Amikor a saját lakóhelyünkön közlekedünk, számos téren találkozhatunk emlékművekkel, szobrokkal, amelyek valamilyen híres tettet vagy személyt ábrázolnak. Néha elrohanunk mellettük fel sem nézve, vagy kedves ismerősként üdvözöljük őket, hisz látványuk már azt jelzi, hogy közeledünk úticélunkhoz. A nagyobb települések kiemelt terein, a kisebbek főterein azonban kevés kivételtől eltekintve szinte mindenhol akad egy különleges, már-már egységes stílusú szobor, a harcoló katona emlékműve. Ez a település lehetőségeihez mérten általában egy első világháborús alakot vagy korabeli katonai szimbólumot ábrázol, és a hazáért elesettek, esetleg a harcterek neveit vésték rá.
A katonai alakulatoknál, hazánkban tipikusan az ezred szintű szervezeteknél mindig is megvolt az emlékezés hagyománya: a laktanyák belső udvarán kisebb emlékművek álltak, amelyeket híres csatáik emléknapján katonai tiszteletadással megkoszorúztak, megemlékezve a régi dicsőségről és egyben a katonahősökről is. A civil lakosság számára azonban nem létezett ilyen emlékezési hagyomány, mert a nemzeti ünnepeket leszámítva esetlegesek voltak azok a helyszínek és dátumok, ahol a falvak és városok az elesett tagjaikra közösségként megemlékezhettek volna. Ebben a változást csak a minden korábbinál pusztítóbb, soha nem látott veszteségekkel járó első világégés hozta el.
Nagy Háború hőseiről ilyen módon való megemlékezést, és az ehhez méltó hely kialakítását elsőként Abele Ferenc, a háború borzalmait egészen közelről megtapasztaló vezérkari őrnagy szorgalmazta. Abele törekvése végül az 1917. évi VIII. törvényben öltött testet, amelyet az 1924. évi XIV. törvénycikk megerősített. Ez kezdetben egyértelműen a katonahősökre, a hazáért életüket áldozó, csatatéren elesettekre vonatkozott. Idővel a tartalma azonban kibővült, és ma már mindenkire vonatkozik, akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért. Ezt a változást a 2001. évi LXIII. törvény iktatta be, amely sok év kihagyás után ismét lehetővé tette az ünnep megtartását, mégpedig minden évben május hó utolsó vasárnapján.
Idővel a falvak központjában, a városok terein a magányos katona-szobroknak társai is akadtak: a rendszerváltás után megjelentek a második világháború csataterein életüket vesztett honvédek táblái is, nem ritkán az 1956-os események forradalmárjainak nevével kiegészülve. Amikor tehát május utolsó vasárnapján ilyen szobrok mellett vezet az utunk, álljunk meg egy pillanatra! Olvassuk el az arany betűket a szobor talapzatán, betűzzük ki a ma már sokszor idegenül hangzó helységek neveit, és ezen a napon emlékezzünk egy pillanatra azokra, akik a legtöbbet áldozták Magyarországért!
Szöveg: Harangi-Tóth Zoltán őrnagy, NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék
Kép: www.kozterkep.hu és pestbuda.hu