„Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc története nem állt meg az aradi vértanúknál. Sokkal szélesebb problémakörről beszélhetünk, ugyanis jelentős néprétegek váltak nincstelenné és nyomorodtak meg az országban, köszönhetően az állami terrornak vagy megtorlásnak – hangsúlyozta Németh Balázs, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karának egyetemi adjunktusa a Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék szervezésében tartott Görgey-kör Délután című eseményen, október 19-én, a John Lukacs Társalgóban.
„A magyar történelem tapasztalataihoz képest a '48–'49-es forradalom és szabadságharc utáni eseményeket páratlanul súlyos megtorlásnak nevezhetjük a halálos áldozatok száma és a megtorlás kiterjedtségének tekintetében” – mutatott rá Hermann Róbert történész nyitóelőadásában. Hozzátette: a megtorlás nem hasonlítható sem a Wesselényi-összeesküvést követőhöz, sem a korban közelebb álló politikai alapúakhoz. A Martinovics-összeesküvés utáni időszakban összesen hét személyt végeztek ki, ugyanakkor az 1849–1853 közötti időszakban minimális számítások szerint is legalább száznegyven kilégzésről tudunk, de ez a szám magasabb is lehet. Ugyanakkor az 1836–39 közötti, úgynevezett kormányzati terrorizmus időszakában, amikor politikai alapú, főbenjáró vagy felségsértési pereket indítottak a reformellenzék vezetői ellen, halálos ítélet nem született.
A XX. századi megtorlások, különösen az 1945 utáni perek ismeretében joggal vetődik fel a kérdés: koncepciós eljárások zajlottak-e 1849-ben, és azt követően? Párhuzamot lehet-e vonni Batthyány Lajos és Nagy Imre pere, vagy az aradi vértanúk elleni eljárások, illetve a 1949-52 közötti katonatiszti perek között?
Hermann Róbert szerint az 1849-es perek jogi alapja több mint kétséges, nem felelnek meg a hatályos magyar törvényeknek, illetve önmagukban is ellentmondásosak. Nem tekinthetőek törvényes eljárásnak, mert az osztrák katonai büntető törvénykönyv alapján hoztak ítéletet, ami Magyarországon nem volt hatályos. „A pereket lefolytató haditörvényszékeket egyszerűen az erősebb jogán állították fel. Ezekhez az eljárásokhoz képest, a szintén nem egészen szabályos Martinovics per, vagy a Magyar Jakobinusok pere maga volt a jogállam diadala”.
Egyetlen egy olyan vádpont volt, amely legalább részben megállta a helyét, ez pedig az, hogy a császári-királyi tiszteknek, még ha ki is léptek a császári-királyi hadseregből, meg kellett esküdniük, hogy soha nem harcolnak osztrák csapatok ellen, és ezt kétségkívül, mind elkövették.
Az eljárásokkal kapcsolatban el lehet mondani, hogy az adott keretek között, a saját logikájukon belül tulajdonképpen korrekt eljárások voltak.
A perek során általában megelégedtek a tények felderítésével, például a határnapok (április 14. és október 3.) figyelembevételével, illetve a Haynau júliusi rendeletének megfelelően állapították meg a vádat és hoztak ítéletet.
A Batthyány-perben azonban a vádak többsége az október 3-a előtti időszakra vonatkozik, és az elítélése alapját szolgáló cselekedetek többsége az erre az időszakra esett. Az azt követő időszakra vonatkozó vádpontok annyira súlytalanok voltak, hogy annak alapján, nem lehetett volna halálra ítélni. Batthyány pere tehát a XX. századi értelemben véve is koncepciós per volt, ugyanakkor az összes aradi vértanú pere is az abban az értelemben, hogy Haynau leveleiben látható módon, előre megírták az ítéletet.
Az ezt követő kerekasztal-beszélgetésen, amelyen Solymosi József Hermann Róbert történészt és Csikány Tamás professzort kérdezte, a következő megállapítások születtek.
Bécsben, a március 13-i események után megjelenik a magyar országgyűlés küldöttsége egy felirattal, amit az udvar a nagyobb baj megelőzése érdekében aláír. Ezt a lépést nagyon hamar megbánják, hiszen hibás döntés született: elhitették a magyar rendekkel, a magyar elittel, a magyar közigazgatás szereplőivel és a katonákkal is, hogy amit tesznek, az az uralkodó jóváhagyásával történik. A kikényszerített döntés után az udvar a bűnbakkeresés útját választja, és rajtunk torolja meg saját hibáját.
Az említett márciusi törvények gyengéje, nincs pontosan körülhatárolva, a hadsereg mely részei fölött és hogyan rendelkezik a magyar kormány. Ezt a joghézagot „normális időkben” be lehetett volna foltozni, de ez az időszak nem nevezhető annak.
A megtorlás során egyértelműen kimutathatók a terror elemei. Nem egyszer megtörtént az is, hogy nem az egyéni bűnösséget vizsgálták, hanem a közösséget egészét tekintették bűnösnek. Hadseregünk sikersorozata egyértelműen a volt császári tiszteknek köszönhető. Ha az újonnan megszületett Magyar Honvédség nem nyújtott volna ilyen teljesítményt, és nem tart ilyen hosszú ideig az ellenállás (Európában a leghosszabb ideig tartó szabadságharcról beszélhetünk), akkor lehetséges, hogy Bécsben sem reagáltak volna rá ennyire szélsőségesen, a legsúlyosabb bosszúval.
Az aradi vértanúk Kazinczy Lajossal, Ludwig Haukkal és Ormai Auffenberg Norberttel együtt tizenhatan voltak, Lenkey Jánossal együtt tizenheten.
A megtorlás évei 1849-től tíz éven át (a szabadságharc után szervezkedés hatására), 1859-ig tartottak.
Az aradi vértanúkra 1849 óta emlékezünk, mégis nagyon keveset tud róluk még a történész közvélemény is. Éppen ezért a kutatás soha nem ér(het) véget.
Szöveg: Páhy Anna
Fotó: Szilágyi Dénes