziók miatt már fennált Jugoszlávia megtámadásakor és a Szovjetunió elleni hadjárathoz való csatlakozáskor 1941-ben, feszítő kötelezettséggé vált az év végére. Ribbentropp és Keitel 1942. januári látogatásai előre vetítették, hogy a magyar haderőre a lehető legnagyobb arányban számít a német fél az orosz ellen. Nehéz dilemma előtt állt a politika és hadvezetés, hiszen a haderő színe javát az ország védelmére és a revíziós eredmények megvédésére is szükséges lett volna tartalékolni. A megoldás szükségszerűen nem lehetett teljes. Ennek köszönhető, hogy bár a 2. magyar hadsereg a rendelkezésre álló legjobb felszerelést kapta, az még a német fegyverátadásokkal sem volt elegendő a feladat teljesítéséhez. Az ikreződés útján létrehozott alakulatokat nagytöbbségben tartalékos állománnyal, jelentős számban túlkoros – sokszor már családos – katonákkal töltötték fel.
Dr. Somorjai Lajos katonaorvos már 1942. áprilisában ezt írta naplójába: „Egyszerűen kikerülhetetlen kényszer folytán megyünk oda, ahova kell; kötelességet tenni. Csak arra kell gondolni, hogy valamennyi tartalékos orvos 35-40 éves, egy kivételével kisgyermekes családapa. Lóg valamennyiünknek az orra, aki teheti, szívesen kimaradna; a szívünk otthon maradt.”
Tovább tetézte a gondot, hogy a hadosztályok hadrendjébe nem három, hanem kettő gyalogezred tartozott, ezt figyelmen kívül hagyva azonban olyan hosszú védelmi vonalat kellett tartani, mely még a három ezredes hadosztályoknak is kihívás lett volna. A mozgósított csapatok állománya mindössze hat hetet kapott a felkészítésre, összeszoktatásra. Mindezeknek köszönhetően a katonák harci morálja már a kitelepüléskor sem volt magas, ahogy pedig az előretörésben és a hídfőcsatákban kifáradt hadsereg találkozott a kegyetlen orosz téllel, az állomány jelentős részén a fásultság, félelem vett erőt.
Nem csak az élőerő és a nehézfegyverek mennyisége és minősége volt alacsony az arcvonal hosszához képest, de az állások kiépítése sem felelt meg a feladatnak. Koppányi Sebestyén főhadnagy így írt erről: „Az állások kiépítéséhez az anyagutánpótlás csak döcögött, különösen a faanyag, mely a bunkerekhez rendkívül fontos volt, érkezett igen kis mennyiségben. De nehéz lett az élelmezés is. Nappal szinte lehetetlen volt az élelmiszert kiszállítani az állásokba, általában éjszaka folyt a kiszállítás. A védőállások gyenge volta, az éjszakai étkeztetés ás munka, a nappal is lehetetlen pihenés az embereket rendkívül igénybe vette, kimerítette. A hangulat egyre súlyosabb lett. De nem kis mértékben jelentkezett a téltől való félelem a maga valóságában is, hiszen a ruházat, mely akkor velünk volt, az orosz őszre sem volt megfelelő, nemhogy a télre.”
Ahogy az időjárás romlott, úgy váltak egyre gyakoribbá a kimerüléses halálesetek, melynek oka a megerőltető szolgálat mellett az ellátás gyengesége volt. A szombathelyi III. hadtest egyik orvosa szerint „az emberek erősen lesoványodtak, gyengék, apáthiásak.” A soproni ezred katonáinak „30%-ánál a félelemérzet gyakori és lelki fásultság tapasztalható.” A hadbiztos szerint a ruhaneműek 25-70%-a teljesen elhasználódott állapotban volt.
Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke december 27-én adta ki baljóslatú parancsát: „Legfőbb Hadurunk elrendeli: ellenséges támadás esetén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell. Visszamenni senkinek sem szabad. Nincs hátra, csak előre van.” Jány Gusztáv vezérezredest, a hadsereg parancsnokát fosztotta meg attól a döntési szabadságtól, mely a felelős katonai vezetés szükséglete lenne.
A végzete felé rohanó hadsereg sorsa már akkor megpecsételődött, amikor a három orosz hídfőből csak egyet sikerült felszámolni. A januári támadás a kegyelemdöfést adta meg, az 1942-ben létrehozott szovjet Voronyezsi Front éppen a gyenge láncszemeket, a magyar, olasz és román védelmi vonalakat tervezte támadni, hogy teljessé váljon a sztálingrádi bekerítő hadművelet.
Az áttörés, és az azt követő szervezett, vagy szervezetlen visszavonulás szélsőséges reakciók teljes palettáját hozta ki munkaszolgálatosokból, katonákból, tisztekből. A katonai helytállás, önfeláldozás kitűnő példáit láthatjuk. Ilyen példával szolgál nekünk Lévay Sándor, 23 éves hadnagy, a komáromi 6. tüzérezred 1. ütegének parancsnoka, aki január 14-én utolsó jelentésével magára kérte a tüzérség tüzét, miután többször megtagadta a visszavonulási parancsot. Addig maradt állásában, amíg bajtársainak segítséget tudott nyújtani. Ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Gyerekek, nagyon fontos, már csak ketten élünk a figyelőtisztesemmel. Összesen két kézigránátunk van és két pisztoly. Az oroszok teljesen körülfogtak. Három percen keresztül lőjétek a figyelőmet, ahogy csak bírjátok, akkor megpróbálunk kitörni. Ha nem sikerül, Isten veletek!”
Kitűnően helyt álltak földön rekedt repülőink is. A 2. repülő dandár parancsnoksága és a hadsereg parancsnokság Ilovszkoje körzetében rendezkedett be körkörös védelemre, melynek gerincét 750 repülő katona adta minimális nehézfegyverzettel. A földi harcra megfelelően ki nem képzett csapatok több napig tartották a helyiséget, biztosítva az Osztrogozsszk felől visszavonuló csapatok útját, és a bekerítésből csak 19-én délben kíséreltek meg kitörni. Ez azonban csak az oszlop egy részének sikerült. A kísérletben életét veszítette Csukás Kálmán vezérkari alezredes, a város körvédelmi parancsnoka. Helyét Heppes Aladár százados, a legendás repülőtiszt vette át, aki együtt tartotta csapatát, kivezette a repülőket a bekerítésből, és saját alárendeltjei mellett számos más egységektől lemaradó katonát mentett meg a biztos haláltól.
Hosszan sorolhatnánk az önfeláldozás, hősiesség példáit, de számos olyan esettel is találkozunk, melyek nem ítélhetőek meg a katonai szabályzatok paragrafusai által, s melyek felett ma már nincs jogunk ítélkezni, feladatunk csak az lehet, hogy a lehető legnagyobb pontossággal mutassuk be e cselekedeteket. Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok és Stomm Marcel altábornagy, hadtestparancsnok példáit még sok évtizeden keresztül fogjuk elemezni multidiszciplináris eszközökkel.
Jány megpróbálta menteni hadseregét. Tudta az áttörés után, hogy a védelmet csak akkor lehet újjá szervezni, ha a csapatokat visszavonják, de mivel a visszavonulás elrendelésére saját pozícióját nem érezte elegendőnek, a magyar, illetve német hadvezetéstől várta a parancs megerősítését. A német fél Hitler utasítását erősítette meg, vagyis, hogy az utolsó emberig ki kell tartani, míg Horthy Miklós és Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök is csak sajnálkozni tudott, hogy a német döntéssel szemben nem tehetnek semmit. Jány január 17-én adta ki a visszavonulási parancsot felső megerősítés nélkül, de Weich vezérezredes, a német B hadseregcsoport parancsnokának hallgatólagos jóváhagyásával. A késlekedés megfosztotta a parancsnokot a hadsereg egységben történő vezetésétől.
Ennek a belső konfliktusnak lett eredménye hírhedt január 24-i hadparancs, mely szerint:
„1. A 2. magyar hds. elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.
Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét meg tette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszített fejnélküli gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hds. és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.
2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.
3. A rendet és a vas fegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt, vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyítsa.”
Nagyapám, az 1. felderítő zászlóalj szakaszvezetője, fejből tudta az első sorokat élete végéig. Soha nem tudta ezt megbocsátani neki, még annak ellenére sem, hogy 1943. március 12-én Jány a különleges viszonyok között elrendelt intézkedést 30. számú hadseregparancsával hatályon kívül helyezte. Pedig katonai erényeknek nem volt híján a parancsnok: gyakran ment ki az első vonalba még az áttörés előtti időszakban is, ahol meg is sebesült. Az áttörés után pedig szívesen vett részt személyesen is kiserejű vállalkozásokban, melyek eredményeiről lelkesen mesélt. Kétségtelenül nem a hadseregparancsnok feladataköre. A halált kereste, vagy egyszerűen visszatért a hadművészet azon szintjére, melyet harcászattanárként maga is oktatott a Ludovikán? E kérdések megválaszolása túlmutat a történész kompetenciáján.
Második érdekes kérdésünk Stomm Marcel altábornagy, a III. szombathelyi hadtest parancsnokának példája. A hadtest az arcvonal északi részén, a 2. német hadsereg jobbszárnyán foglalt állást, és utolsóként tartott ki a Don mellett, fedezve a német és magyar csapatok visszavonulását. A bekerített hadtest helyzete január végére tarthatatlanná vált, sem magyar, sem német vonalak felől nem érhette el utánpótlás. A parancsnok február 1-én, kilátástalan helyzetben hozott szokatlan döntést, és feloszlatta hadtestét:
„A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat törni nyugat felé azon az orosz hadseregen keresztül, amelyet a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek áttörni. E parancsot én nem tudom nektek továbbadni, mert nincsen értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei tíz tölténnyel puskánként, üres gyomorral tehetetlenül pusztuljanak el.
…
Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.
A Magyar Haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni a hős fiaira, akikhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben.
Isten Veletek, Magyar Honvédek!”
Helyesen cselekedett? Mikor kell, mikor lehet megtagadni a parancsot? A kényelmes íróasztal mellől, fűtött szobából ezt megítélni igen nehéz, ha nem lehetetlen. Engedjék meg ezért, hogy Perjés Géza hadtörténészt hívjam segítségül, aki fiatal tisztként maga is megjárta a Don poklát. 1966-ban Stomm kérte fel levélben, hogy barátja ítélkezzen felette. A tiszttárs és barát, aki egyszerűen Marci Bátyámnak szólította a volt hadtestparancsnokot, nem oldozta fel, de nem is ítélte őt el. A szolgálati szabályzat két fontos kötelességére alapozva vizsgálta Stomm felelősségét, vagyis megtett-e mindent a feladat teljesítése érdekében, valamint megtett-e mindent alárendeltjeiért, gondoskodott-e róluk a legvégsőkig, akár saját biztonságának kockáztatásával is. Az egyik pont értelmezhető a szabályzatok alapján, a másik azonban már erkölcsi kérdés, és így szükségszerűen teret enged az szubjektivitásnak. Perjés szerint a parancsnok elment a legvégsőkig, és a hadtestet csak akkor oszlatta fel, amikor a vezetésre már semmilyen lehetősége nem volt. S bár a szolgálati szabályzat szerint a feloszlató parancsot kiadni helytelen volt, erkölcsi szempontból azonban megérthető.
Két parancsnok, két parancs, két sors és két halálos ítélet. Jány Gusztávot a Népbíróság halálra ítélte, melyet 1947. november 26-án hajtottak végre. Stomm Marcel orosz fogságba került, majd hazatérte után 1951-ben a Budapesti Katonai Törvényszék halálra ítélte, de ezt nem hajtották végre. 1954-ben szabadult, hogy haláláig kitelepítettként éljen. Míg Jány megítélése tiszttársai között mindig is kettős maradt, Stomm esetében tisztább volt a helyzet. Perjés jó szívvel írhatta neki, hogy „tisztjeid és katonáid előtt tisztán állsz, sőt kimondott nimbusz övez. Ez viszont mindennél többet jelent és azt bizonyítja, hogy becsületeden nem esett folt.”
A 2. magyar hadsereg doni küzdelmei és az azt megelőző politikai folyamatok elemzése különösen fontos, hiszen intő példát mutatnak arról, hogy a politika által indított spirál milyen katonai katasztrófához vezethet. A doni küzdelmekben becsületesen helytálló tisztek, közkatonák, munkaszolgálatosok példamutatása ugyanakkor megerősíti, hogy a jól felkészített katona szélsőséges, előtte ismeretlen viszonyok között is képes megállni helyét. Ne feledjük, hogy a katonai vezetőnek krízishelyzetben olyan döntéseket is meg kell hoznia, melyek esetében a szabályzat nem ad pontos útmutatást. Ilyenkor a tiszt nem hagyatkozhat másra, mint saját erkölcsi érzékére, ez pedig nem táplálkozhat másból, csak helyes tiszti értékrendből és magas szintű műveltségből, olyan értékekből, mely kialakítása a mai tisztképzés feladata is.
Dr. Németh Balázs
egyetemi adjunktus
NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék