A több mint négy évig tartó első világháború szenvedései, majd 1918 novemberétől a Károlyi Mihály nevével fémjelzett anarchikus időszak bizonytalansága után, 1919. március 21-én történt meg a kommunista hatalomátvétel Magyarországon, és kiáltották ki a tanácsköztársaságot. A bolsevik típusú proletárdiktatúra fennállása idején az ország lakossága bénultan vette tudomásul a hatalom által gyakorolt vallási és nemzeti intoleranciát, az internacionalista eszme sulykolását, valamint az intézményesített és gátlástalan terrort, amely vérengzésekben és túszszedésekben is megnyilvánult. A rezsimmel a városi munkásságon kívül a magyar társadalom szinte valamennyi rétege szembefordult.
1919. június 24-én robbant ki a magyarországi tanácsköztársaság megbuktatására szervezett legjelentősebb ellenforradalmi fegyveres felkelés a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia növendékeinek részvételével, amelynek jelentőségét a felemás szervezés és a rossz időzítés miatt bekövetkezett kudarc sem feledteti az utókorral.
A hosszú heteken át szervezett ludovikás ellenforradalmi szervezkedés szürke eminenciása Hőnig Vilmos tüzér őrnagy, a 9. vasas hadosztály, illetve a Vilmos Főherceg (1919-ben Engels) laktanya parancsnoka volt. Az ellenforradalom vezéralakjának Lemberkovics Jenő százados, a Ludovika tanára, a Hadügyi Népbiztosság tanügyi osztályvezetője számított, továbbá jelentős szerepet játszott Schranz Ödön alezredes, a tiszti személyi osztály irányítója is. Az összeesküvők Haubrich József hadügyi népbiztos, volt szociáldemokrata vezető, a IV. hadtest és a főváros katonai parancsnoka vélt, (s mint később bebizonyosodott nem valós) támogatásának birtokában indították meg a felkelést.
A ludovikások csupán a dunai flottilla egy részének, a régi rendőrségnek, néhány postai tisztviselőnek, a Mauthner-bőrgyár munkásságának, továbbá néhány újpesti polgárnak a támogatására számíthattak. A budapesti szociáldemokrata munkásság és a polgárok túlnyomó része (akiket az előzetes tervek szerint fel kellett volna fegyverezni), a Vörös Őrség, valamint a vörös katonaság hazafias része tétlen maradt.
A Ludovikán Bartha László őrnagy volt az ellenforradalom fő szervezője, aki 1919 májusában lett az intézmény parancsnoka. Befolyását latba vetve bírta rá az Akadémia tanári karát és az akadémikusokat a fegyveres felkelésre, akik a bizonytalan időkben is teljesen lojálisak voltak az intézményhez és tanáraikhoz. A felkelés során végig ők voltak a főszereplők, valamint ők képviselték az egyetlen szervezett és fegyelmezett katonai erőt. Tetteik elszántságról tanúskodtak, hiszen vállalták a küzdelmet, a lehetőségekhez képest megtették, ami az erejükből tellett, vagyis kitartottak a túlerő ellenében.
Feladatuk az előre egyeztetett tervek szerint a Ludovika Akadémia épületének védelme és a kommunikációt biztosító József-telefonközpont megszállása volt. A Ludovikán június 24-én délután három órakor kezdődtek az események, amikor is annak tanárai és hallgatói (a felkelésben összesen 29 tiszt és 257 akadémikus vett részt), valamint parancsnoka, Bartha László őrnagy, a hatalmukba kerítették az általuk az ellenforradalom központjának tekintett Akadémia épületét, felfegyverezték az akadémikusokat és felkészültek annak tartós védelmére. Járőröket küldtek ki a környék ellenőrzésére. Mivel az iparosok és polgárok közül csak 50-60 ember csatlakozott, így a rendelkezésre álló erőkkel a környék közlekedési csomópontjainak, laktanyáinak megszállására már nem lehetett gondolni.
Közben egy 40 fős ludovikásokból álló szakasz Grassy József főhadnagy vezetésével elfoglalta a József-telefonközpontot, s átvették az irányítást a fővárosi kommunikáció nagy része fölött. Az objektumot a Vörös Hadsereg sebtében odaküldött alakulatainak túlereje ellen másnap hajnalig hősiesen megvédték. A lőszer elfogytát követően, a helyszínre érkező Szántó Béla népbiztossal történt tárgyalás után beszüntették az ellenállást.
A Vörös Hadsereg időközben mozgósított 32. ezrede és egyéb alakulatai a Ludovika épületét körülzárták, majd többször megostromolták. A kialakult tűzharcban az akadémikusok hősiesen kitartottak és visszaverték a többszörös túlerőt. A harcok során elesett Lőwy Béla, az Akadémia fanatikus kommunista politikai megbízottja, valamint 14 vörös katona is. A Haubrich Józseftől kapott, az ellenállás beszüntetésére vonatkozó parancs beérkezése, valamint a tüzérség bevetésével való fenyegetés után a ludovikások június 25-én reggel hat óra körül felhagytak az ellenállással. A győztes vöröskatonák feldúlták az Akadémia épületét. Az elfogott ludovikásokat és tiszteket a Mária Terézia (akkori nevén Martinovics) laktanyába kísérték. Bartha őrnagy még 24-én este a tisztviselőtelepi Vörös Őrségre távozott, abban a tudatban, hogy annak parancsnoka az ellenforradalommal szimpatizál. A remélt támogatás helyett azonban őt is letartóztatták.
A Ludovika védelme során az intézmény két tanára, Karátson István tüzérszázados és Erődy Ödön tartalékos főhadnagy (aki az utolsó töltényig tűzpárbajt vívott az ostromlókkal), valamint Pogány Jenő II. évfolyambeli akadémikus veszítette életét. Lemberkovics Jenő századost, az ellenforradalom vezéralakját a Vilmos (Engels) laktanyában elfogták, és a Vörös Őrség egyik politikai biztosa három lövéssel megsebesítette. Sebesülésébe még aznap este belehalt a Rókus Kórházban. Mildner Ferenc századost, a Ludovika lovaglótanárát, (akit az események után összehívott forradalmi törvényszék kénytelen volt felmenteni az ellenforradalmi cselekmények vádja alól) pedig Kun Béla parancsára, július 31-én gyilkolták meg a Duna partján.
A ludovikások felkelésének leverését komoly megtorlás követte volna a hatalom részéről. A felkelők vezetői és az őrizetbe vett akadémikusok ellen meghozott halálos ítéletek végrehajtását Guido Romanelli olasz tüzér alezredes, a bécsi antant katonai misszió Magyarországra küldött megbízottjának erélyes közbelépése akadályozta meg, aki levélben követelte a proletárdiktatúra vezetőitől a foglyokkal szembeni méltányos bánásmódot. (Az ellenforradalom és Romanelli emlékére 1929-ben emléktáblát helyeztek el a Ludovika falán.) Az ellenforradalomban résztvevő ludovikás növendékeket csupán internálták és marxista szellemiségű átnevelésben részesítették. A szervezők közül 11 halálra ítélt tisztet a soproni börtönben, majd a váci fegyházban tartottak fogva a diktatúra bukásáig.
A 104 évvel ezelőtt lezajlott ludovikás ellenforradalom, sikertelensége ellenére az 1919-es proletárdiktatúra létezésének időszakában az egyetlen komolyabb fegyveres kísérlet volt a kommunista hatalom megdöntésére. Meg kell hajolnunk az események egykori résztvevői előtt, akik példát mutattak bátorságból és kiállásból, s életük kockáztatásával is hajlandóak voltak fegyvert fogni a nemzeti eszme, a szabadság, a kommunista rémuralom ellen.
A harcokban elesett ludovikások és a vezető ellenforradalmárok tiszteletére 1920. június 24-én, az ellenforradalom első évfordulóján a Ludovika kertjében emlékoszlopot avattak fel, amelyre a trianoni békediktátum aláírása után 20 nappal került sor, így az eseményt az ország újjáépítése jelképes nyitányának is tekinthették. Az emlékoszlopot 1945 után politikai okokból eltávolították. Annak újra avatására 2019. június 24-én került sor.
Szöveg: Dr. Balla Tibor ezredes, Katonai Vezetéstudományi Tanszék
Kép: A ludovikások a lépcsőház ablakából védik az akadémiát. Vitéz Galánthay-Glock Tivadar nyá. tábornok ceruzarajza. (In: Dezséri Bachó László szerkesztette: A magyar kir. Honvéd Ludovika Akadémia története. Budapest, 1930. 701. old.) és https://www.kozterkep.hu/