„Visszaverjük” – hangzott az egyöntetű válasz 1848. szeptember 28-án a sukorói templomban, amikor Batthyány Lajos heves viták után feltette a legfontosabb kérdést: ha Josip Jellačić megtámadja másnap a magyar állasokat, mit tesz majd a magyar hadsereg, mit tesz majd a magyar fővezér, Móga János?
Bármennyire is azt képzelnénk, hogy a pákozdi győzelem előestéje csak az egyetértésről, a fiatal nemzet melletti egyöntetű kiállásról szólhatott, a valóság korántsem mutatott ennyire egyszerű képet. Nem volt könnyű helyzetben a kormányzat. A horvát bán betörése megosztotta a társadalmat és a hadsereget, ahogy nem könnyítette a helyzetet Lamberg főparancsnokká való kinevezése sem. Franz Philip von Lamberg altábornagy, pozsonyi hadosztályparancsnok volt hívatott megelőzni a nyílt háborús konfliktust a császár és király zászlaja alatt menetelő horvát és magyarországi csapatok között. Különösen fontosnak látták küldetését az udvarban, hiszen igyekeztek elkerülni a fegyveres összetűzést, a császári-királyi hadsereg szakadását, valamint, hogy Észak-Itália mellett újabb lőporos hordó robbanjon.
István nádor lemondása után Lamberg kapta a mandátumot az uralkodótól, hogy minden Magyarországon álló és mozgó csapat parancsnoka legyen. Küldetéssel érkezett az országba, csakhogy ez igazából egyik félnek sem volt ínyére. Jellačić tartott tőle, hogy az új fővezér elakaszthatja a fegyveres rendcsinálás folyamatát, a magyar kormány pedig erősen sértve érezte magát, mivel a fővezéri kinevezés magyar ellenjegyzés nélkül történt. A kinevezés megosztotta a magyar politikát: Batthyány hajlott arra, hogy ellenjegyezze a király utasítását, az országgyűlés azonban távollétében már szeptember 27-én határozatot adott ki, mely szerint a hadseregnek meg kell ütközni a betört horvát csapatokkal, és Lamberg parancsnokságát pedig el kell utasítani.
Úgy mondják, nem jó, ha a katona politizál. Ugyanakkor, 1848 őszén nem volt más lehetősége a katonának sem, mint keresni azt a magasabb erkölcsi jót, melyet a szabályzatok útján megtalálni lehetetlennek bizonyult. Eskü állt esküvel szemben. Szeptember 28-án az esti órákban gyűltek össze az országgyűlés küldöttjei, valamint a gyalogzászlóaljak, lovasosztályok és tüzérütegek képviselői. Szokatlanul demokratikus megoldás ez egy haditanácshoz képest, melynek nem volt más feladata, mint közösen meghozni azt a döntést, hogy a császári-királyi csapatokból, és magyar nemzetőrökből, honvédekből álló sereg vállalja a nyílt fegyveres harcot a bánnal. A tanácson részt vett Batthyány is, aki igyekezett elkerülni a fegyveres konfliktust, ugyanakkor nem fogadta el Lamberg kinevezését sem. Parázs vita alakult ki. A császári-királyi csapatok aktív és egykori tisztjei heves ellenállásán megtört az országgyűlés küldöttjeinek akarata. A régi tisztek elfogadták volna az új parancsnok kinevezését a békés rendezés érdekében, a fiatal önkéntesek és az országgyűlési küldöttek pedig a harc mellett törtek pálcát. A vita olyan heves volt, hogy a Lamberg-párti Móga kardját is az úrasztalára csapta, fennhangon jelezve, hogy lemond a fővezérségről, ha a haditanács az országgyűlés mellé áll.
Aznap a sukorói templomban a tisztek közel álltak ahhoz, hogy testvérharc döntsön a kérdésben. A bölcs Batthyány ragadta magához ekkor a szót, s ügyes fordulattal vágta át a gordiuszi csomót. „Nem mindnyájan egyaránt törhetetlen hűséggel és odaadással viseltetünk-e hazánk koronás királyához?” tette fel a kérdést, melyre csak igennel tudott mindkét oldal válaszolni. Ahogy az sem lehetett kétséges, hogy ha Lamberg főségét a magyar had elfogadja, úgy a horvát csapatoknak is ezt kell tennie. S ha a bán mégis a támadás mellett dönt, úgy az uralkodó akaratával szemben cselekszik. Ezek után nem lehetett más a válasz arra a kérdésre sem, hogy ha a bán „a legfelsőbb parancsot mégis megszegné” és támadást indítana másnap, mi az egyetlen kötelessége a táborba szállt magyar hadaknak.
A kocka tehát az asztalra hullott, a csata másnap megvívatott. S az alig pár hónapja született nemzeti hadsereg megfutamította a horvát csapatokat. A vitából egység, az egységből siker lett. Szeptember 29-e katonai súlyánál azonban jóval nagyobb volt erkölcsi értéke. Csány László, a dunántúli haderő kormánybiztosa így emlékezett meg a pákozdi csata fontosságáról:
„Ez volt az első nap, mely a körülményekhez mérve teljesen kielégítő, részint mert meggyőzött bennünket, hogy a seregekre bízvást lehet számolni, és azok tisztikarára, részint mert valamint a mi seregünknek a szerencsés eredmény morális erejét nevezetesen felemelte, úgy lehangolta büszke magabízottságát az ellenségnek.”
Szöveg: Dr. Németh Balázs adjunktus, NKE HHK Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék
Kép: wikipédia