Válságból válságba – a ludovikás felkelés 1919. június 24-én

1919 késő tavaszán a tanácsköztársaság hadereje igen nehéz feladat előtt állt. A helyzet mind északon, mind keleten válságos volt. A hadsereg és a kormányzat kapcsolatának nem segített, hogy a tanácsköztársaság hadügyi népbiztossága 1919. április 12-én megszüntette a Ludovika Akadémiát és egy hathetes parancsnokképző tanfolyam felállítását rendelte el helyette.

Mindeközben a hadihelyzet válságosra fordult. A csehszlovák hadsereg április 27-én indított támadást és május 2-ra elérte a Miskolc-Diósgyőr-Ózd vonalat. A román hadsereg ugyanakkor április 30-án lépte át a demarkációs vonalat és május elejére Csaptól Szegedig felzárkózott a Tiszára. A Forradalmi Kormányzótanács május 2-án hirdette meg az általános mozgósítást, mely kellő bázist biztosított az ellentámadás megindításához. Május 27-re készült el a hadműveleti terv az ellentámadáshoz, melyet két szakaszra bontottak. Az első szakaszban a román hadszíntéren védelemre rendezkedett be a Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadserege, miközben észak-keleti irányban támadott a gyengébbnek tartott csehszlovák erők ellen, ide koncentrálva a rendelkezésre álló erők 80%-át. A második ütem feladata lett volna a román hadsereg szétverése. A tervezett ellentámadás május 30-án indult meg 250 km-es szakaszon. Az áttörés már június 6-án sikerült, június 17-re a csehszlovák csapatokat közel 150 km-re szorították vissza a Vörös Hadsereg csapatai.

A sikeres támadás azonban kiváltotta az antant politikai nyomását: az elfoglalt területek feladásának fejében Magyarország ígéretet kapott a béketárgyalásokra való meghívásra, valamint a Tiszántúl kiürítésére. A kormányzat és hadseregvezetés közötti érdekegyezés megbomlani látszott. A hadjárat kifulladt, a tanácsköztársaság vezetése ezért június 24-én fegyverszünetet kötött, majd néhány nap múlva megkezdte az elfoglalt területek kiürítését.

Ilyen válságos katonai helyzetben tört ki a ludovikás felkelés, vagy monitorlázadás, június 24-én, mely hivatott lett volna véget vetni a kommunista hatalomnak. A szervezkedést Lemberkovics Jenő százados, a Hadügyi Népbiztosság tanügyi osztályvezetője vezette. Az akcióban a dunai flottilla Óbudán állomásozó egységei, valamint az akadémia oktatói, tisztjei, illetve hallgatói vettek részt. Lemberkovics azonban nem volt elég körültekintő, tervét leleplezte Budapest katonai főparancsnoka előtt, így az akció napján hiába foglalták el a József-telefonközpontot, a Maros monitor, a Csuka és Pozsony őrnaszádok hiába vették tűz alá a Szovjetházat, vagyis Hungária szállót, a tanácsköztársasághoz hű erők gyorsan tudtak reagálni. A telefonközpontot visszafoglalták, a Ludovikát pedig ostrom alá vonták. Könnyű kézifegyverekkel a szívósan védekező akadémikusokat és oktatóikat állásaikból estig kivetni nem tudták, Haubrich József a főváros katonai parancsnoka tüzérség bevetésének fenyegetésével tudta csak térdre kényszeríteni a védőket.

Az ostromban elesett védők hamar az emlékezetpolitika részeivé váltak. A felkelés mártírjainak emléket állító, Sidló Ferenc szobrász által készített emlékoszlop leleplezésére 1920. június 24-én került sor a kormányzó jelenlétében. Az emlékoszlop 1945 után eltűnt, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem a hiteles másolatát készíttette el, ezt leplezték le az ellenforradalom 100. évfordulóján az Orczy-Parkban.

A felkelés intézményünk történetének fontos mérföldköve, hiszen ez volt a tanácsköztársaság elleni egyedüli fegyveres megmozdulás, ami előre vetítette a tanácsrendszer végét.

Dr. Németh Balázs, egyetemi adjunktus, NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék

Kép: wikipedia és https://www.uni-nke.hu/


Címkék: Főoldali hír 2022