Gondolatok Szabó Miklós altábornagy halálára

A járvány első hullámát éltük, terveztük a 2020/21-es tanév második szemeszterét, a doktori órák elosztását. Felmerült, hogy Szabó Miklóst meg kellene kímélni az óratartástól, akár személyes, akár online lesz. Már el is könyveltem, hogy így lesz, mikor megszólalt a telefonom, s kétségbeesett hangon azt kérdezte Miklós, hogy „meg akarsz ölni?!” Nagyon nem értettem, hogy miért mondja, de hamar kiderült: „ha akarod térden állva kérlek, hogy az óráimat ne vedd el! Tudod, hogy nekem ez az életem!” Mit lehet erre felelni? S az óráit tartotta egészen máig – a haláláig. Ha valóságban nem is, de képletesen valóban a katedrán halt meg. Mert ez volt az élete; a hadsereg és a tisztképzés.

Még emlékszem a régi akadémiai évnyitókra, amikor sok külföldi tisztet az anyanyelvén köszöntött. Emlékeznem kell a kilencvenes évek harcaira, melyeket beosztott tanárként nem is értettem. Miért kell beengedi a civileket a katonai egyetemre, miért kell ez a sok megfelelés az OH-nak a MAB-nak, meg kitudja kinek. Azóta tudjuk, hogy előremenekült, hogy a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia egyetemi rangját akarta megmenteni, hogy a tisztképzés is egyetemi szintű legyen. A legmagasabb szintű, hogy a tiszti hivatás vonzó és irigyelt legyen. Hogy a magyar tisztek ne csak itthon, hanem a világ válságövezeteibe kijutva becsületet szerezzenek a magyar névnek. Sok harcot kellett vívnia főnökeivel, kollégáival, akik nem értették meg, hogy a tiszti pálya értelmiségi pálya. Sokszor tűnt magányos harcosnak, de tekintélye szinte sérthetetlenné tette.

Hogyne lett volna tekintélye. Hadtörténészként eljutott a csúcsra, akadémikus lett. A negyedik magyar hadtörténészként, amióta világ a világ. A nyolcvanas években kandidátusi értekezését a Magyar Királyi Légierő történetéből írta, 2007-ben az akadémiai székfoglalójában Czinege Lajos szerepét vizsgálta hatvannyolcban. Mindig mással foglalkozott, mint ami népszerű, ami biztos sikert hozó téma lett volna.  Harcait megvívta – csak a COVID győzhette le.

Nagy a hiányérzetem. Parancsnokként nagyon vigyázott, hogy a Hadművészet-története tanszék, ahonnan jött, ne kapjon többet, mint más. Nem is jutott nekünk szinte semmi. Érinthetetlen volt és kritikus. Amikor már nem volt se parancsnok, se rektor, csupán egyetemi tanár, már elfogadó, s a hadtörténelemért, a kollégáiért minden követ és kapcsolatot megmozgató barát. Nagyon hiányzol Miklós!

Dr. Csikány Tamás ezredes, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, tudományos rektorhelyettes