1914 őszén már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a katonák nem térnek haza, amire a levelek lehullanak. A kezdeti lelkesedést keserű kudarcok törték le mind a szerb, mind a galíciai hadszíntéren, bizonyítva a Monarchia hadseregének felkészületlenségét, a háború megvívására kidolgozott stratégiai terv hiányosságait.
Különösen nehéz helyzetben volt a lovas fegyvernem, mely kis túlzással azt mondhatni, a hadügyi forradalom kezdete óta kereste helyét a harcmezőn. A lőfegyverek hatékony lőtávolságának és tűzgyorsaságának drasztikus növekedésére kevés jó választ adhatott a lovasroham, jól megválasztott állásban géppuskákkal, ismétlőpuskákkal, gyorstüzelő lövegekkel harcoló ellenséget rohamozni öngyilkossággá vált.
A lovas fegyvernem jövőjében azonban még hittek a háború első időszakában, hiszen az ellenség területére behatoló lovashadosztályok fontos szerepet játszottak a felderítésben, ők voltak a hadra kelt hadsereg szemei és fülei, feladatuk volt megtalálni az ellenséget, kikémlelni erejét, mozgását. Ezt a feladatot kapta a Magyar királyi 5. honvéd lovas hadosztály is, amely Froreich Szabó Ernő altábornagy vezetésével augusztus 16-án Satanów község mellett a Zbrucz határfolyón erőszakos átkelést hajtott végre, hogy felderítse a térségben lévő orosz csapatok csoportosításait és akadályozza azok felvonulását. Az ellenség azonban készült a veszély elhárítására, civilnek öltözött kémek jelentették a magyar seregtestek mozgását, mely jelentések alapján Gorodok falutól nyugatra alakítottak ki erős állást két orosz sorgyalogezred és a kozák lovasság egységeire támaszkodva. A huszárok kellő felderítés nélkül rohamozták meg az állásokat augusztus 17-én, és véreztek el a hősies, de kilátástalan támadásban. A komoly veszteségeket tetézte, hogy Froreich altábornagy is ottveszett a harctéren. Mindennél erősebben kérdőjeleződött meg, hogy a lovasságnak van e helye a modern háborúban.
A huszár csapatnem – mely nekünk, magyaroknak akár fegyvernemnek is tekinthető – nem csak mentalitásában, hanem felszerelése tekintetben is a hosszú 19. század első felét idézte. Fegyverzetük szerves része volt már ugyan az ismétlőpuska, de szuronyt arra tenni nem lehetett, hiszen a huszár fő fegyvere továbbra is a kard volt. Buzérvörös, szűk lovaglónadrágjuk, ékes csákójuk, díszes atillájuk és mentéjük távol állt a korszerű háború igényeitől, olyan kort idéztek, melyben az egymással szemben álló csapatok elsősorban zárt harcrendekben küzdöttek meg egymással.
1914 augusztusának végén az orosz 4. és 5. hadsereg támadásba ment át. Az orosz gőzhenger megállíthatatlannak látszott, Galícia jelentős része orosz kézre került. Komoly veszélyt jelentett, hogy az ellenség az uzsoki és vereckei hágókon keresztül betör a Magyar Királyság területére. Szurmay Sándor tábornok kapta a feladatot, hogy hadtestével akadályozza meg az oroszok áttörését. A Ludovikát végzett tábornok ügyes ellentámadással hárította el a veszélyt, és szabadította fel a hágókat, de a siker csak időszakos lehetett. Az orosz csapatok december elején már Limanova felé törtek előre. Az itt védekező Nagy Gyula altábornagy lovashadteste egyre szorult vissza, Szurmay Sándor hadteste, mely azt a feladatot kapta, hogy a támadó orosz erők egy részét lekösse, még két napi járóföldre volt. Az állásokat azonban tartani kellett. A vékony védelmi vonalon a harc december 9-én kezdődött meg. A rosszul felszerelt, tüzérséggel nem rendelkező lengyel csapatok nehezen állták a sarat. A közelben lévő közös és magyar királyi huszárezredek, és egyéb más csapatok feladata lett az orosz gőzhenger megállítása.
Bruszilov 8. hadseregének VIII. hadteste teljes erejével feszült a zömében magyar csapatokra. Az egyre erősödő nyomás december 11-én érte el a tetőpontját. A védelem gerincét Gróf Herberstein Herbert tábornok 10. lovashadosztályának csapatai adták, melyhez a 9., 10., 13. huszár- és 12. ulánusezredek, valamint a 4. lovas tüzérosztály tartoztak. A végletesen kifáradt lovasok azonban nem hátráltak. Muhr Ottmár ezredes, a soproni császári és királyi 9. Nádasdy huszárezred parancsnoka vezetésével puskatussal, karddal, pisztollyal, csákánnyal, ásóval pusztították a túlerőben lévő támadó ellenséget. A huszáros virtust jól példázza, hogy a vörös ördögök utolsó erőből végrehajtott rohammal verték vissza az orosz gyalogságot. A siker azonban keserédes lehetett csak, hiszen a 9. közös huszárezred szeretett parancsnoka is elesett a harcban.
A limanovai csoda talán csak nekünk, magyaroknak emelkedik ki 1914 telének eseményei közül. A háborús forgatag telis-tele volt hasonló hősies mozzanatokkal, ugyanakkor két tekintetben nem vitatható a csata jelentősége. Egyrészt Limanova magyar siker, szűkebben a magyar huszárság sikere, mely Gorodok után visszavágott, bizonyította, hogy a magyar huszárt még nem szabad temetni. Másrészt a limanovai állások sikeres védelme valóban megakadályozta, hogy az orosz csapatok betörjenek a Kárpátok mögé.
Szöveg: Dr. Németh Balázs, egyetemi adjunktus, NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék
Képek: nagyhaboru.blog.hu és wikipédia