Hogyan emlékezzünk a doni tragédiára?

Az 1943 januárjában történt események, a magyar 2. hadsereg tragédiája csak a közelmúltban vált a széles körben vett közösségi emlékezet részéve. A hosszú magyar hadtörténelem számos hősies cselekedettel, forradalommal és dicsőséges (vagy éppen tragikus) csatával gazdag, amelyek hagyományát és ezen keresztül eredményeit nagy, országos, vagy helyi rendezvények során tartjuk életben. A Donhoz kivonult hadseregről tartott megemlékezések azonban rendre más vonásokkal bírnak, mert jellemzően a szolgálatát hűen teljesítő honvéd áll a megemlékezések középpontjában: nem egy-egy hőstett, hanem a minden nehézség ellenére is kitartó, a legvégső áldozatot is vállaló katona alakja a fő motívuma.

Voltak olyan idők, amikor a méltó megemlékezésre ilyen formában nem kerülhetett sor, ezért a tragikus események képe megfakult, a kollektív emlékezet perifériájára szorult. Elmondható, hogy a háborút követő évtizedek alatt szinte csak az eseményeket átélő családok és a hadtörténettel foglalkozók számára maradt előtérben a 2. hadsereg tragédiája. Ebben a furcsa helyzetben sem az események, sem a következmények kollektív feldolgozása nem történhetett meg, az érzelmek természetes megélését elfojtotta a központi narratíva.

Az első, nyilvánosság számára készült munka 1973-ban jelenhetett meg, így hatása óriási volt. Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért című, meglehetősen szubjektív munkája végre megtörte a hallgatást, de mint minden első mű, tematizálta is a közgondolkodást. Ebben az esetben a szándékosan gyengén felszerelt, tudatosan feláldozott, „meghalni küldött” haderő narratíváját építette fel, amely sajnos napjainkig tartó hatással van arra, ahogyan a 2. hadseregről beszélünk. A trauma kollektív feldolgozásának következő szintjének Sára Sándor több részes, túlélőkkel folytatott dokumentumfilm-sorozata, a Krónika számít. Természetesen ez sem tekinthető a korszellemtől mentes, teljesen objektív műnek, de a készítők minden igyekezete ellenére a doni harcok feldolgozása még így is túl érzékeny témának mutatkozott, így a sugárzását idő előtt leállították. Minden hibája ellenére, mégis nagyon fontos forrásnak számít, hisz életkoruknál fogva a túlélőkkel manapság már sajnos nem lehetne egy ilyen interjú sorozatot elkészíteni.

Napjainkban az áldozat narratívát felváltotta a nehéz körülmények közti szolgálatteljesítés méltó elismerése, az apák, fiúk, testvérek gyászát a honvédekről való megemlékezés. A túlerejű ellenség elől csak visszavonulni képes hadsereg képét manapság már árnyalja az első vonalakban tanúsított ellenállás, Osztrogozsszk, vagy Ilovszkoje védőinek erőn felüli teljesítménye. Hogyan emlékezzünk tehát a doni tragédiára? A leghelyesebb, ha évente legalább egyszer megállunk, és egy pillanatra csak az egyszerű katonára gondolunk.

Szöveg: Harangi-Tóth Zoltán őrnagy, Nemzeti Közszolgálati Egyetem hadtudományi és Honvédtisztképző Kar, Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék

Kép: honvedelem.hu és mult-kor.hu


Címkék: Főoldali hír 2022