Március 15-én az 1848-49-es forradalomra és szabadságharcra emlékezünk, a márciusi dátum azonban az 1848-as alkotmányos forradalom kezdetére utal. Az évek során sokszor hallottunk már az 1848 márciusban és az utána lezajló eseményekről, amelyek végül a világosi fegyverletétellel elvezettek a szabadságharc bukásáig. Ezért most inkább annak felvázolásával emlékezünk meg a forradalomról, hogy mi lett volna, ha a forradalom sikerrel zárul.
A történelemben a feltételes mód csak kivételes esetben értelmezhető. Én is egy ilyen értelmezésre teszek kísérletet, amikor a sikeres forradalom előidézte helyzet vázolásához azokat a gondolatokat hívom segítségül, amelyeket a forradalmat megelőző évek során hangoztattak az alkotmányos reformokat követelők Magyarországon.
A reformok indoklásaként Széchenyi István, a korszak meghatározó politikusa, későbbi közlekedési miniszter, úgy vélekedett a Stádium című munkájában (1833), hogy az „’emberiségnek egy nemzetet megtartani’ ez, és nem kevésb forog most kérdésben, s’ rajtunk áll ennek szerencsés eszközlése”. A „szerencsés eszközlés” útja pedig: „Hunnia minden lakosinak polgári létet adni!”. Széchenyi szerint minden nemzetnek természetes módon megvan a maga gyermek- és fiatalkora, illetve a megfelelő természetes fejlődés esetén ezt követően a férfikora. Ez a fejlődés, mellyel a nemzet közelebb kerül az emberiséghez és Istenhez, abban áll, hogy a társadalom kisebb részét megillető jogokat kiterjesztik az egész társadalomra. Ezen természetjogi gondolatmenet alapján követelték a magyarok a Hunniában élők számára olyan jogok kiterjesztését, mint a tulajdonjog, a törvény előtti egyenlőség joga, vagy a saját közéleti nyelvhez való jog, ami bizonyos függetlenséget is célzott a Habsburg birodalmon belül.
A függetlenség egy korlátozott formája mellett foglalt állást Szabó Béla, a reformkor kiemelkedő jogtudósa is A magyar korona országainak státusjogi és monarchiai állása a’ Pragmatica Sanctio szerint című munkájában (1848), ő azonban nem természetjogi, hanem a szentkorona-eszmére és pozitív jogi alapokra támaszkodott. Úgy vélte, hogy a Habsburg birodalom által korábban elfogadott törvények, különösen a Pragmatica Sanctio (1723) és az 1790/X. törvénycikk biztosítják Magyarország különállását a Habsburg birodalmon belül. A korszakban már majd évezredes, de legalább a 16. század elejéig visszanyúló szentkorona-eszme adja ugyanis Magyarország alapvető alkotmányát, ami szerint a „magyar fölségijog a’ koronába van letéve; s’ ezért az nem valamelly – bármiféle személyi tulajdonból folyó uralkodási jog”; azaz „a’ magyar király a’ magyar souverenitásnak nem tulajdonosa, hanem csak birtokosa”. Szabó szerint azonban Magyarország és a Habsburg birodalom viszonya jelenleg „egyesülés minden viszonylatban”, így jogtalan, amin változtatni kell. A kívánatos változás Szabó szerint azonban nem az „önállás, függetlenség minden viszonyban”, hanem a Habsburg király és az önálló magyar országgyűlés által közösen vezetett alkotmányos keretek létrehozása.
Végezetül, szintén a reformokat sürgette Wesselényi Miklós, a korszak másik jelentős politikusa, aki azonban a reformok biztonságpolitikai szerepét emelte ki. Wesselényi a Szózat a magyar és a szláv nemzetiség’ ügyében című munkájában (1843) azt hangsúlyozta, hogy a szláv nemzeti ébredés komoly problémát jelent Habsburg birodalom számára. A szlávok ugyanis mind önerőből, mind pedig az Orosz birodalom által támogatva önállósodási és egyesülési politikát folytatnak. Wesselényi szerint a szláv mozgalmak és az orosz propaganda ellen a Habsburg kormányzatnak azzal kell fellépni, hogy a szlávokkal szemben más nemzetet támogat és más nemzetre támaszkodik a birodalmon belül. Ennek a nemzetnek a magyarnak kell lennie, és a támogatásnak a reformmozgalom elősegítésében kell állnia, ami által „Magyarhon ’s a magyar nemzet védbástyája lehet Németországnak ’s Európának az orosz hatalom ellen”.
Ezen elképzelések alapján az a kép alakul ki a feltételezetten sikeres magyar forradalmat követő állapotokról, hogy Magyarország a Habsburg birodalom részeként olyan nemzeti és alkotmányos önállósággal rendelkezik, ami magába foglalja az egész történelmi Magyarországot és az ezen a területen élő nemzetiségeket is, és ezáltal képes újra Európa védőbástyájává válni.
Boda Mihály, NKE Hadtudományi és Honvédtisztképző kar, Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék
Képek: Magyar Elektronikus Könyvtár és Wikipédia