A Tolnai-dombság örökké zöldnek tűnő lankái között bújik meg Szakadát, a takaros sváb falu, ahol a közelmúltban elhunyt Ruppert József alezredes, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen 1998-ban alapított biztonság- és védelempolitika képzés egyik szülőatyja, több mint egy évtizeden át csendesen, kitartóan brummogó motorja született, s ma már nyugszik.
Mi, akik ismerhettük hallgatóként, akik ismerték kollégaként, minden bizonnyal az egykori tanszékvezető-helyettes huncut mosolyát és bismarcki bajuszpödrését idézzük, idézik fel elsőként. Vannak, akiket az intézményi emlékezet nem tantermek elnevezésével vagy folyosói arcképekkel őriz meg, hanem történetekkel és sorsokkal összefonódva – ő ilyen ember volt: a hallgatók számára az origo, aki a civileknek fegyelmet, a katonák között rugalmasságot jelentett, aki mindenre odafigyelt, mindenkit ismert és mindent meg tudott oldani.
„Kapcsolatunk újabb mélypontra jutott…!” – köszöntött valakit cinkos mosollyal a tanterembe belépve „Rupi”, ahogy informálisan sokan szólították, így vezetve fel azokat a beszélgetéseket, amik a hallgatókról szóltak – akár a mindennapi problémáikat, akár az intézményi útvesztőkben rekedt ügyeket vagy a közelgő szigorlatra történő felkészülést firtatták. Számára ugyanis a hallgató érték és partner volt; olyan érték, akiből később munkavállalóként a védelmi szervezetek profitálhattak, olyan partner, aki akkor nyújtott jó teljesítményt, ha közben jó hangulatban járt órákra, és számíthatott rá, hogy véleményét meghallgatják.
„Maga lesz a Pénzügyminiszter!” – pásztázta a hallgatókat és választott ki néhányat apró feladatkörökre, hogy a kis létszámú évfolyamok kínálta legfontosabb lehetőséggel, a készségek és kvalitások tesztelésével mérje fel, kit milyen szakmai pálya felé lehet orientálni már a képzés során. Hallgatók tucatjai, ha nem százai köszönhetik neki az iránymutatást, milyen idegen nyelvet tanuljanak, hova menjenek szakmai gyakorlatra a minél biztosabb elhelyezkedés érdekében. Így a képzés első évtizedében végzettek számára Ruppert József már életében fogalommá vált.
„Csatlakoztassa ezt Pakshoz…!” – kérte a tanszéken nyári gyakorlatot töltő hallgatót, hogy az éppen költözés alatt álló tanszék egyik számítógépét segítsen beüzemelni. Mert az élet nemcsak magasztos eszmékből, elvont kérdésekről folytatott elmélkedésből, szakmai problémákból áll, hanem apró-cseprő, gyakorlatias, adminisztratív „lapátolásból” is, és ebben a biztonságpolitika tanszék lelke magabiztos rutinnal mutatott utat, ha kellett eréllyel, ha kellett taktikus tárgyalással mozdítva előre az ügyeket. Aki közben figyelt, életre szóló trükköket tanulhatott el arról, hogyan kell bánni az emberekkel és hogyan lehet eredményes az intézményi érdekérvényesítés.
Óráin – akár tantárgytól függetlenül – gyakran került szóba John Lewis Gaddis: Most már tudjuk – A hidegháború történetének újraértékelése című könyvének valamely gondolata, amihez olyan biztos kézzel nyúlhattunk vissza, mint Carl von Clausewitz: A háborúról című alapművéhez. A biztonság- és védelempolitika szak több mint két évtized alatt számos változást és néhány reformot is átélt, történetének első éveit, amelyek Ruppert Józsefhez is oly szorosan kötődtek, mégis egyértelmű sikerként értékelhetjük: megteremtette a magyar védelempolitika „civil oldalát”, számos felkészült szakembert biztosított a védelmi szervezetek számára.
Visszatekintve, most már tudjuk..., hogy bár a szakismereteket folyton meg kell újítani, az emberi értékek kiállják az idő próbáját. Azok az értékek mindenképp, amelyeket szeretett egykori tanszékvezető-helyettesünk képviselt.
Az egykori BVA-tancsoportok és a Kollégák szívükben őrzik emlékét.
Szöveg: Csiki Varga Tamás (NKE EJKK SVKI)
Fotó: „Szakadát: Múlt és jelen” FB-oldal