Az Osztrák-Magyar Haditengerészet az első világháborút megelőzően sem méretében, sem képességeiben nem vehette föl a versenyt a nagy tengeri hatalmak flottáival – de nem is erre készítették föl. 1914 augusztusában, rögtön a hadüzenet-váltásokat követően azonban mégis olyan helyzetbe került, hogy a térség legerősebb, brit és francia hadihajóival került szembe az egész háború legelső tengeri összecsapásában.
Az 1899-ben szolgálatba állított Zenta cirkáló még a 19. századi elvek alapján készült, feladata a tengeri útvonalak ellenőrzése, a felderítés és a dualista monarchia lobogójának a világban való körbe hordozása volt, nem nagy flották között zajló összecsapásokra szánták. Ehhez illeszkedett könnyű páncélzata és fegyverzete is – az igazi erejét sebessége jelentette, de ez a háború kitörésekor már egyáltalán nem volt kiemelkedő, a hajó elavultnak számított. Ennek megfelelően szabtak számára feladatot 1914-ben is: Paul Pachner fregattkapitány és hajója az Ulan romboló kíséretében az ellenséges Montenegró blokádját látta el.
Az antant vezetése a blokád feltörésére és egyben látványos erődemonstrációra készült: egy tucatnyi, zömében francia csatahajóból (köztük a legmodernebb, dreadnought típusúakkal is), cirkálóból és két tucat rombolóból álló köteléket jelöltek ki a feladatra. A tervek szerint déli irányból, a partok mentén és a nyugati irányól átkarolásra készültek, hogy elvágják az osztrák-magyar hajók elől a visszavonulás útját. A hadművelet végrehajtására augusztus 16-át jelölték ki.
A Zenta és az Ulan figyelő szolgálatosai 07.46-kor jelentették a délnyugati irányból közeledő füstoszlopokat, amelyek jelentős túlerőben lévő ellenséges erő közeledtét jelezték. A parancsaiknak megfelelően a két hajó igyekezett kitérni a nagyobb kötelékek elől, ezért teljes sebességgel a jól védett Cattaro (mai nevén Kotor), a hazai kikötőjük felé vették az irányt. A nyugat felől közelítő kötelék észlelésekor véglegesen eldőlt, hogy a Zenta sebessége nem lesz elegendő ahhoz, hogy üldözőit lehagyja, ezért Pachner fregattkapitány a nála sokkal gyorsabb kísérő rombolóját utasította, hogy hagyja őket hátra, és önállóan érje el Cattarot, míg a cirkáló igyekszik időt nyerni nekik – ezzel megmentve az Ulant a biztos pusztulástól. Ő maga tehát a lobogók felvonására adott utasítást, ezzel jelezve, hogy nem áll szándékában harc nélkül átadni a Zentát az ellenségnek.
Az összecsapás 08.50-kor kezdődött, a nagyobb tűzerő és lőtáv pedig döntőnek bizonyult. Pachner kapitány 09.20-kor adta ki a „Hajót elhagyni!” parancsot, és a súlyosan sérült, de az utolsó pillanatig harcoló Zenta fedélzetén 173 tiszttel és matrózzal (köztük 49 magyarországi származásúval) a hullámsírba merült. A többiek kimentésére az antant hajók az előírások ellenére nem tettek kísérletet, a túlélők csak több óra úszás után érték el a montenegrói partokat, ahol közel két éves hadifogság várt rájuk.
A Zenta sorsa túlmutatott magának a hajónak a történetén, mert a cirkáló és legénységének bátorsága megmutatta, hogy a háborút megelőzően a nagyhatalmak által sokszor lebecsült osztrák-magyar flotta igenis kész harcolni, és jelezte, hogy kemény ellenállásra számíthatnak az antant erői, ha behatolnak az Adriára. Az már csak a sors iróniája, hogy az üldözésben részt vevő Jean Bart-ot, az egyik legújabb és legerősebb francia csatahajót néhány hónappal később a Monarchia U-12 tengeralattjárója az albán partok előtt megtorpedózta és súlyos károkat okozott a hajónak, ezzel mintegy elégtételt véve a Zenta elvesztésért.
Szöveg: Harangi-Tóth Zoltán őrnagy, NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék
Kép: mandadb.hu