… kiáltotta Görgei az Óra villában berendezett harcálláspontja tornácáról 1849. május 21-én hajnali négy óra körül, ahogy a zalai 47. honvéd-zászlóalj katonái megmászták a naphegyi nagykaliberű üteg által a Fehérvári-rondella mellett nyitott kilenc öl széles rést, valamint a mellette lévő falakat. A hajnali szürkületben, az ágyúk és puskák füstjében még a Görgei rendelkezésére bocsátott csillagvizsgáló távcsövön keresztül is alig látszhatott, ahogy Püspöky Grácián kitűzte az első magyar lobogót a falon és az erőd sorsa megpecsételődött.
A Várkert felől Aulich II. hadtestének zászlóaljai is feljutottak a falakra, ahogy a Bécsi kapu felől megérkeztek Knezić III. hadtestének, és Kmety 15. hadosztályának katonái is. A pillanatnyi érzelemkitörés után azonban Görgei ismét komollyá vált. „Éljenekkel még egy vár sem vétetett be!” - mondta halkan a mellette álló tisztnek, s valóban, a véres harc még reggel hétig eltartott. Már délelőtt volt, amikor belovagolt a várba a Bécsi kapun keresztül, s bár május 21. egészen biztosan az ünneplés napja volt, a katona gondolataira már árnyék vetült. Politikai szempontból megkérdőjelezhetetlen, hogy szükség volt Buda visszavételére, ahogy szükség volt az ott zsákmányolt hadianyagra és a hadászati alapvonal rövidítésére is, de a parancsnok jól tudta, hogy a döntés kicsikarása csak az ellenség főerejének elpusztításával lehetséges. Az pedig nem Buda alatt állt, hanem éppen újjászervezte sorait, hogy orosz szövetségesének haderejével kiegészülve megfojtsa a magyar szabadság ügyét. Barátjának, a mindig győztes, de éppen lábsérüléséből lábadozó Damjanichnak a következőt írta még aznap:
„Kedves barátom, Damjanich! Örömmel vettem a rég várt híradást, hogy túl vagy a veszélyen, és bizalommal várhatod teljes gyógyulásodat. Ismerni, becsülni, sőt tisztelni tanultalak, és elárvultnak érzem magam, hogy nélküled kellett útra kelnem erre az unalmas ostromműveletre.”
Az unalmas ostromművelet persze mégiscsak komoly győzelem volt, hiszen a haza fővárosának birtoklása legitimációt adott az újjáalakult kormánynak, bizonyította az alig párhetes köztársaság erejét. Máig viták tárgya, hogy Bécs felé kellett volna-e fordulnia a főseregnek 1849. április végén? Lehetett volna győzni az egyre kedvezőbb helyzetbe kerülő császári fősereg ellen? Lehetett volna jobb békét kötni?
A választ megadni ma sem lehetséges, de mindez nem von le semmit május 21-e fényéből. A tavaszi hadjáratot lezáró utolsó összecsapás méltó fénypontja annak a sikersorozatnak, mely máig a magyar katona történetének legékesebb időszaka.
Dr. Németh Balázs, egyetemi adjunktus, NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék
Kép forrása: Magyar Nemzeti Levéltár