Budapest ostroma és a kitörés

 

 

Február 11-én emlékezünk meg a második világháború egyik számunkra különösen tragikus eseményéről, a Budapest több hónapos, pusztító ostromáról és a végén bekövetkezett kitörési kísérletről. Ez az esemény hagyományosan a lezárásának tekinthető az 1944. október végén indult, és a magyar főváros birtoklásáért vívott harcoknak, amely során a szovjet Vörös Hadsereg nagy erőkkel, háztól-házig tartó helységharcban számolta fel a magyar és német csapatok védelmét, elhárítva eközben több, az ostromgyűrű feltörésére indított felmentési kísérletet is.

A német hadvezetés a magyar fővárost 1944. őszén erőddé nyilvánította, azaz a megtartását minden körülmények között elvárta a védőktől. Ennek oka elsősorban Budapest fontos csomóponti szerepéből, illetve a bécsi irány lezárásában és az ellenség feltartásában keresendő, de a harcoló felek egyike sem nélkülözte a presztízs és propaganda célokat sem. Ezek együttese, tehát a katonai hadműveleti és a stratégiai célok elérésért zajló küzdelem a főváros és előterének teljes elpusztításával járt, és mind a harcolók, mind a civil lakosság köréből számtalan áldozatot követelt, amelynek következményeit a helyiek még jóval az arcvonalak elvonulása után is megszenvedték.

Katonai szempontból a kitörés túl későn indult, mert az ilyen műveleteket a felmentési kísérletekkel egy időben célszerű elindítani, amelyek ekkorra már lezárultak. Ebből következik, hogy a szovjetek teljes mértékben a februárra már csak egy szűk, budai területre bezárt védők felszámolására koncentráltak. A Gellért-hegy eleste után a védők a Budai Várba szorultak. Ekkor határozta el a parancsnok, Pfeffer-Wildenbruch német tábornok a megmaradt védősereg kitörését, amelyet egyéb erőforrások és támogatás híján főleg a meglepetésre alapozott. Ez az első hullámban megindulók részére biztosított némi előnyt, de az őket követők számára a szovjet tüzérségi tűzön való áttörés lehetetlen feladatnak bizonyult, és akik ennek ellenére megpróbáltak a Széll Kálmán vagy a Széna téren keresztül a hegyekig eljutni, szinte mind elestek, vagy súlyosan megsebesültek.

Maga a parancsot kiadó Pfeffer-Wildenbruch sem ezt az utat választotta, hanem az Ördögárkon keresztül igyekezett elmenekülni, amihez tábornoki rendfokozatától megválva, egyszerű legénységi katonának álcázta magát – sikertelenül, mert a hadifogságot és személyazonosságának felfedését elkerülni így sem tudta.  Különösen éles kontrasztokat tálalhatunk a magasabb parancsnoki magatartások között, ha a fenti történetet például Billnitzer Ernő tábornok, a magyar rohamtüzérek parancsnokának fogságba esésével vetjük össze, aki csapatait harcolva Perbálig vezette.

A kitörés tehát katonai értelemben véve későn történt, a siker esélye februárra nagyon lecsökkent, amelyet az azt elrendelőknek is tudnia kellett. Ennek ellenére kiadtak egy olyan parancsot, amely számos katona életét követelte, akik egyébként valószínűleg túlélték volna a háborút. Mindezekkel együtt, mivel a Budapestért vívott küzdelem jól megfogható, tragikus lezárási pontját jelenti, a kitörés dátuma megfelelő arra, hogy a teljes, hónapokig tartó csata összes veszteségére, az egyéni tragédiákra és hőstettekre, a szolgálatukat teljesítő katonákra és az ártatlan civil áldozatokra is méltóképpen megemlékezhessünk!

 

 

Szöveg: Harangi-Tóth Zoltán őrnagy

NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék

 

Fotó: Fortepan


Címkék: Főoldali hír 2021