Katonai pályafutása során elért mindent, amit egy katona elérhet. Szakaszparancsnokként kezdte, nyolc éven keresztül a Magyar Honvédség „elsőszámú katonája” volt vezérkar főnökként, majd honvédelmi miniszterként fejezte be aktív pályafutását. Életét a Magyar Honvédségnek szentelte, de nyugállományba vonulását követően is, tudásával és tapasztalatával ma is hozzájárul a fiatal generációk szakmai fejlődéséhez. Napjainkban a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar, és a Hadtudományi Doktori Iskola oktatója, de órát tart a Katonai Műszaki Doktori iskolában, valamint a katonai felsővezető szakirányú továbbképzési szakon is. Benkő Tibor nyugállományú vezérezredessel beszélgetek.
Korábban katonaként, később honvédelmi miniszterként felügyelte a katonai felsőoktatás egyedülálló intézményét. Akkor meghatározta az intézmény számára a szakmai irányt, megfogalmazta az elvárásait és elérendő célokat. Ma ennek az intézménynek az egyik oktatója. Változott-e azóta az Önben kialakított kép a tisztképzésről? Stratégiailag van-e olyan szegmense a katonai felsőoktatásnak, amit ma már máshogy lát, mint korábban?
A véleményem és a felfogásom alapvetően nem változott meg a tisztképzéssel kapcsolatban. A mai napig az az álláspontom, hogy olyan tiszteket kell képezni és oktatni, akik a hivatásuk szakterületeit kiválóan ismerik, és az elméletben megszerzett ismereteket a gyakorlatban mesterien tudják alkalmazni. Az természetes, hogy a kor előrehaladtával újabb és újabb kihívások elé néz a világ, és ehhez a tisztképzésnek is alkalmazkodnia kell. Az alkalmazkodás egy folyamatos megújulást, nyitottságot és tanulást igényel.
A kiváló szakmai alkalmasságuk mellett viszont rendkívül fontosnak tartom, hogy a leendő tisztek az általános műveltség elsajátításán túl, pedagógiailag is jól felkészült vezetők legyenek. Amikor főiskolai hallgató voltam, mi rendkívül nagy óraszámban tanultuk a pedagógiát, pszichológiát elsősorban azért, mert egy parancsnokkal, egy tiszttel szemben, nem csak az volt az elvárás, hogy jól tudjon vezetni és irányítani, hanem az is, hogy egy szélsőséges krízishelyzetben is jó és követendő vezető tudjon lenni és tudjon „szót érteni” mindenkivel. Tehát a katonai vezetőnek a katonai tudás mellett alkalmazható pszichológiai és pedagógiai ismeretekkel és egyéb kapcsolati tőkével is rendelkeznie kell. Az általános műveltség tekintetében pedig legyen alkalmas arra, hogy erősítse a Magyar Honvédség és a tisztikar presztízsét.
Kiskunhalason szakaszparancsnokként kezdett, és megannyi beosztás után Debrecenben dandárparancsnokként, majd Székesfehérváron Összhaderőnemi Parancsnokként is szolgált. Akkoriban is, és miniszterként is találkozott a katonai felsőoktatásból kikerült fiatal hadnagyokkal. Lát-e különbséget az akkor, és a napjainkban végzett tisztek tudásában, felkészültségében esetleg elhivatottságában? Van-e olyan eleme az oktatásnak, amit a korábbi évekből átemelne, vagy hangsúlyosabbá tenne?
Ahogy a körülöttünk lévő környezet is folyamatosan változik, úgy változik mindenhol a pályakezdő tisztekkel szembeni elvárás, és ez így helyes. Az önálló tisztképzésre a legnagyobb hatással a bolognai folyamat volt, amelyet megítélésem szerint a honvédség szempontjából lehetett volna hatékonyabban is kezelni. A bolognai folyamat egy általános felkészítési formát irányzott elő, holott a leendő tisztek képzésénél a gyakorlati felkészítésnek komoly szerepe van. Amikor egy tisztjelölt megszerzi a diplomáját, felavatják, esküt tesz, kikerül a nagybetűs életbe, onnantól kezdve neki óriási a felelőssége. Nem csak az elvégzett feladatért, a rábízott nagyértékű technikáért, de mindenek előtt a vezetése alá tartozó katonákért és az általuk végzett munkáért. Erre a leendő tiszteket fel kell készíteni és ehhez az elméleti oktatás mellett nagyon sok gyakorlati képzés szükséges!
Már vezérkar főnökként is azt szorgalmaztam, hogy fektessünk nagyobb hangsúlyt a gyakorlati képzésekre. Például, amikor főiskolás voltam, engem négy éven keresztül tüzér tisztnek képeztek, és ebbe belefért még a pedagógiai képzés is. A fő felfogás az volt, hogy az első helyen a szakma megismerése kell hogy álljon. Éppen ezért nagyon sok gyakorlati képzésünk volt, és a főiskola utolsó évében négy és fél hónapot csapatnál, úgynevezett szakosító képzésben részesültünk. A tiszti beosztásba történő kinevezésünkkor, mégsem voltunk eléggé gyakorlatias szakemberek. Ezt most sem lehet elvárni egy pályakezdő fiatal tiszttől, hiszen az igazi tudást az elméleti ismeretek és az élet során szerzett gyakorlati tapasztalatok összessége adja.
Félreértés ne essék, nagyon fontos az elméleti képzés –sőt mindennek az az alapja, de magát a tényleges tudást csak úgy szerezhetjük meg, ha hozzá tesszük a megfelelő gyakorlati képzést is.
Természetesen haladni kell a korral a tisztképzésben is, hiszen a kihívások, az elvárások magasabbak és szélesebb körűek lettek mint korábban voltak, és ez így természetes. Azonban ezzel együtt meg kell tudnunk oldani azt, hogy egy pályakezdő igen is el tudja látni azt a felelősségteljes beosztást, ami adott esetben egy csapatnál majd várni fogja őt.
Persze az évek folyamán ez a tudás akkor lesz helytálló, ha a katona halad a korral, és folytatja tanulmányait, akár önképzéssel, akár különböző oktatási, képzési, továbbképzési rendszerben.
Itt az egyetemen azt látom, - ami számomra igen pozitív -, hogy a mai fiatalok szélesebb látókörrel, és több információval rendelkeznek a világ dolgairól, látják az összefüggéseket, és zömében ezt jól is tudják használni, kamatoztatni.
Azok a fenyegetettségek, amelyeket korábban miniszterként megjósolt, és az országot járva számos előadásában meg is említett, egyre jobban realizálódni látszanak. Kitört az orosz-ukrán háború, és a Balkánon sem mondhatjuk nyugodtnak a helyzetet. Mindezek hatására a Magyar Honvédségben elindult egy másfajta kiképzési, felkészítési szemlélet, és nyilvánvaló, hogy ezt a katonai felsőoktatásnak is követnie kell. Véleménye szerint, az oktatáson belül melyek azok a rész-, vagy képzési területek, ahol másfajta szemléletet, vagy oktatási módszert kell alkalmazni a fentiek fényében?
Egy katona a biztonság fenntartására, de elsősorban a béke megőrzésére kell, hogy képes legyen. A béke megőrzését vagy a biztonság megteremtését sokszor különböző konfliktuskezelésekkel is elérhetjük, de van, amikor ezt csak háborús formában, vagy eszközökkel lehet megvalósítani. Ezért a katonának alkalmasnak kell lennie egy békehelyzetben jelentkező és az emberek biztonságát veszélyeztetető kihívások kezelésére, de alkalmasnak kell lennie harci, háborús feladatok ellátására is. A tapasztalat azt mutatja, - utalok itt a koronavírus okozta válsághelyzetre, vagy különböző kataszrófavédelmi feladatokban való részvételre, a békemissziós feladatok ellátására, amely harci feladatok ellátása, vagy akár humanitárius, illetve újjáépítési feladatok végzését is jelentheti -, hogy a katonát nem lehet csak katonai harci feladatokra felkészíteni. Vagyis a katonának olyan jártasságokkal, tapasztalatokkal, és ismeretekkel kell rendelkeznie, amellyel garantálni tudja a magyar emberek békéjét és biztonságát. Ott kell segíteni ahol az ő képesítése erre lehetősége ad, és ennek tárházát folyamatosan bővítenünk kell.
A katona feladatához tartozik például az alapvető egészségügyi segítségnyújtás. Ahhoz hogy a harcmezőn életet tudjon menteni, egy bizonyos szintű egészségügyi jártasságot kell elsajátítania. Amikor megjelenik egy ismeretlen egészségügyi veszélyhelyzet, akkor a katonát az egészségügy területén is lehet alkalmazni, például egyes tehermentesítő feladatokban kiváló segítség lehet. Egy súlyos krízishelyzet, vagy egy háború utáni újjáépítési feladatban is alkalmazható, mint ahogy annak tanúbizonyságát adták Afganisztánban. De kiemelt helye és szerepe van az ország védelmi igazgatás feladatai összehangolásának megszervezésében.
Ezt a fajta szemléletet kell itt az egyetemen oktatni. Mindig rendelkeznünk kell értékelt elemzett tapasztalatokkal, amelyek visszaforgathatók az egyetemi oktatásba és képzésbe. A napi történések, amik végbe mennek a világban, bőven adnak erre lehetőséget.
Például azt mondtuk 2014-ben, hogy megjelent egy új, úgynevezett hibrid hadviselési forma, vagy hogy napjainkban a fő szerepet már a kiberhadviselés jelenti. Mind a kettő igaz, mégis az orosz-ukrán háborúban azt látjuk, hogy ezek az „újszerű” hadviselési formák nem szorították háttérbe a hagyományos eszközök – harckocsik, tüzérség, műszaki, vagy logisztikai erők – alkalmazását. Szerencsére a magyar emberekre, így a magyar tisztekre mindig is jellemző volt, hogy haladtak a korral, de nem tették félre azokat az ismereteket, eljárásrendeket, amelyeket korábban már elsajátítottak.
Vagyis szükség van az innovatív gondolkodásra, és az innovatív újszerű alkalmazás kidolgozására, de ami egyszer jónak bizonyult, azt ne dobjuk a sutba csak azért, mert már nem modern és nem korszerű. Adott esetben még mindig jobb, mintha a kiber művelet következtében meghibásodott informatikai rendszerünk helyreállítására várunk.
A Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program keretében megérkeztek az új modern haditechnikai eszközök. Itt a Karon azonban még a régi típusú eszközöket alkalmazzuk. Mi erről a véleménye?
Valóban, a Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program keretében számos haditechnikai eszköz váltása már megtörtént, vagy folyamatban van. Az lenne a helyes, ha ezek az eszközök nem csak a Magyar Honvédségben, hanem párhuzamosan az oktatásban is megjelennének, mert a katonai szervezethez kikerülő fiatalok csak akkor lesznek eredményesek, ha ismerik az új technikai eszközöket, és az azokkal kapcsolatos új eljárásrendeket.
Ha erre nincs lehetőség, akkor meg kell teremteni annak a feltételét, hogy átmenetileg a honvéd tisztjelöltek a megfelelő katonai szervezeteknél kapják meg a felkészítéseket. Természetesen ennek is vannak árnyoldalai, mert a katonai szervezetek és az ott szolgáló katonák feladata, valamint az oda rendszeresített technikai eszközök rendeltetése elsősorban nem ez.
Az oktatói karnál is vannak anomáliák, ugyanis nem szerencsés, ha a felkészítő és az alkalmazó eltávolodik egymástól. Az oktatói állománynak is meg kell teremteni azt a lehetőséget, hogy megforduljanak azon katonai szervezeteknél, ahonnan újabb és újabb információkat, ismereteket szerezhetnek, hogy azt az oktatásba beforgatva tovább tudják adni a hallgatóknak. Persze hogy ez így működjön, az a jelenlegi rendszerhez képest más technikai és személyi feltételek megteremtését igényli.
Órákat tart a katonai felsővezető szakirányú továbbképzési szakon is. Akik ott ültek a tanfolyamon, feltehetőleg felelős parancsnoki, vezetői beosztások várományosai. Ön szerint a felsővezetői képzés tematikáján kell-e valamit változtatni? Milyen stratégiai szintű vezetői tanáccsal látta el a tanfolyam hallgatóit a jövőre nézve? Milyen érzés volt olyan katonákat oktatni, akikkel még együtt dolgozhatott vezérkar főnökként?
A felsővezetői képzés kapcsán úgy gondolom, hogy a harcvezetés képzését mindenféleképpen előtérbe kell helyezni. A harcvezetés alatt a háborús vezetést is értem, a különböző krízishelyzetekkel együtt. Ennek a gyakorlati példáját szerencsés lenne megvalósítani. Ahogy korábban említettem rendkívül fontos az elméleti tudás, de a felsővezetői képzésnél is úgy kell annak érvényesülnie, hogy a katona be is tudja azt gyakorolni. Jómagam az Akadémiát a volt Szovjetunióban végeztem, a felsővezetői képzést pedig az Amerikai Egyesült Államokban. Mindkét helyszínen rendkívül sok gyakorlati tevékenységben volt részünk. Különböző beosztásokba kerültünk, és azokban, azokon keresztül sajátítottuk el törzsgyakorlás keretében az ismereteket.
Egy felsővezetői képzés akkor lesz hatékony, ha nem csak egy szűk területre koncentrált képzésként működik. Az Amerikai Egyesült Államokban például elvittek minket nagyvárosokba, és ott helyben mutatták meg azt, hogy különböző területeken hogyan működik krízishelyzetekben az állam és a város vezetése. Megismertük a nagyvárosi közlekedés, az egészségügyi ellátás, a bankszektor, az energiaellátás rendszerét, az ottani krízishelyzetek kezelésének lehetőségeit, a krízishelyzet felszámolására irányuló tevékenységek és szereplők munkájának összehangolását. Mindez nem katonai tudás, de egy katonai felsővezetői felkészítésben résztvevő katonának tudnia kell, hogy egy különleges jogrend esetén hogyan lehet az ország honvédelmi feladatait összehangolni. Igazából nálunk az ilyen mélységű képzést nem látom.
Azonban időszerű lenne, mert 2021-ben a Parlament elfogadta a Védelmi és Biztonsági tevékenységek összehangolásáról szóló törvényt. Ebben benne van az, hogy egy országot mire kell felkészíteni.
Maradjunk a koronavírus okozta válsághelyzetnél. Ha egyes elemek túlterheltek, mint például az egészségügy volt, az a legfontosabb kérdés ki hogyan tud segíteni. Miben tudja például a honvédség ezt az ágazatot támogatni? Váratlan helyzet bármikor kialakulhat, de mit kell ahhoz csinálni, hogy ne alakuljon át az egész krízishelyzetté? Ezt kell tudnia és megtanulnia egy felsővezetőnek.
A tanácsot illetően: úgy gondolom, hogy a katonai pálya egy karrier pálya. Én személy szerint minden beosztásban jól éreztem magam. Minden beosztásomban megpróbáltam a maximumot nyújtani. Arra törekedtem, hogy azon a szinten ahol éppen tartok, ott a tőlem telhető, lehető legjobb teljesítményt nyújtsam. Karrierizmus alatt nem azt értem, hogy csörtetni és törtetni kell, hogy minél előbb magasabb beosztásba jussak. Meg kell találni előbb a helyünket és szerepünket az adott beosztásban, és ott kell elérni azt, hogy a lehető legjobbak legyünk. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy pályafutás alatt nem lesznek hullámvölgyek. De lesznek. És ebből fel kell tudni állni, és tovább kell tudni lépni.
Hogy milyen érzés volt a hétköznapi nevén nevezve vezérkari tanfolyamosokat oktatni? Őszintén szólva jóleső érzés volt. Katonák közé mindig jó szívvel megyek, jól érzem magam közöttük, úgy érzem értjük egymás gondolatait.
Sokszor tartott vendégórákat, előadásokat katonáknak. Itt az egyetemen a nemzetközi biztonság és védelempolitikai szakos civil hallgatókat is oktatja. Érez különbséget hozzáállásban, szemléletben, tanulási módszerben a katonai és a civil hallgatók között?
Nem szabad, hogy nagy különbség legyen a civil és hivatásos hallgatók között. A civil hallgatók is rendkívül elkötelezett elhivatott fiatal hölgyek és urak, látom a célkitűzést előttük. Jól felkészültek és széleskörű ismeretekkel rendelkeznek, csak elismeréssel tudok szólni róluk. Agilisak ügyesek, ugyanakkor azt is látom, hogy időnként fáradt egyik-másik hallgató. Van, aki egyszerre több helyen tanul, vagy éppen dolgozik tanulmányai mellett, ez nem egyszerű. Elismerésre méltó, hogy mindezek ellenére szép eredményeket tudtak elérni.
A felkészültségük mellett a figyelemmel sem volt semmi gond. Talán egy dolgot tudok említeni, ami kissé furcsa volt nekem. Ez pedig az, hogy ha jelentkeztek, mert kérdezni vagy mondani akartak valamit, nem álltnak fel. Ülve maradtnak. Én úgy szocializálódtam a katonai pályám alatt, hogy ha megszólítottak felálltam, vagy ha megszólítottam valakit, akkor az illető felállt, ezzel is megadva a tiszteletet a másiknak. Náluk nincs ilyen. Ez jelenleg furcsa nekem.
Szigorú oktató?
Úgy gondolom, igen. Engem úgy ismernek, hogy szigorú és követelménytámasztó vagyok. Mindent megtettem annak érdekében, hogy a hallgatók elsajátítsák az általam tolmácsolt ismereteket. Mélységében kidolgozott slide-okat, szemináriumi és kérdési lehetőségeket, biztosítottam nekik, vagyis ha én komolyan vettem az ő oktatásukat, akkor tiszteljenek meg azzal, hogy ők elsajátítják az általam elmondottakat. Mindezek mellett úgy gondolom, a szigorral párhuzamosan megértő, igazságos és segítőkész vagyok.
Tiszti korom óta egy ötös követelményt állítottam fel: egy vezető legyen szigorú, követelménytámasztó, minden területen következetes, példamutató és emberséges. Egyik sem mond ellent a másiknak, és ez az ötös követelmény minden vezetőnek a sajátja kell, hogy legyen. Az oktatásban ugyan ezeket az elveket vallom, de megadom a lehetőséget a javításra. Például rögtön a szemeszter elején elmondtam, hogy a gyakorlati jegy alapja, az előadások látogatása. A kurzus időtartamának legalább 75 %-ában az előadásaimon, és minden szemináriumi foglalkozáson ott kell lenni. Aki nincs ott, nem teljesíti a gyakorlati jegy követeleményét, és nem elégséges, hogy egy zárthelyi dolgozattal túllépjünk rajta. Ugyanakkor, aki ennek nem tudott eleget tenni, vagy a zárthelyi dolgozata nem úgy sikerült ahogy azt szerette volna, biztosítottam a szóbeli érdemjegy megszerzésének lehetőségét. Szerintem ez is azt bizonyítja, hogy szigorú vagyok, de emberséges, a lehetőséget biztosítottam.
Az ifjabb generáció ma már sokkal kritikusabb tud lenni akár oktatás, akár más egyéb, számukra fontos témákkal kapcsolatban, mint mondjuk 15 évvel ezelőtt. Volt-e olyan, a hallgatók által megfogalmazott kritikai felvetés akár a nemzetközi, akár a hazai biztonságpolitika terén, amin komolyan elgondolkodott? Ha egy hallgató nem ért egyet Önnel, azt hogyan tudja kezelni?
A témához való hozzáállásukból, a megnyilvánulásukból látszik az érdeklődési körük. Mint korábban említettem rendkívül elhivatottak és tájékozottak. Utána néznek az irodalomnak, meghallgatják a híreket, azokból következtetéseket vonnak le. Az óráimon, amikor egy ismert témáról beszélünk, én hozzá teszek még gondolatokat, új összefüggésekre világítok rá. Ez elgondolkodtatja őket. Például az orosz ukrán háború viszonylatába érdekes volt hallani, hogy ki hogyan látja, miért keletkezett ez a háború? Voltak-e látható előzményei? A háborút egyértelműen elitélik, de foglalkoztatja őket, hogy mi váltotta azt ki. Keresik az ok okozati összefüggéseket a dolgok között. Hogy ki milyen következtetésre jut, az már okod ad a véleménykülönbségek megalkotására, és ebben ők partnerek. Pozitív véleménnyel vagyok róluk.
Nekem az nagyon szimpatikus, amikor ők tesznek fel kérdéseket. És egyébként ez a mai fiatalokra itt az egyetemen jellemző. Nem baj, ha ütközik a véleményünk, nem baj, ha vitatkozunk, mert az előrébb viszi a hallgatót is, és az oktatót is. Az különösen jó, amikor az egyik fél meg tudja győzni a másikat valamiről.
Sajnos a nagy létszám miatt és a szűkös időkeret nem tette lehetővé hogy a szemináriumokon minden hallgatót külön-külön, mélységében meghallgassak, de így is érdekes volt megismerni a különféle szemléletmódokat.
A negyedéves nemzetközi biztonság és védelempolitika szakos civil hallgatók oktatásába kapcsolódott be idén, és végig vitte őket a féléven. Mennyire volt elégedett a csoport munkájával, a tanuláshoz, a szakmához való hozzáállásukkal, és útravalóul mit tanácsolt Nekik?
Maximálisan elégedett voltam velük. Azt kell, hogy mondjam, nyitottak, nyíltak és érdeklődők. Az viszont látható, hogy nagy szükség lenne a gyakorlati képzésre is. Mert ugyan úgy, ahogy a honvéd tisztjelölteknek, nekik is látniuk, hallaniuk és tapasztalniuk kellene gyakorlatias dolgokat.
Egyébként a zárthelyi dolgozat utolsó részében megkérdeztem a véleményüket a tantárggyal, az oktatással és az előadás stílusával kapcsolatban. A hallgatók 98%-a választ is adott rá. Nem volt kötelező, ha nem adott volna választ az se lett volna baj. De megtették, és válaszoltak. Úgy gondolom, hogy ez a kölcsönös tiszteletnek volt köszönhető. Volt olyan, aki később, a vizsgák után írt rám, hogy nem volt ideje megírni, de utóbb megküldi emailben.
Mit tanácsoltam nekik a későbbiekre nézve? A záróvizsgáról hoznék példát. Volt, akinek nem úgy sikerült a vizsgája, ahogy gondolta, vagy szerette volna. Az eredményhirdetés után odamentem a beszélgető csoportokhoz, és bizony voltak, akik el voltak keseredve az eredményeik miatt. Azt mondtam nekik, hogy ennek a vizsgának az eredménye fontos a továbblépés szempontjából, de az igazi vizsgát majd az élet fogja hozni. Ha ez nem úgy sikerült, ahogy szerették volna, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy az élete sem úgy fog alakulni, ahogy eltervezte. Lesznek majd nehéz és könnyebb pillanatok az életükben, de nem a vizsgaeredmények fogják azt meghatározni. Az egyikőjük ezek után írt is nekem egy emailt, amiben megköszönte a szolidaritásomat, és megírta, hogy milyen jól estek neki akkor a szavaim.
A Karon az alapképzést követi a mesterképzés, és a doktori iskolák. A bevezetőben említettem, hogy a Hadtudományi Doktori Iskolában is óraadói szerepet vállal. Miért tartja fontosnak ezt a képzési területet?
A tisztképzésnek mindig is voltak fokozatai. Korábban is volt alapképzés, az volt a főiskola, és volt egy úgynevezett Akadémia, ami mesterképzési szintű egyetemi végzettséget adott. Most sincs másként, csak más formában történik. Ma ugyan az alapképzés egyetemi végzettséget ad, de ugyanúgy, mint korábban a főiskolai képzésnél, ez a pályakezdő tisztről szól. De ez kevés. Kell az alap után a mesterképzés, amely már a magasabb beosztásokra történő felkészítést szolgálja. Majd következhet a felsővezetői képzés. Itt már a stratégiai látásmóddal, a stratégiai gondolkodással kell, hogy foglalkozzon a katona, és nem a stratégiai műveletek megtervezésével. Ez már nem az a szint. De én még külön egy hadműveleti, hadászati kérdésekkel foglalkozó képzést is el tudnék képzelni.
Később, mikor a katona, vagy a civil állampolgár szépen menetel pályája során és halad előre, érez magában még olyan tudást, amit egy doktori iskolában kiteljesíthet, akkor igen következhet a doktori iskola.
A doktori iskola egy tudomány, egy szakterület kifejtése előremutató gondolatokkal és javaslatokkal. Rendkívül fontos a témaválasztás, és a feldolgozásnál a célkitűzések. Miért akarom én ezt a dolgot tudományos formában feldolgozni? Mert hadtörténelmet akarok kutatni, és bizonyítani dolgokat? Vagy előrébb vinni a szakterületet? Az egyik egy feltárás, egy bizonyítás, megerősítés, elsősorban a múlttal foglalkozik, a másikban feldolgozok valamit, mert úgy gondolom, hogy vannak olyan területei, ágai a témámnak, amik nem kiforrottak.
Doktori fokozatomat 2010-ben szereztem meg. Egy olyan témát választottam, ami a szerződéses katonák rekonverziójáról szólt. Úgy tűnik, eléggé időszerű napjainkban. Ők azok, akik valamilyen szakmával már rendelkeztek, amikor vállalták a szerződéses szolgálatot. Eltölt 10-15-20 évet a szervezetben, majd egy idő múlva lehet, vissza szeretne menni a munkaerőpiacra. Hogy fogja ezt megtenni? Ki fogja őt megkopott szakmai tudásával alkalmazni? Ugyan van egy alapismerete, de az évek folyamán a változásokat szakmájában nem követte, vagyis nem alkalmazható, vagy csak részben alkalmazható a tudása. Ezért, hogy visszakerüljön a társadalomba és annak hasznos tagja legyen a jövőben is, rekonverziós folyamatban kell őt részesíteni. Fel kell készíteni és a szakmáját megújítva ismételten a kezébe kell adni, vagy részére új szakma megszerzését kell biztosítani. A doktori iskola is egy ilyen lehetőséggé válhat.
Az a jó, amikor a doktori iskolát választók azzal a céllal jönnek ide, hogy tovább vigyék szakterületüket, mert ezáltal a társadalmat is továbblendítik. Úgy gondolom, itt a hallgatók többsége nem a doktori cím megszerzéséért jön ide, hanem mert van elgondolása, ötlete és azt szeretné kutatni, hogy az elképzelését hogyan lehet megvalósítani.
Végezetül. Amikor eldöntötte, hogy szerepet vállal a katonai felsőoktatásban, milyen hosszabb, vagy rövidebb távú célokat fogalmazott meg magának?
A Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program összeállítása, elindítása még vezérkar főnöki beosztásomban történt, és honvédelmi miniszterként szolgálva kapta a legnagyobb lendületet. Azt szeretném, ha ez a program mind az oktatás, mind pedig a tisztképzés vonatkozásában is sikeres és eredményes lenne. Természetesen örülnék annak is, ha valamelyik leendő doktorandusz a jövőben fel tudná dolgozni a Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program témáját, de nem siettetek semmit, úgy gondolom, ennek is el fog jönni az ideje.
Szöveg és képek: Németh-Zsohár Agnieszka