A második világháború sok szenvedéssel járó magyarországi harcai új szakaszba léptek, amikor 1944. október utolsó napjaiban megkezdődött a csata a fővárosért. A szovjetek több támadó hadműveletet indítottak, mire az év végére sikerült teljesen bekeríteniük Budapestet, elvágva ezzel a közel 100 000 fős magyar és német helyőrséget.
A város ostroma és az azt védő, többé-kevésbé előkészített Attila-vonal állásainak áttörése több héten keresztül nagy intenzitással, komolyabb szünet nélkül zajlott. A támadó szovjet csapatok a hidak és a fontosabb célpontok ellen a légierőt is bevetették, míg rohamcsoportjaik támogatására a legváltozatosabb kaliberű (a könnyű ezred/hadosztály ágyúktól a lánctalpas platformra szerelt hajó tüzérségig) lövegeket alkalmazták, gyakran közvetlen irányzással. Ez az eljárás sok nehézséget okozott a lakosságnak, és a város épület állományában is iszonyú pusztítást végzett.
A Budapest felmentésére indított kísérletek, a Konrád hadműveletek nem jártak sikerrel, de a németeknek a néhány kilométerre, a város nyugati előterében lévő hegyekig sikerült eljutniuk. Ezzel 1945 januárjára sikerült megteremteni a kitörés lehetőségét, amelynek tervezése már időközben meg is történt. Fontos kiemelni, hogy ez volt az az időszak, amikor katonailag a leginkább indokolt lett volna megindítani egy ilyen jellegű műveletet, mert a szovjetek figyelmét megosztotta, tartalékát részben lekötötte a kívülről indított, gépesített erőkkel végrehajtott nagy erejű támadás. Az elszalasztott lehetőség részben a stratégiai (politikai) érdek és a hadműveleti (katonai) cél szembe kerüléséből eredt: míg a magasabb szándék a szovjetek minél tovább történő lekötése volt egy statikus, anyagigényes ostromban, addig a harcképes katonák, vagy a haditechnika kimentése és felhasználása a későbbi műveletekben kisebb prioritást élvezett.
1945. január közepére elesett a pesti oldal, a harcok pedig egyre inkább csak a Vár és a Citadella környékére korlátozódtak. Ez utóbbi február 10-re szintén elesett, így a védők számára a helyzet tarthatatlanná vált. A szovjetek számoltak a szinte minden támogatás nélkül megindított kitörési kísérlet lehetőségével, csupán annak iránya és súlypontja volt a kérdés számukra. Amint az első hullám átjutásával ez is világossá vált, az őket követő csoportok számára a kijutás esélye a nullával volt egyenlő. Látható tehát, hogy a kitörési kísérlet megindítása időben jelentősen megkésve, katonai szempontból az ideális alkalmat jócskán elszalasztva és egyedül a meglepetés erejében bízva, gyakorlatilag támogatás nélkül történt. Az eredeti, nagyjából 20 000 fős végrehajtó állomány elenyésző hányada, csupán néhány száz fő érte el a saját vonalakat, amely szomorú (ön)igazolása az elhibázott döntésnek.
A sikertelen és megkésett kísérletet a kedvezőtlen feltételek ellenére is megindító német katonai városvezetés felelőssége vitathatatlan a tragédiában, amely számos magyar katona életét is követelte. Amikor tehát a kitörésről emlékszünk meg, nem csak a fővárosban harcoló katonák és a civil áldozatok sorsa, hanem a katonai vezetők mindenkori, parancsnoki és általános emberi felelősségének is a középpontba kell kerülnie!
Szöveg: Harangi-Tóth Zoltán őrnagy, NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék
Kép: tortenelemcikkek.hu