A Magyar Hadtörténészek Nemzeti Bizottsága (MHNB) és a Nemzetközi Katonai Történeti Bizottság egész napos konferenciát és közgyűlést tartott október 20-án a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Társalgójában, amely hagyományteremtő céllal indult, hogy a jövőben nemzetközi rangot vívjon ki a magyar hadtudománynak. A mintegy negyven előadást felvonultató, három párhuzamos szekcióban zajló eseményen az ország minden részéről érkeztek hadtörténészek, köztük fiatal tehetségek is. A szervezők reményei szerint ezentúl évente visszatérő, nagy publicitású fórumot teremt e rendezvény.
Balla Tibor ezredes, a Magyar Hadtörténészek Nemzeti Bizottságának elnöke megnyitóbeszédében bemutatta a szervezet történelmi gyökereit. Hangsúlyozta, hogy az MHNB az 1938-ban Zürichben alapított Nemzetközi Hadtörténeti Bizottság (ICMH) magyar tagszervezete, melyben a magyar hadtörténészek kezdettől fogva jelen voltak: Markó Árpád a két világháború közötti korszak meghatározó alakjaként, Zahar József ny. ezredes pedig 1995-ben alelnökként tűnt ki.
A jelen rendezvényt különlegessége, hogy az MHNB nyári újraalakulása óta ez az első nagyszabású esemény, amely két tudományos szervezet égisze alatt valósult meg, és amelyet példátlan érdeklődés övezett. Balla Tibor a nemzetközi láthatóság terveit ismertette: az ICMH éves konferenciáin való részvételt, valamint távlati célként egy magyarországi nemzetközi konferencia megrendezését, amely a magyar kutatások külföldi bemutatkozására és kapcsolatépítésre adna lehetőséget. „Múlt nélkül nincs jövő” – idézte a latin mondást, rámutatva, hogy a hadtörténelem tanulmányozása nélkül nem érthetők a mai konfliktusok. Az elhangzott előadások írott változata publikációs lehetőségként hamarosan megjelenik a Hadtudomány elektronikus kiadványában.
Lippai Péter dandártábornok, a HHK dékánja köszöntőjében tolmácsolta Deli Gergely rektor üdvözletét a jelenlévőknek. Katonai szemszögből közelítve hangsúlyozta a hadtörténelem gyakorlati jelentőségét. A dékán szerint a hadtörténet nem merülhet ki pusztán az események leírásában vagy életutak feltárásában. „Elemzéseket kell végezni, amelyek beépíthetők a mai hadtudományba” – fogalmazott, hozzátéve: „Ha a történelem az élet tanítómestere, akkor a hadtörténelem a katonai életé.” Kiemelte, hogy a honvéd tisztjelöltek számára a hadtörténelem és a katonai stratégia területén az elvont elméleti fogalmak gyakorlati példákon keresztül válnak érthetővé és hatékonyan elsajátíthatóvá. Különösen igaz ez a modern hadviselés – mint például a hibrid háborúk vagy a szürkezónás konfliktusok – esetében, ahol a megértéshez kézzelfogható példák szükségesek.
Hermann Róbert, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese plenáris előadásában átfogó képet adott a magyar hadtörténetírás jelenlegi helyzetéről és jövőbeli feladatairól, hangsúlyozva a szubjektív megközelítés lehetőségét. A szakember azzal a megállapítással indított, hogy a hadtörténetírás a modern történettudomány szempontjából klasszikusnak tekinthető tudományág, mivel továbbra is a historista-pozitivista, esemény- és személyközpontú módszert követi, szemben az újabb narratológiai és heterológiai irányzatokkal. Ezt azonban nem elavultságnak, hanem időnként szükséges hozzáállásnak tartja, hivatkozva arra az elgondolásra, miszerint a megújuláshoz időnként a hagyományos módszerekhez kell visszatérni.
A professzor rámutatott a szakterület helyzetére is: a hadtörténetírás mind a civil történészek, mind a katonai szakemberek részéről idegenkedéssel szembesül, ami a tudományág hibrid jellegéből fakad. Míg a civil történészek a források latin nyelve miatt a korábbi korszakok (1711-ig) kutatásánál játszanak kulcsszerepet, a 19–20. századi hadtörténetben már a katonai szakértelem elengedhetetlen, mivel a katonai szabályzatok ismerete teszi lehetővé a bonyolult forrásanyag (emlékiratok, hadijelentések) értelmezését és a harceljárások pontos rekonstrukcióját. Hermann Róbert a magyar hadtörténetírás erősségeit azokban a korszakokban látja, ahol folyamatos a kutatói érdeklődés és rendelkezésre áll a megfelelő kutatói bázis. Kiemelt területek a honfoglalás kora, ahol a forrásszegénység miatt elengedhetetlen az interdiszciplináris megközelítés (nyelvészeti, régészeti, archeogenetikai kutatások), valamint a tatárjárás és a mohácsi csata kutatása. A mohácsi kutatásokban Sudár Balázs és B. Szabó János munkássága a rekonstrukciók felülvizsgálatát ígéri, új szempontokat és forrásokat tárva fel, például a csatában részt vett nemesek beadványait. Az oszmán kor kapcsán Hermann Róbert megjegyezte, hogy a török birodalom ereje megközelítette az akkori európai nagyhatalmak egyesített katonai és pénzügyi lehetőségeit. Lendületes kutatások jellemzik a kuruc emigrációt (Mészáros Kálmán, Tóth Ferenc) és a dinamikus, francia háborúk (1740–1815) korát. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kutatása már sokat haladt előre, és az I. és II. világháború esetében is ugyanez tapasztalható.
A kutatási hiányosságok kapcsán a professzor a monografikus hadjárattörténetek terén lát elmaradásokat. Kiemelte, hogy az Árpád-kor, a Zsigmond-kor, a Hunyadiak és Mátyás hadjáratairól, a Rákóczi-szabadságharc katonai szakszerű feldolgozásáról sok esetben évtizedes, elavult munkák állnak rendelkezésre. Ezen a téren az új feldolgozások elkészítése elkerülhetetlen. Hermann Róbert felhívta a figyelmet a szemléleti megújulás szükségességére is, amely a társadalom- és gazdaságtörténeti aspektusok fokozottabb beépítését jelenti. Szerinte a magyar hadtörténetírásnak aktívabban kell törekednie a nemzetközi bekapcsolódásra, különösen az oszmán kor és az 1740–1815 közötti korszak témáiban lát kitörési pontokat. A forráskiadásoknál a digitalizáció és a mesterséges intelligencia alkalmazását nevezte hosszú távú megoldásnak a hatalmas forrásanyag kezelésére. A történész kiemelt kutatási témaként javasolta a háborús atrocitásokat, a katonai sajtót és cenzúrát, valamint a hadsereg gazdasági szerepét. Zárásként megjegyezte, hogy a magyar hadtörténetírás – érdemei ellenére – alulreprezentált a hazai historiográfiai összefoglalókban.
A délelőtti tudományos ülésszakban vitaindító felvetést hallhattak a résztvevők a hadtörténetírás hazai helyzetéről; a hadtörténetírás normatív fordulatáról; a küldetésalapú katonai vezetésszemlélet történelmi szükségszerűségéről és aktualitásáról napjainkban; a háború mint kulturális tevékenységéről; de terítékre került olyan témák, mint a Clausewitz-fordítás tökéletességének kérdése; a katonai szolgálatot teljesítők társadalmi visszailleszkedésének problémái; az irregularitás értelmezése a középkori kelet-közép európai hadviselésben; a legfélelmetesebb ellenségről szóló gondolatok; új szempontok a Magyar Királyság és Erdély 1552. évi törökellenes harcairól; valamint előadások hangzottak el a 16. századi rendi had elemzés; Dobó István erdélyi vajdaságának politikai ambíciói és dinasztikus érdekei; a városi katonaság szerepe a 15–16. századi Magyar Királyság hadseregében; az 1546 őszi szászországi hadműveletek; Déva végvárának védelmi szerepe az Apafi-korszakban témakörökben; továbbá újszerű gondolatok hangzottak el Pretoriától a pesti flaszterig önkéntesekről, lovakról és szolidaritásról; az első világháború és a hazai hadtörténetírás historiográfiai vázlatáról; a csalánba öltöztetett katonákról; a francia hadsereg magyar tagjairól a 20. század első felében; a második világháború előestéjének „íróasztal feltalálói”-ról; Békés vármegye hadigondozottjainak statisztikai kimutatásairól az 1920-as években, valamint az első központi vitézavatásról szóló értekezésről.
A délutáni ülésszakban olyan témák kerültek fókuszba, mint a magyar királyi 13. honvéd könnyű hadosztály felszerelése, kiszállítása és szerepe a nyári doni hídfőharcokban, a megszálló politika reformja vagy alibikeresés, a rohamcsapatok a magyar királyi Honvédségben 1938–1941 között, a piliscsabai 8. gépesített ezred budapesti szerepvállalása Solymosi János alezredes személyes beszámolója alapján, de szó esett az 1. bolgár hadsereg helyzetéről és tevékenységéről a Dél-Dunántúlon 1945-ben; a Magyar Néphadsereg FRONT-87 gyakorlatának tapasztalatairól; Belgrád 1789. évi ostromáról és bevételéről; a császári-királyi hadsereg hadkiegészítéséről és katonaállításáról 1741–1815 között; továbbá Davidovich Pál táborszernagy pályaképéről és kutatásáról, a székely huszárok 1805. évi hadinaplójáról; de az érdeklődők hallhattak a pesti inszurgens lovasezredről 1809-ben; a francia háborúk és inszurrekció köztéri emlékeiről; a nunciusi jelentések hadtörténeti forrásként való értelmezéséről; a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei levéltári hadtörténeti forrásairól; a vezeték nélküli katonai hírközlésről; a totális háborútól a hibrid hadviselésig tartó átmenetről; a római határvédelem mai jelentőségéről; I. Valentinianus 375-ös hadjáratának rekonstrukciójának kérdéseiről, valamint a szabír hun fejedelemasszony, Bóa regissa háborújáról Iustinianus császár szövetségeseként.
Szöveg: Sallai Zsófia
Fotó: Szilágyi Dénes